Annak a szegénységtípusnak a kialakulása, amelylyel most dolgunk van, valamikor a nyolcvanas években kezdődött el, és a kilencvenes években, a rendszerváltással gyorsult föl.
Azzal kezdeném, hogy szembefordulok avval az elég közkeletű nézettel, miszerint a szegénység a rendszerváltással keletkezett Magyarországon. Most hagyjuk, mi volt a háború előtt. De az is vitathatatlan tény, hogy az államszocializmus idején is létezett szegénység, léteztek a szegénységnek igen mély formái. Attól még tudunk róla, hogy ez a hivatalos ideológiában nem jelent meg, ha máshonnan nem, a SZETA-tól. Ráadásul annak, aki már a rendszerváltás előtt szegény volt, jóval nagyobb esélye volt, hogy a rendszerváltás után is szegény maradjon. Én már csak ezért sem szeretek úgy tenni, mintha a szegénység ’89-ben jelent volna meg Magyarországon. Persze te úgy fogalmaztál, hogy ez a fajta szegénység, és a rendszerváltás előtti szegénységet valóban meg kell különböztetni a mai szegénységtől. A mai szegénység kiterjedtebb. Egyenlőtlenebb társadalomban jelenik meg, tehát a szegények lemaradása nagyobb. És ez számít abból a szempontból, hogy milyen típusú pszichés, mentális helyzetet eredményez, hogy milyen jövőképet, milyen világszemléletet ad mindenekelőtt a gyerekeknek. És ez a szegénység nemcsak jövedelmi szegénység vagy nem főként jövedelmi szegénység ma már, hanem nagyon sok egyéb dologban is megjelenik. Ma nagyobb a kockázata annak, hogy a szegények nem jutnak hozzá az állampolgári léthez, az emberi méltósághoz, az egészségben élhető élethez szükséges szolgáltatásokhoz. A relatív jövedelmi szegénység egy jövedelem-eloszlási rendszerben valamilyen módon meghatározott küszöbérték alatti jövedelmi helyzetet jelent. Tehát azt mondhatjuk például, hogy az átlag fele alatt élőket tekintjük szegénynek. Mindig van az aktuális jövedelmeknek egy átlagértéke, és mindig vannak s lesznek is emberek, akik annak kevesebb mint feléből élnek. De van abszolút szegénység is, amikor a létfenntartás, a puszta megélhetés, a táplálkozás, a ruházkodás a társadalom valamekkora része számára nem adott, és ez jóval kevésbé volt jellemző az államszocializmusban, mint manapság. Részben a kötelező foglalkoztatás, részben az ehhez kapcsolódó kiterjedt vállalati ellátások és még sok minden más miatt.
Az irreális árrendszer és az állami lakáselosztás miatt többek között.
Igen, bár az állami lakáselosztás nagyon egyenlőtlen hozzáférést jelentett.
De amit mondani akartam: a rendszerváltás előtt a társadalom jóval kisebb csoportjára volt jellemző, hogy gond legyen, mit ad a gyerekének enni szombaton, amikor nincs iskolai étkeztetés. De ilyen is volt. És azok az emberek, köztük sokan romák, akik már a nyolcvanas években is kilógtak a nagy állami vagy vállalati gondoskodási rendszer ernyője alól, azok szegények voltak és szegények is maradtak. Hiszen ezek a csoportok akkor is alacsony iskolai végzettségűek voltak, nem volt szakképzettségük, a képességeiket egy modernizálódó ipari társadalomban nem lehetett jól hasznosítani.
A változások elsősorban a piacgazdaságra való áttérés miatt következtek be. Miután ez maga is fokozatos volt, az új típusú szegénység kialakulása is fokozatosan érte el a mélypontját, valamikor a 90-es évek közepére, ’93–94 körül. Megszűnt az ártámogatások rendszere, a vállalatokat privatizálták, illetve bezárták, aminek következtében sok ember egyfelől kívül találta magát a munkaerőpiacon, másrészt a vállalatok piacorientáltsága miatt rendre megszűntek azok a szolgáltatások – a kedvezményes étkeztetéstől a vállalati óvodán át az üdülőig –, amelyek korábban adottak voltak. A munkaerőpiaci helyzet megváltozása volt az a döntő tényező, ami miatt tömegek kerültek soha nem tapasztalt léthelyzetekbe, és ez természetesen fokozottan sújtotta azokat, akiknek nem volt mit kínálniuk ezen a megújuló vagy átalakuló munkaerőpiacon.
