Zolnay János

Nyomtatóbarát változat

 
„Mindössze tizenhat magyar ember van ebben a közgyűlésben” – összegezte napirend előtt tett indítványa kudarcának okát Csurka Endre MIÉP-es Pest megyei képviselő március 17-én. „Javasoltam, hogy egyperces néma gyásszal vegyük tudomásul a legutóbbi Horn-féle nemzetárulást, a szlovák–magyar alapszerződést.” A megyeháza ülésterme ódon hangulatot árasztott: a régi vármegyék középkorból eredő jogköre volt, hogy állást foglalhattak olyan országos, sőt nemzetközi politikai ügyekben is, amelyekre vajmi kevés befolyásuk volt.

Kísértetek

A kizárólag intézmények fenntartására „kitalált” megyei önkormányzat furcsa képződmény. Közgyűlése parlamentáris módon szerveződik, bár politikai döntéseket egyáltalán nem hoz. Az ülésteremben „kormánypárti” és „ellenzéki” képviselők nyelvelnek, bár megyei szintű végrehajtó hatalom nincs. A közgyűlés tagjait pártlistákról választják, így a „megyéken” mások az erőviszonyok, mint a döntően többségi elv alapján választott parlamentben, vagy a (tényleges politikai súllyal bíró) települési önkormányzatokban. A megyeházáknak otthont adó megyei jogú városok ma már kívül esnek a megyei önkormányzatok illetékességi körén, polgárai nem is küldhetnek oda képviselőket. Kísértetparlament, fantomcsatákkal. Kitűnő terep politikai szimulációs játékokra.

A Pest megyei Közgyűlés vitáinak zaját – a budapesti Belvárosban, távol a megyehatártól – elnyomja a délutáni csúcsforgalom. A hétmilliárd forinttal gazdálkodó megyei önkormányzat költségvetését, valamint az intézményeket érintő személyi döntéseket figyelemmel kísérik a megye települési önkormányzatai, ám a megyeházán dúló politikai viharokat joggal övezi érdektelenség. A falvak, városok számára annak sincs közvetlen jelentősége, hogy a Kisgazdapárt tavaly decemberben – „megyei szinten” is – kézen fogta és visszavezette a májusi választásokon agyoncsapott MIÉP-et a politikai közéletbe. Az itteni pengeváltások csak a nemrég megszűnt szélsőjobboldali Pest Megyei Hírlap számára szolgálhatnának állandó témául; a lap megmentéséért eleddig sikertelenül harcol Csurka Endre – és nyomában a többség.

Fordult a világ, ma már csak borzongást kelthet, hogy a megyeházán az „érett” Antall-korszak „széljobb” figurái kísértenek. A közgyűlés egyik alelnöke Réti Miklós (MIÉP), aki ’92-ben többnapos éhségsztrájkkal is nyomatékosítva követelte a médiaelnökök távozását. Pest megyei képviselő Szauter Rudolf, aki két éve kivonult az Országgyűlés kisebbségi bizottságának üléséről tiltakozásul az Amnesty International jelentése ellen. De itt találjuk Horváth Istvánt, Dabas újraválasztott, ám hivatalából január 24-én felfüggesztett polgármesterét, aki ősszel „megóvta” városát a művelődési tárca nyolcvanmilliós céltámogatásától, mert az lezárta volna politikai „küldetésének” értelmét, az iskolaháborút. (Igaz, az SZDSZ-frakció tagja Nagy Ferenc is – a Dabas-Sári önkormányzati iskola korábbi igazgatója –, aki a város alpolgármestere, és jelenleg megbízott polgármester.) A volt parlamenti képviselők – a fentiek mellett az MDF-es Vona Ferenc – bizonyára „parkolópályának” tekintik a megyei padsorokat, (pártjaik talán „kádertemetőnek”), míg a MIÉP-es Csurka Endre (aki a tavaly májusi választások első fordulóját követően azt javasolta a jobboldali szavazóknak, hogy el se menjenek a második fordulóra), Kordás Zoltán, vagy az MDF alelnöke, Gémesi György gödöllői polgármester ugródeszkának a Parlament felé.

Próbaterem

Valós politikai tét híján a nyolcvanfős ülésterem csupán a parlamenti nagyszínpad próbaterme: az instrukciókat a pártközpontokból adják. Az MSZP (24) és az SZDSZ (12) harminchat képviselője nem akart kisebbségben maradni, és koalíciós tárgyalásokat ajánlott a Polgári Szövetség huszonnégy képviselőjének – az MDF-nek (9), a KDNP-nek (8) és a Fidesznek (7) – egy „széles, de a Kisgazdapárt–MIÉP tizennégy képviselőjét kizáró” együttműködésre. A háromtagú Életet az Éveknek csoport kezdetben az MSZP-hez húzott, az ugyancsak háromtagú Községi Önkormányzatok Szövetsége pedig felismerte, hogy ha nincs „nagykoalíció”, ők lehetnek a mérleg nyelve. Nem lett „nagykoalíció”, részben azért, mert a szocialisták a korábbi főjegyzőt, Erdélyi Lászlót ajánlották a közgyűlés elnökének, aki mindenki számára – az SZDSZ számára is – elfogadhatatlan volt. Az öt jobboldali párt összefogott, és kiegészülve a Községi Önkormányzatok Szövetségével egyfős többséghez jutott. Ennek azonban nagy ára volt: a közgyűlés elnöke a Községi Önkormányzatok Szövetségének jelöltje, Schmidt Géza lett.

