Zolnay János

Nyomtatóbarát változat

A lakástörvény (1993. évi LXXVIII. törvény) júliusban Sóvágó László módosító indítványa nyomán nyerte el végső formáját. Az MDF-frakció, illetve a belügyi tárca megváltozott álláspontját tükröző törvényszöveg minden korábbi koncepciónál radikálisabban kényszeríti az önkormányzatokat arra, hogy eladják a lakásokat és a helyiségeket. A jogszabály gyakorlatilag nem hagy számukra mérlegelési lehetőséget. (Beszélő, 1993. július 17.)

Meglékelt törvény

A privatizációs törvénnyé szabott lakástörvény azonban elfogadása után fél évvel léket kapott. Az Alkotmánybíróság 64/1993. (XII. 22.) AB-határozatának rendelkező része a törvény legfontosabb elemét, a bérlők vételi jogát rögzítő jogszabályhelyet minősíti alkotmányellenesnek. A korrekció kereteit meghatározó indoklás azonban differenciál.

Az Alkotmánybíróság úgy határozott, hogy a lakások tekintetében a vételi jog, illetve az önkormányzatok tulajdonosi jogainak korlátozása önmagában alkotmányos lehet, ám a bérlők számára biztosított ötéves határidő aránytalanul hosszú. A közérdek és a tulajdonelvonás arányossága pedig megköveteli a kártalanítást. Az a bizonytalanság, hogy a bérlők öt évig évente jelenthetik be vételi szándékukat, rendkívül megnehezíti az önkormányzatok számára a lakásgazdálkodást. A vételi jog folytán elvesztett lakásokért pedig az önkormányzatoknak olyan ellenszolgáltatást, illetve kártalanítást kell kapniuk, hogy vagyonukban az az érték megmaradjon, amit az 1991. évi XXXIII. törvénnyel számukra átadott lakások képviseltek.

Más a helyzet azonban a helyiségbérlők vételi jogával kapcsolatban. A határozat indoklása szerint nincs alkotmányos indok arra, hogy az önkormányzati tulajdont ezen – a szabad vállalkozás körébe tartozó – tulajdoni tárgyak tekintetében ilyen vételi joggal megterhelhesse. A nem lakás céljára szolgáló helyiségekre nézve tehát a vételi jog még a forgalmi érték megfizetése esetén is szükségtelen és aránytalan megterhelése lenne az önkormányzati tulajdonnak.

Korrekciós csapda

A jogszabályt elvileg a megsemmisített részek nélkül is hatályba lehetne léptetni, az Alkotmánybíróság azonban a lakások esetében nyitva hagyta a korrekció lehetőségét. A belügyi tárca sietett megnyugtatni a vásárolni szándékozó bérlőket, hogy a kormány nem tágít a vételi jog törvénybe foglalásától. Józsa Fábián nyilatkozata szerint az AB-határozat következtében a lakosságot nem éri érdemleges hátrány, a jogszabályt legkésőbb március végéig hatályba lehet léptetni. A lakásbérlők vételi jogát szabályozó törvényhely korrekciója azonban jóval nehezebb feladat elé állítja a parlamentet, mint azt az államtitkár nyilatkozata sejteti. Az Alkotmánybíróság némileg dodonai megfogalmazása szerint a bérlők számára biztosított öt év „aránytalanul” hosszú. Józsa Fábián nem hagyott kétséget afelől, hogy a kormány legalább három évet kíván biztosítani a mérlegelésre. Az eredeti időtartamból lefaragott két év nem tűnik meggyőző „nyereségnek”, különösen ha összevetjük Török Ferenc módosító indítványával, amely szerint a bérlők csupán hat hónapig élhettek volna vételi jogukkal.

A másik feltétel viszont egyértelmű. Az AB csak 100%-os kárpótlás mellett tartja alkotmányosnak a bérlők vételi jogát, függetlenül attól, hogy az önkormányzatok általában a forgalmi érték 15-30%-ért adják el a lakásokat. A lakásprivatizációt beteljesíteni kívánó képviselők tehát fonák helyzetbe kerültek. Ha nem bíznak abban, hogy a folyamat „spontán módon” – helyesebben a sokféle kényszerítő körülmény hatására – magától is végbemegy, tehát ha ragaszkodnak a vételi jog ismételt jogszabályba foglalásához, akkor gondoskodniuk kell az önkormányzatok kárpótlásáról. Az AB határozata ennek módját a törvényhozásra bízza, megjegyezve, hogy nem követelmény az, hogy az összes terhet a bérlők viseljék. Lehetséges a hatályos rendelkezések minden olyan változata és kiegészítése, amely kielégíti az alkotmányossági feltételt, hogy az értékgarancia hiánytalanul érvényesüljön.