De közben fokozatosan jöttek létre segélyezési formák is…
Magyarországon egy sor társadalmi biztonságot nyújtó szolgáltatás vagy ellátórendszer, legfőképp a társadalombiztosítás rendszere létezett korábban is. Szeretünk úgy tenni, mintha a szociális ellátórendszer is a rendszerváltás vívmánya lenne. De ez sem igaz, már a korábbi időszakban is voltak szociális intézmények, olyanok, amilyenek. Időseknek szeretetotthonok, fogyatékosoknak nagy mamutintézmények, nevelőotthonok állami gondozottaknak, és lassanként kialakult egyfajta segítő szakma. Létrejöttek a nevelési tanácsadók, s ez már annak a jele volt, hogy érzékelhetőek voltak a szociális problémák, ezekről már lehetett beszélni, és valamilyen intézményi formák is létrejöttek a kezelésükre. De való igaz, egy csomó minden meg egyáltalán nem volt. A rendszerváltás után tömegessé váló és ezért nyilván politikai kockázatot is jelentő szegénység hozzájárult ahhoz, hogy létrejött a munkanélküli-ellátás rendszere, ami azelőtt nem volt. 1993-ban megszületett az ún. szociális törvény, majd 1997-ben a gyermekek védelméről szóló törvény. Az utóbbit nagyon sok szempontból lehet kritizálni, de mérföldkövet jelent abból a szempontból, hogy egyrészt kimondta: bizonyos léthelyzetekben az alapvető biztonság garantálása az államnak is feladata, nem csak az egyéné; másrészt leírt eljárásokat, ellátásokat, finanszírozási rendszereket, és megnevezte az önkormányzatokat mint a segélyezés lebonyolítóit. Itt is hozzáteszem, hogy segélyezés is volt már a rendszerváltás előtt, csak nagyon kicsi mértékben, főleg idősek és gyerekek megsegítésére
A munkanélküli-ellátó rendszer változásán szépen nyomon lehet követni, hogyan esett le a politikai döntéshozóknak a tantusz: ez bizony hosszú távon így lesz. Először nagyon bőkezű, hosszú ideig tartó ellátást vezettek be abból kiindulva, hogy a munkanélküliség átmeneti állapot, azután elkezdtek fékeket beépíteni, rövidítették az ellátás időtartamát, létrehoztak egy új ellátást, a jövedelempótló támogatást, mert világos volt, hogy nagyon sokan nem fognak egy vagy két év alatt munkát találni. Aztán kiderült, hogy lesznek olyanok, akik tartósan munkanélküliek maradnak, akik akár tíz évig sem fognak munkát találni maguknak. Vagy soha. Ekkor vezették be a rendszeres szociális segélyt, és létrejött egy háromlépcsős ellátórendszer. A mostani változások is ebbe a folyamatba illenek. De tömeglélektanilag is így volt ez, mindannyiunknak nehezen esett le a tantusz, bár nyilván kinek könnyebben, kinek nehezebben. Azoknak volt a legnehezebb tudomásul venni ezt a folyamatot, akiknek az életét leginkább érintette.
De a rendszerből a normativitás fontos pontokon hiányzott továbbra is. Nem határozták meg azt a megélhetési minimumot, amit mindenkinek biztosítani kellene. Ez volt az egyik vita a ’93-as törvény kapcsán, hogy legyen ilyen minimum, vagy ne legyen, és végül nem lett. A segélyezést gyakorlatilag rábízták az önkormányzatokra, és önkormányzati kegyként létezett.
