–SL– [Sebők László]

Nyomtatóbarát változat

A dolgok jelen állása szerint, ha 1996. május 11-én nem esik túl nagy hó, akkor zavar nélkül elkezdődhet a Kommunikáció egy jobb világért mottójú budapesti, B kategóriás szak-világkiállítás. Ha mégis havazna, támadna némi zavar a kommunikáció menetéhen: a vidékről vonattal igyekvők nem érkeznének meg a megnyitóra. A jelen állás szerint beragadnak a váltók, hiába sürgölődnek körülöttük a vasutasok ágseprővel, fémkampóval és más instrumentumokkal. De hát májusban ritkán havazik. Meg aztán addigra, hiszen két év nagy idő, a vasút is megszűnhet, mert talán ágseprőre se lesz pénz. De ettől persze még nyugodtan lehet kommunikálni egy jobb világért.

Ki fizet rá?

Ám most még csak 1994-et írunk, mögöttünk az ünnepi nagy havazás s az a megállapodás, mely tisztázza, hogy mi a főváros és mi a Világkiállítási Programiroda feladata az Expo körüli teendőkben. Ez ugyan nem a kommunikáció egy jobb Expóért esete, hiszen a főváros vezetése szerint magára a rendezvényre sem volna szükség, de ha már a parlamenti többség úgy döntött, legyen, akkor nem árt tisztázni: mi legyen, ki által és miből. Hogy mi legyen, az nagyjából eldőlt. Az is, hogy hol. A létesítmények zöme Dél-Budán készül, s az állandó jellegű épületek legtöbbjét az itt kialakítandó egyetemi központ kapja majd. Már beérkeztek a tervpályázatok az egyetemi utóhasznosítású sport- és kulturális létesítmények megépítésére. Ezek közé tartozik egy kamaraszínház, egy kétezer embert befogadó sportcsarnok s az az ötvenméteres fedett uszoda is, ahol az Expo idején cégek állítanak ki, ily módon ugorván a mély vízbe.

Az Expo területén a tervek szerint felépül 25 kiállítási csarnok, összesen mintegy 42 ezer négyzetméteren. Az építkezésre vállalkozók közül előnyben részesülnek azok a pályázók, akik vállalják, hogy a csarnokokat nem csupán felépítik, de a világkiállítás bezárta után, 1997-ben értékesítik is, s mindezért csak bérleti díjat kell fizetniük. S hogy a vidék se maradjon ki, készül hét tájház meg egy komplett skanzen, melyek így együtt az ország különböző régióit hivatottak bemutatni. Kedvezmény a vállalkozóknak, hogy a telket s a tervet ingyen kapják, ám az építés, bontás s az esetleges újrafelállítás költségeit már nekik kell állniuk. Ha okosan gazdálkodnak, nem lesz túl nagy a ráfizetésük, talán ha épületenként pár tízmillió forint.

Miből futja?

Az Expo-beruházás legnagyobb tétele a megfelelő infrastruktúra kialakítását szolgálja. Hogy mi felel meg és mi nem, az döntően a rendelkezésre álló pénztől függ. A már említett megállapodás tisztázta, hogy az Expo területén belül minden építési munkáért a Világkiállítási Programiroda felel. A világkiállítás területén kívül eső, infrastrukturális fejlesztésekről pedig a fővárosnak kell gondoskodnia.

Amíg ez a megállapodás létre nem jött, viszonylag éles nyilatkozatok hangzottak el arról, hogy az utóbb szerződő felek közül ki kit zsarol. Ez a disputa most már csupán szellemi gyönyörűséget okozhat. A főpolgármester szerint „az Expo innentől kezdve komoly”. (Népszabadság, 1993. december 28.)

Komoly, mert az 1994. évi fejlesztések fedezete már megvan, s bizonyára kerül pénz a további kiadásokra is. Komoly azért is, mert az egyezség későn született meg, így igen szoros határidőkre kell számítani, ami viszont szükség diktálta többletköltségeket hozhat.

A pénz, az Expo pénze egyébként is nehezen megragadható holmi. Olykor olyan, mintha nem is létezne. Szakértők szerint, ha valakinek B kategóriás kiállításra fáj a foga, akkor akár egymilliárd dollárért hozzá is juthat. Ennyibe, nagyjából 100 milliárd forintba kerül a pesti Expo is (1993-as árszint). Ez nem sokkal több, mint amennyit – szintén karácsony előtt – a Matáv részleges privatizációja hozott. Ebből a tényből azonban oktalanság lenne bármilyen következtetést levonni. Nem is tesszük. Épp eléggé fogas kérdés, hogy honnan kerül elő az Expóra 100 milliárd.