A határozat indoklásának ez a része vélhetően heves viták tárgya lesz. Józsa Fábián szerint arra gondolni sem lehet, hogy a költségvetés akárcsak részben is képes lenne állni a kártalanítás több száz milliárd forintra rúgó számláját. A kormány feltehetően úgy vélekedik majd, hogy amennyiben eltörli a vételármaximumot, teljesítette az Alkotmánybíróság követelményét. Ezek után az önkormányzatokon múlik, hogy vételárnöveléssel érvényesítik-e kárpótlási igényüket – nyilvánvalóan nem teszik, hiszen ez lefékezné vagy megállítaná a privatizációt, amiben az önkormányzatok most már erősen érdekeltek.

A helyi politikusok többségének esze ágában sincs megkockáztatni a vételárnövelést szűk egy évvel a helyhatósági választások várható időpontja előtt. Az viszont valószínű, hogy az önkormányzatok az AB határozatára hivatkozva részleges kártalanítást fognak követelni a költségvetéstől.

A fővárosi kerületek a lakástörvény júliusi elfogadását követően maximális fordulatszámra kapcsolva folytatták a bérlakások eladását, feloldották a tilalmi listákat, eltörölték az esetleges szigorító helyi rendeleteket. A törvény ugyanis arra kötelezi a kerületi önkormányzatokat, hogy a hatálybalépést követően a privatizációs bevétel felét átengedjék a fővárosnak. Az Alkotmánybíróság döntésére a testületek kétféle módon reagálhatnak. Megkísérelhetnek eladni minden olyan lakást, amire van kereslet, kihasználva, hogy a törvény hatálybalépése három hónapot csúszik. Azt sem lehet azonban kizárni, hogy az önkormányzatok egy része még a törvény újratárgyalása előtt megállítja a lakások eladását, így próbálva kieszközölni a kártalanítást. Biztosra vehető, hogy minden korábbinál szövevényesebb jogvita veszi kezdetét.

Utolsó esély

Az Alkotmánybíróság a helyiségbérlők vételi jogának végleges eltörlésével az önkormányzatok legsúlyosabb sérelmét orvosolta. Ellentétben a lakáseladásokkal, a helyiségek kényszerprivatizációja mellett semmiféle észérvet nem lehet felhozni. A helyiségbérek az önkormányzatok egyik legfontosabb bevételi forrását jelentik, a belső kerületekben a vételi jog többnyire a helyiségeket olcsón bérlő és hatalmas felárral albérletbe adó vállalatokat juttatta volna nagy értékű vagyonhoz. Ennek ellenére a fővárosi kerületek reagálása nem volt egyértelmű. A hosszú távú ingatlangazdálkodási koncepcióval ás megfelelő önbizalommal bíró testületek igyekeztek kijátszani az eladási kényszert. (Beszélő, 1993. november 11.) Más kerületek, például a VI. és a VIII. kerület – most már minden mindegy alapon – elkezdték a helyiségek eladását. Úgy vélték, ha a béreket nem tudják felemelni, az albérletesítést nem tudják felszámolni, és a privatizációt nem képesek megakadályozni, akkor jobb, ha elébe vágnak az eladási kényszernek, és nem várnak addig, amíg osztozniuk kell a fővárossal a bevételen.

Az Alkotmánybíróság határozata „visszaadta” az önkormányzatok számára a helyiséggazdálkodás lehetőségét. Az önkormányzati ciklusból hátravan még egy év, a testületek még megkísérelhetnek reális béreket és azok értelmes felhasználását tartalmazó helyiség/ingatlangazdálkodási stratégiát kialakítani. Kérdés, hogy vajon az önkormányzatok képesek-e kihasználni talán utolsó esélyüket.

• Belföld