Igen, nem volt meghatározott megélhetési minimum, és most sincs. És van emögött egy filozófiai kérdés: jár-e az embernek a léte jogán a közösségtől valami, vagy ilyen jog nem létezik? Jár-e a lét jogán és annak jogán, hogy itt él ebben az országban, tehát állampolgári jogon egy bármilyen módon meghatározott minimum. Tulajdonképpen ugyanez a dilemma merült fel a nyugdíjrendszer vitája kapcsán is. Az eredeti tervek szerint lett volna egy állampolgári alapon járó alapnyugdíj, és erre épült volna rá azután a tb-nyugdíj, a kötelező és önkéntes magánnyugdíj. De mire törvény lett belőle, az állampolgári jogosultságú alapnyugdíj kiesett a rendszerből, és lett helyette a nagyon félrevezető módon időskorúak járadékának nevezett segély. Azért félrevezető, mert a járadék egy társadalombiztosítási rendszerben járulékfizetés eredménye, ez pedig jövedelemvizsgálathoz kapcsolt segély. De ha belegondolunk, ugyanez a probléma merül fel az egészségügyi reform kapcsán is. Mi az az egészségügyi csomag, ami állampolgári jogon jár valakinek, függetlenül attól, hogy van-e biztosítása, avagy nincsen? Utánanéztem, három elemből áll ez az alapcsomag: az ún. sürgősségi ellátásból, az alapvető anyasági ellátásokból és a járványügyből. Ebből kettő olyan, ami közérdek. Hogy bizonyos közegészségügyi intézkedések megtörténjenek, az legalább annyira érdeke a társadalomnak, mint a szegény egyénnek, mert a járványok nem szoktak megállni a szegénynegyedek falainál. Ha a népesedéspolitikára gondolunk, a terhesgondozásban is van közérdek. Ami pedig a sürgősségi ellátást illeti – mi fog beletartozni, hol ér véget –, arról keveset lehet tudni, pedig tanulmányoztam a zöld könyvet. Számomra itt is az a kérdés fogalmazódik meg, hogy ebben az országban a közösség elismeri-e támogatandó értéknek az emberi létet, függetlenül attól, hogy az milyen, hogy az kié, hogy tehet-e a helyzetéről, vagy nem tehet róla, egyszerűen azon az alapon, hogy ő van.
Az ezzel kapcsolatos képtelenségek a segélyezési rendszerben láthatók leginkább. Annak ellenére, hogy a segélyek normativitása nagyon sokat javult, a diszkrecionalitásnak az az eleme benne maradt, hogy bármely segélyfajtánál az önkormányzatoknak joguk van ún. környezettanulmányt készíteni, amikor úgymond vizsgálják a rászorultságot. De az nincs meghatározva, mi a környezettanulmány, mi lehet abban, ki csinálhatja, milyen jogkövetkezménye van, hol lehet kifogást emelni ellene. Milyen adatvédelmi rendelkezéseket kell betartani, ez sehol nincsen szabályozva. Most éppen erről csinálok egy kutatást.
A szegények szempontjából a legfontosabb segélyforma beépült a családi pótlékba.
A rendszeres gyerekvédelmi? Ez nagyon fontos lépés volt, a normativitás erősítése. De sokféle segély van, amelyek esetében megmaradt a helyi döntéshozók kiskapuja, hogy válogathassanak a szegényeik között. Magyarországon a szociális ellátásokért viselt felelősség egy nagyon erősen decentralizált önkormányzati rendszerre lett rátelepítve. Önmagában nem ez a fő baj, elvégre a szubszidiaritás elve helyeslendő, valóban helyben tudják a legjobban, ki a rászoruló. A fő baj az, hogy gyenge a segélyezési rendszer normativitása. Ezért sajátíthatják ki a helyi társadalmi elitek azt a jogot, hogy megkülönböztessék az érdemeseket és az érdemteleneket, hogy eldöntsék, adnak vagy nem adnak a romáknak, és így tovább. Tehát a probléma szerintem megint túlmutat a segélyezési rendszeren, odáig, hogy miféle állampolgári, emberi jogaink vannak. Az a baj, hogy a szociális ellátórendszerben a jogorvoslat lehetősége nagyon korlátozott. Szinte csak ezrelékekben mérhető az olyan esetek száma, amikor valaki bírósághoz fordul ilyen ügyben. Ez az érintettek élethelyzetéből is adódik persze.