A világkiállítási törvény szerint állami költségvetési hozzájárulásként, privatizációs bevételekből, az államadósságot terhelő „Universitas” felsőoktatási kötvényből 34,5 milliárd forintot kell a világkiállítás céljaira fordítani (1990-es árszint). A közvetlen költségvetési támogatást a törvény 17 milliárd forintra taksálta, ám ennél minden bizonnyal több lesz. Nemcsak az infláció miatt, hanem azért is, mert a befektetők nem nagyon törik magukat, hogy egyetemekre, hidakra, kommunális létesítményekre, tehát hosszú idő után kifizetődő vagy soha meg nem térülő beruházásokra fordítsák a pénzüket.

Kristóf László fővárosi Expo-biztos szerint a dél-budai beruházáshoz szükséges 100 milliárd forint háromnegyed részét a fővárosnak kell állnia. Ez 75 milliárdos tétel. Eddig a kormány (pardon, a költségvetés) 20 milliárd forintot adott az Expo területének megközelítésében kulcsszerepet játszó lágymányosi Duna-híd megépítésére. Az 1993. decemberi megállapodás nyomán további hatmilliárd forintot utal a fővárosnak a Világkiállítási Programiroda. A fennmaradó 49 milliárd forint felét tudja kigazdálkodni a főváros saját költségvetéséből, tehát, mint Kristóf állítja, még kell 24,5 milliárd a finanszírozáshoz. Így aztán sejthetjük: a minapi megállapodást továbbiak követik. Nagyjából már tudható, hogy miből épül az 19-es, az 1-es villamos új szakasza, miből lesz pénz a 2-es villamos és a csepeli HÉV rekonstrukciójára, az 5-ös út bevezető szakaszának megépítésére.

Túlnyomórészt költségvetési támogatásból. Decemberben a ’94-es költségvetésből 800 milliót szavaztak meg a fővárosi vízcsőhálózat fejlesztésére; a koalíciós pártok, nem értvén, hogy ez is Expo-pénz, elvették volna a liberális Budapesttől ezt az összeget (Beszélő, 1993. december 2.). Hogy e vitában mégis a kormány kerekedett fölül, az már a fővárossal fönnálló – mégoly kései – együttműködés gyümölcse.

Ezenkívül indul az új esztendőben az Expo szerencsejátéka, valamit ez is hoz a konyhára. A szerencsejáték persze nem arról szól, hogy megtippeljük, ki nyeri a parkosításra szánt fű-, fa-, cserje, virágtendert. Ugyanis minden megbízást versenyeztetnek. Tehát: tenderre, magyar!

Megéri-e?

Hogy végül is megéri-e az Expo megrendezése, az nemcsak pénzkérdés, így a válasz: bizonyára igen, bizonyára nem.

Lesz itt egyetem. Nem olyan, mint amilyen egy tiszta vérű egyetem lenne, de lesz. Kiállítási csarnokok is készülnek, amelyek bizonyára használhatók lesznek (lennének, lettek volna) egy majdan megvalósítandó új BNV területén. Lesz itt minden, csak talán vállalkozói Expo nem, amit pedig megígértek a világkiállítási törvény megszavazásakor. Készfizető kezes: az állam, aki én vagyok.

A korábbi Expo-biztos, Baráth Etele, aki a maga idejében 8-10 milliárd dollárnyi befektetői „ajánlatokról” mesélt, hogy megetesse az aggályoskodókat a „vállalkozói Expo” ötletével, most megjegyezte: „…az SZDSZ-nek és a Fidesznek az a korábbi ellenvetése, hogy itt állami nagyberuházásról van szó, tökéletesen bejött. Nem törvényszerű, hogy ennek így kellett lennie.” (Magyar Nemzet, 1993. december 13.) A volt kormánybiztos bizonyára talált volna vállalkozót, aki hídvámot szedve hajtja be a Lágymányosi híd építési költségeit.

A másik kérdés, hogy az Expo, mint gazdaságélénkítő eszköz mennyire váltja be a hozzá fűzött reményeket. Erre is készültek becslések – pl. a Pénzügykutató Rt. nagyívű tanulmánya –, de már nincs értelme kommentálni őket. Ha lesz mérleg, mérni fog.

Most úgy tűnik, a főváros jó üzletet kötött. Lesz híd és meghosszabbított villamosvonal, lesznek sortatarozott házak, lesznek új egyetemépületek. Igaz, egyes vélemények szerint a beruházások rangsorát túlságosan is meghatározza az Expo, s elképzelhető lett volna egy arányosabb, a város egészét inkább szem előtt tartó fejlesztési program is. Ám az üzlet megköttetett, s ha 1996-ban, május 11-én nem esik túl nagy hó Magyarországon, akkor a dolgok állása szerint megkezdődhet a Kommunikáció egy jobb világért. Előtte azonban lesz még Magyarországon egy A kategóriás választás is, s ez még valamelyest befolyásolja a hóviszonyokat.

Meglátjuk. Addig is meleg szívvel gondoljunk a vasutasokra: kezükben ágseprőcske, piszkavasat formáló fémkampó.

• Belföld