A szocialisták és a szabad demokraták minimális és ezért könyörtelen többséggel találták magukat szemben – a fegyelmezetten szavazó többségen belül azonban fura elhatárolódások működnek. A parlamenti ellenzéki pártok jövőbeni taktikájukat próbálgatják: lehetséges-e – ha a szükség úgy kívánja – ténylegesen részt venniük a legszélesebb jobbközép tömörülésben úgy, hogy formálisan nem kötnek koalíciót a szélsőjobboldali pártokkal.

Selmeczi Gabriella Fidesz országgyűlési képviselő, a Fidesz megyei elnöke határozottan cáfolja az együttműködést a MIÉP-pel. Az SZDSZ-esek viszont azt hangoztatják, hogy a 41 fős törékeny többség minden lényeges kérdésben együtt szavaz: a hat párt által állított egy-egy alelnököt – köztük Réti Miklóst (MIÉP) éppúgy megszavazták, mint az elnököt. Támogatták Csurka Endre indítványát, hogy az elnök kezdjen tárgyalásokat a Pest Megyei Hírlap megmentése érdekében. Buza Attila, a Fidesz frakcióvezetője kategorikusan cáfolja a hatpárti kormányzás létét, sőt azt állítja, hogy képviselőcsoportja nem támogatta Réti jelölését. (Az alelnököket titkosan választották meg. Réti 45 szavazatot kapott, tehát ha feltesszük, hogy a Fidesz mégis megszavazta, az alelnök akkor is kapott egy támogató szavazatot az SZDSZ–MSZP soraiból. Ha a fideszesek nem támogatták Rétit, úgy nyolc plusz szavazatot kellett kapnia az ellenzékből, és lássuk be, ez azért kevéssé valószínű.) „Itt hatpárti koalíció van, és a koalíción belül mi alkotjuk a legnagyobb frakciót” – mondta lapunknak Csurka Endre.

Valójában egy megyében senki sem „kormányoz” – ezért lehet lebegtetni a koalíció kérdését szalonképessé téve ezáltal a MIÉP-et. Valójában ez a cél. A „reálisan mégiscsak létező” hatpárti többség viszont eddig Csurka Endre elveit követte, meg kívánták akadályozni, hogy a kisebbség „aránytalan képviseletével, szakadatlan felszólalásaival működésképtelenné tegye a bizottságokat”. A 11 bizottsági elnöki tisztségből hármat kínáltak a két pártnak és – felrúgva a házbizottságban kötött megállapodást, miszerint minden képviselő bizottsági tag lehet – csupán 22 bizottsági helyet. Ráadásul sutba dobták a delegálás elvét, és „válogatni” kívántak a két párt jelöltjei között. Buza Attila megerősítette, hogy számukra elfogadhatatlan volt Erdélyi László és Pásztor Béla, mások a Dabas-Sári önkormányzati iskolaigazgatót, az SZDSZ-es Nagy Ferencet nem kívánták az oktatási bizottságban látni. (Csurka Endre gazdasági bizottsági alelnöki jelölésénél a fiatal demokraták már nem voltak ennyire finnyásak.) A kisebbségbe szorult pártok nem alkudoztak, így a bizottságok az ő képviselőik nélkül kezdtek dolgozni.

„A politika egy üzlet – mondta a vitában Csurka Endre. – Ha a többség nem óhajtja ezt az üzletet Önökkel megkötni, akkor ezt tudomásul kell venni. Huszonkét helyet vagy elfogadnak, vagy nem jönnek be. Ennyi a történet.”


A Pest megyei affért nem kell túlértékelni, a házbizottság legutóbbi ülésén már engedékenyebb hangot ütött meg a többség. Ígéretük szerint áprilisban talán mégis beszavazzák a kisebbségi képviselőket a bizottságokba. A középjobb–szélsőjobb-blokk eljátszott a gondolattal, hogy így is értelmezheti a parlamentáris szokásjogot. A szociálliberális kormánypárti politikusokat lidérces álmok gyötörhetik rossz éjszakáikon: adott esetben a parlamentben is erre számíthatnak. A MIÉP hátradőlhet a karosszékben, és elgondolkozhat azon, hogy tulajdonképpen miért is ne lehetne befolyásos parlamenti párt a jövőben. A Fidesz idejében hozzászoktathatja a közvéleményt ahhoz, hogy nem lesznek morális gátlásai.

A nézők pedig fogadásokat köthetnek, hogy valójában mekkora is egy jövőbeni liberális–jobboldali együttműködés esélye.

• Belföld