Nemzetközi összehasonlításban mennyire teng túl a diszkrecionalitás a magyar rendszerben? Valamennyi diszkrecionalitás mindenütt van, ez elkerülhetetlen. Kétségtelen, Nyugat-Európában bíróság elé lehet vinni a vitás kérdéseket. A német hajléktalan perelhet, hogy készpénzben kéri a járandóságát, nem természetben, mert bort akar inni, és nem gyümölcsöt enni. És a bíróságok gyakran igazat adnak neki. De diszkrecionalitás mégis van, hiszen az élethelyzetek annyira különbözőek, és a bürokratikus döntéshozatal során mindig szerepet játszik, hogy van szimpatikus szegény, és nem annyira szimpatikus.
Hadd válaszoljak erre két irányból. Egyfelől a német hajléktalan polgárnak érzi magát. Nemcsak arról van szó, hogy ott van egy jogi procedúra, hanem arról is, hogy a német hajléktalannak eszébe jut: neki ehhez joga van. Ő ezt tudja, és nyilván ezer segítő szervezet is van körülötte. A szegénység egyrészt nemcsak jövedelmi szegénység, mert aki hosszú ideig él nagyon mély szegénységben, nagyon nagy nyomorúságban, annak nagyon sok képessége eltompul. Aztán nemcsak arról van szó, hogy Magyarországon nagyon korlátozott a jogorvoslati lehetőség segélyezési ügyekben, hanem arról is, hogy ezek az emberek végletesen kiszolgáltatottak. Van egy kiszolgáltatottságtudatuk, és miután az önkormányzat megteheti, hogy valamilyen indokkal ne adjon, azt kockáztatják, hogy a következő évben nem kapnak, ha ugrálnak. Hadd mondjak pár szót a diszkrecionalitás természetéről. Annak a kis kutatásnak a kapcsán, melynek a közepén vagyok, próbáltam történelmi irodalmat gyűjteni a környezettanulmányról mint olyanról. Magyarországon mindig is volt, az államszocializmusban is volt, a háború előtt is: a szegénységi bizonyítványhoz is valamilyen környezettanulmány készült. Angliában a fogalmat sem értik. Próbáltam külföldi kollégáktól kérni történeti irodalmat, és részletesen le kellett írnom, hogy mi ez. Különböztessünk meg ugyanis kétféle diszkrecionalitást és kétféle környezettanulmányt. Az egyik fajta környezettanulmány az, amiből a szociális esetmunka kifejlődött a XIX. század második felétől kezdve. Ennek megvan a megfelelője a magyar segélyezési rendszerben. A gyermekvédelmi ellátásban a környezettanulmánynak az a célja, hogy megvizsgálják, védelembe kell-e venni egy gyereket, hogy felmérjék szükségleteit, értékeljék a családot, amelyben él. A család otthonában lezajló személyes kommunikáció rengeteg többletinformációt adhat a családsegítőben vagy az önkormányzati hivatalban folytatott kikérdezéshez képest. Ez egy dolog. A másik dolog az a környezettanulmány, amit a segélyezésnél csinálnak, ami arról szól, hogy szavahihető-e az illető, vagy nem szavahihető. Ez a környezettanulmány arra irányul, hogy az illető által közölt jövedelmet megvizsgálja. Ebből máris kitűnik a dolog abszurditása, hiszen nincsenek rögzített megfigyelési kritériumok, személyes benyomások döntenek. Egy középosztálybeli önkormányzati hivatalnok személyes benyomásai egy számára idegen élethelyzetről. De megy ez még abszurdabban is. Mivel az önkormányzatok is agyonterheltek, nagyon sok helyen a környezettanulmány elkészítését „kiszervezik”. Van, ahol szociális szakos főiskolai hallgatók mennek a környezettanulmányt megcsinálni, van, ahol rálőcsölik a szociális intézményre, családsegítőre, ami abszurdum, mert a segítő foglalkozással ez a kvázi hatósági aktus egyáltalán nem egyeztethető össze. Én tudok olyan esetről, ahol nyugdíjas rendőrökből alakult kft.-t bíztak meg ezzel a feladattal, és olyanról, amikor közmunkában alkalmazott munkanélküliek csinálták a környezettanulmányt. Tehát képzeljük el azt, hogy a VIII. kerületben a szegények egyik csoportja csinálja a környezettanulmányt a szegények másik csoportjánál. Az országban van 3100 település, tehát elvben 3100-féleképpen ítélik meg, milyen helyzetben jár segély, mert soha semmiféle papír, törvény, rendelet, leírás, iránymutatás nem született erről. Ugye világos, hogy ennek elképzelhetetlennek kellene lennie egy jogállamban?
Van olyan felfogás, hogy minél általánosabb juttatások kellenek, és minél magasabb mértékű újraelosztás. Ez a szociáldemokrata modell, mely szerint, ha a középosztály is kap mindenfélét, akkor boldogan fizet adót, és akkor jut a szegényebbeknek is. A másik a konzervatív felfogás, hogy a nemzetfenntartó rétegeket kell támogatni, azokat támogassuk, akik tudják, hogy milyen a rendes állampolgár, az a cél, hogy inkább nekik szülessenek gyerekeik, akiket az anyukák főállásban nevelnek. A harmadik felfogás a rászorultsági elvet hangsúlyozza: azoknak adjunk, akiknek tényleg kell. Akiknek nem kell, azoknak minek, amikor úgyis kevés van. Hol állsz te e három felfogás vitájában, és hogyan érvényesül e három felfogás a rendszerváltás óta?
Értékrendszeremet tekintve a szociáldemokrata oldalon állok. Azt a gyakorlatot kedvelem, amely megvalósult Svédországban, Dániában, néhány más országban. De tisztában vagyok azzal, hogy mekkorát lehet lépni egy országban, és hogy mik az adottságok jelenleg. Tehát nem gondolom azt, hogy Magyarországon egy ilyen rendszert most két perc alatt be lehetne vezetni, még akkor sem, ha lenne rá elég pénz. Ha lenne az országnak elég pénze, akkor sem biztos, hogy a skandináv gyakorlatot vezetné be, pontosan azért nem, mert a szociálpolitikai felfogások markánsan különböző értékrendszerekhez, ideológiákhoz társíthatók. De beszéljünk egy kicsit a rászorultságról. Ha köznapi értelemben használjuk a szót, nincs élő ember, aki ne akarná a rászorultakat segíteni. A kérdés az, hogy ki milyen módon határozza meg, ki a rászorult. Itt nem egyéni döntésekről van szó, mint az egyéni jótékonykodás esetében, hanem arról, hogy közpénzekből milyen csoportokat akarunk támogatni. Akik a rászorultság elve mellett szoktak érvelni, azoknak a fejében mindig a pénzbeli segély jelenik meg: akinek a jövedelme egy bizonyos szintet nem ér el, annak a jövedelmét egészítsük ki. De a szegénység nemcsak jövedelemhiány, hanem nagyon sok minden még. A megreformált gyerektámogatási rendszerben a rendszeres szociális segély be lett olvasztva a családi pótlékba, és létrejött egy új ellátás, amit gyermekvédelmi kedvezménynek hívnak. Ez olyan passzport jellegű ellátás, amely eseti segélyt is lehetővé tesz, de nem ez a lényege, hanem az, hogy ez jogosítja fel a gyereket az ingyen tankönyvre, a kedvezményes iskolai étkeztetésre és így tovább. Ha a rászorultság alapján adjuk azt a minimális segélyt, abból még nem lehet megvenni a több tízezer forintos tankönyvcsomagot a gyereknek. Kiterjesszük-e a rászorultságot a gyerekére is? A gyógyszerre kiterjesztjük? Vagy egészségesnek már nem muszáj lenni? És ha kiterjesztjük a gyógyszerre, akkor meddig? Kalmopyrint lehet, Demalgont már nem lehet? Tehát a rászorultsági elvvel az a baj, hogy rossz gondolatmenetbe viszi bele a jogszabályalkotót.
Van ennek egy másik változata is, ami például az SZDSZ fölfogására volt jellemző a 90-es évek elején, Solt Ottilia, Havas Gábor és mások gondolkodására. A nem-rászorultságot azért sokkal könnyebb megállapítani. Ha a családi pótlékot úgy alakítják, ahogy alakították a Horn-kormány idején, hogy a családok kimutatható jövedelme szerint a felső tíz százalék nem kap családi pótlékot, mert azok biztosan nem rászorultak. Az biztos, hogy egy csomó gazdagot nem sikerül így azonosítani, de akik nem kapnak családi pótlékot, azok ebbe biztosan nem halnak bele. Biztos van a gyerekeknek egy olyan fele, amely nem lesz éhes, ha nem kap ingyen vagy fél áron ebédet az iskolában. És miután a források erősen korlátozottak, így több pénz jut arra, hogy a szegénységhez, illetve a szegénység veszélyéhez strukturálisan lehessen hozzányúlni olyan komplex programokkal, amelyek nem a segélyre koncentrálnak, hanem területfejlesztésre, képzésre, a gyerekek integrációjára. Tehát ennek a rászorultságalapú szociálpolitikának van egy ilyen jóval színvonalasabb és jóval védhetőbb változata is, nem?
Gondolom, Solt Ottilia ezt abban a hitben képviselte, hogy azokat a pénzeket, amelyek így szabaddá válnak, a szegényekre költik. Sajnálatos módon ’89 óta én nem tudok olyan példát a magyar szociálpolitika történetében, amikor az így felszabaduló pénzeket valóban az igazán rászorultak problémáinak orvoslására fordították volna.
Nem ez történt akkor, amikor az adózási gyerekkedvezményt megszüntették?
De, akkor ez történt, valóban ez történt. De volt egy másik dolog, amit mondani akartam azzal a felvetéseddel kapcsolatban, hogy azt biztosan meg lehet állapítani, ki nem rászorult. Te felülről közelítetted meg azt a problémát, amit én alulról. De a végeredmény ugyanaz: húzni kell egy vonalat, mondani kell egy összeget.
Használhatjuk kritériumnak a gyerekszámot. A gyerekszám szorosan összefügg az anyagi helyzettel. Mondhatjuk azt, hogy egykék nem kapnak családi pótlékot.
Igen, a rászorultság fogalmát a szociálpolitikában a jövedelemvizsgálaton alapuló szelekcióra szoktuk használni, de a szelekció nemcsak jövedelemvizsgálaton alapulhat, hanem lehet azt is csinálni, amit te mondasz. A szakzsargonban ezt demograntnak szoktuk nevezni. Megalapozott ismereteink – statisztikai adatok, szociológiai felvételek – alapján tudjuk, hogy a társadalom bizonyos csoportjait a szegénység jobban fenyegeti, ezért ezen csoportoknak a tagjai a csoporthoz tartozás jogán kapnak támogatást, nem vizsgálunk külön minden egyes igénybejelentőt. Ennek valóban jó példája a családi pótlék, ahol a fogyatékos gyerekek, a három- és többgyerekesek és a gyereküket egyedül nevelők ma is magasabb összeget kapnak gyerekenként, mint az egy- vagy kétgyerekes családok. Ez olyan eljárás, ami nem sérti az emberi méltóságot, de a rászorultsági elv hívei számára a kérdés mindig úgy vetődik fel, hogy vannak olyan háromgyerekes családok, akiknek jók az anyagi körülményeik, akik úgymond jogtalanul jutnak magasabb családi pótlékhoz. Tehát értékválasztásról van szó, arról, hogy mit tartunk nagyobb bajnak. Azt, hogy nem mindenki jut hozzá az ellátáshoz, akinek szüksége van rá, vagy azt, hogy olyanok is megkapják, akik nem igazán szorulnának rá.
Folyamatosan van olyan törekvés, hogy általánossá tegyenek olyan juttatásokat, amelyek nagy része biztosan nem rászorultaknak jut, és biztosan nagyon megterheli az államháztartást, és ettől a megterheléstől biztosan sokkal kevesebb jut a szegénység problémájának kezelésére. Amikor bevezetik a 13. havi nyugdíjat mindenki számára, akkor biztosan az jár jobban, akinek magas a nyugdíja. Ha mindenkinek jár ingyenes tankönyv, akkor az ingyenes tankönyvek többségét biztosan olyanok kapják, akik nem szorulnak rá. És egy csomó ilyen dolog van. Minden háztartásbeli egészségbiztosítását fizesse az állam, vagy a milliárdos vállalkozó feleségéét esetleg ne? Aztán a felsőoktatás. Ha mindenkinek ingyenes a felsőoktatás, akkor a gazdagok fognak jól járni, mert a szegények alulreprezentáltak a felsőoktatásban.
Nem ezekről beszélünk. Azokról a dolgokról beszélünk, amik az emberek minimális szintű megélhetését garantálják. Nyilván ezeket a példákat azért hoztad fel, mert úgy gondolod, hogy egy skandináv típusú gondolkodásban ezek a fajta juttatások is alanyi jogon kellene, hogy járjanak, és ha valaki ilyen értékrendszert vall, akkor azt gondolja, hogy ne legyen tandíj, minden gyerek kapjon tankönyvet, kolbászból legyen a kerítés, és a kolbászt az állam tömje Gyulán. Természetesen nem erről van szó, hanem arról, hogy nézzük meg a létalapokat biztosító ellátásokat, és gondoljuk végig, hogy nem lenne-e érdemes ezeket univerzálissá tenni.
Most beszéljünk egy kicsit a gyerekekről.
A gyerekszegénység kitüntetett téma manapság. Mindenféle kormányzati erőfeszítések látszanak az enyhítésére. Mi pár évvel ezelőtt az UNICEF A gyermekszegénység gazdag országokban című kiadványában nagyon jó helyezést kaptunk, kilencedikek voltunk, az idei jelentésben viszont már a 19. helyre csúsztunk vissza. Igaz, az adatok nem a legfrissebbek, és módszertani problémák is felvethetők, de jelez, megerősít valamit a jelentés. Azt, hogy a gyerekek ügyével Magyarországon is erőteljesebben kell foglalkozni.
Hány országot vett figyelembe ezt a jelentést?
Huszonegyet.
Felmerül a kérdés – a liberálisok ezt nem fogják szeretni –, hogy kié a gyerek, kinek a felelőssége a gyerek. Magánügy a gyerek, vagy bizonyos szempontból közügy is. Amikor bevezették a népoktatást, a kötelező, államilag finanszírozott védőoltást, amikor ma azt mondják, hogy a 18 év alatti gyereknek az egészségügyi ellátás állampolgári jogon jár, akkor azt ismerjük el, hogy a gyerek valamilyen szempontból közügy. A családi pótlékkal kapcsolatban azért vagyok nagyon ellenséges az olyan megoldásokkal szemben, amelyek túlhangsúlyozzák a rászorultsági elvet azzal, hogy ez is alapuljon valamilyen jövedelemteszten, mert ezt a gondolatot töri meg, és azt sugallja, hogy vannak gyerekek, akiknek neveléséhez közpénzekből hozzájárulunk, és vannak, akikéhez nem járulunk hozzá, mert őket intézzék el a szüleik. Ha elkezdjük feszegetni, hogy a gyereknek melyik szükséglete közügy, akkor azt a kérdést is fel kell tennünk magunknak, hogy miért jó a társadalomnak, ha van benne gyerek.
A gyerekügy fontosságát több szempontból is lehet indokolni. Az egyik lehetséges megközelítés, hogy a gyerek nem tehet róla, milyen körülmények közé születik, él, és eszközei sincsenek helyzete megváltoztatására. Úgy is lehet érvelni, hogy ha mondjuk a források szűkössége miatt prioritásokat kell felállítani, akkor a gyerekek támogatása széleskörűen helyeslésre találó, legitim kormányzati támogatási program lehet. De azt is mondhatjuk, hogy egy gyermekeket támogató program egyfajta beruházás a jövőbe, nemcsak társadalmi, hanem gazdasági érdek is.
A Ferge Zsuzsa által vezetett programiroda, melynek munkájához én, sajnos, időhiány miatt csak nagyon érintőlegesen tudok kapcsolódni, komplex, különféle időtávokra tervező, a legfontosabb beavatkozási pontokra fókuszáló programot dolgozott ki. Természetesen nem lehet másból kiindulni, mint hogy a szegénységben élő gyerekek szegénységben élő családokban nevelkednek, helyzetük csak együttesen javítható. Ám a gyermekek esélyeinek javítása önálló cél is lehet, ha azt akarjuk elősegíteni, hogy legyen majd felnőtt korukra megfelelő szakképzettségük, legyenek a munkaerőpiac változásaihoz igazodni képes készségeik, emberi életkörülményeik, és majd ők jobb körülményeket tudjanak teremteni a maguk gyerekeinek. Ezért a beruházás a jövőbe. Szaknyelven azt mondanánk, ez a deprivációs ciklus, a szegénység újratermelődésének a megtörése.
A program komplex eszközöket javasol alkalmazni, és nagy hangsúlyt fektet a korai képességfejlesztésre. A korai képességfejlesztés nem azonos a korai fejlesztéssel, ez utóbbi a fogyatékos, tanulási zavarokkal küzdő gyerekek fejlesztését célozza. A korai képességfejlesztés azokat az erőforrásokat biztosítja közösségi forrásokból, amelyek a családból hiányoznak. Ennek a lehető legkorábbi életszakaszban meg kell kezdődnie, nem csupán az iskolában. A program másik fontos gondolata, hogy nem lehet csak bizonyos családokban, bizonyos településeken fejlesztő programot indítani. Ez egyrészt kiválthatja a kimaradók ellenállását, illetve, mint tudjuk, ezek a problémák területileg is koncentráltan fordulnak elő, tehát ha egyes mikro- vagy kistérségekre irányulnak a fejlesztések, akkor az egész közeg megváltoztatására van esély, és kevesebb olyan kérdés lesz, hogy miért pont ők… A programiroda a szécsényi kistérségben ilyen szellemű modellprogramot is indított.
Nincs itt mód az összes programelemet elmondani, de ezek el is olvashatók a programiroda honlapján. A lényeg a komplexitás lenne. Ilyen vérzivataros időkben, mint amilyeneket manapság élünk, nyilván a következő kérdés csak az lehet, miből? Az EU-s források bővíthetik a hazaiakat, de itt bajok lehetnek. Ezekért az erőforrásokért, és ez szinte természetes, nagy küzdelem indult meg, különféle érdekcsoportok, ágazatok, szakmai és más lobbik próbálják megszerezni őket. Az operatív és regionális operatív programokban ugyan vannak gyerekprogramot segítő eszközök, de ezek nem rendszerbe szervezettek és nem kiemelt jelentőségűek. A formálódó zászlóshajó-elképzelés eredetileg arra irányult volna, hogy legyenek láthatók a kormányzati prioritások, kezeljenek a pályáztatás során kiemelten egyes ügyeket. De zászlóshajóból egy szokott lenni, és mi már nem is tudom, hányadiknál tartunk. És még a zászlóshajó-terv is kettétöri a gyerekprogramot, mert van egy gyerek-zászlóshajó és egy „XXI. század iskolája” zászlóshajó is. Fontos, és régen nem történt ilyesmi, hogy az Országgyűlés egyhangúlag elfogadta a gyerekprogramról szóló országgyűlési határozatot, tehát nagyfokú ennek a politikai legitimitása, de ha a megvalósítás széttöredezett szervezeti rendszerben, a felelősség egyértelmű meghatározása nélkül történik, a hatékonyság kérdéses lehet.