Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

„…elfogadtuk a diktatúrában gyökerező demokrácia minden züllöttségét és képmutatását. Sorsfordító könyvekben kellett volna már megírnunk, hogy a demokrácia épp úgy szabadított föl minket, mint a szovjet hadsereg, s ugyanúgy fosztott ki és gyalázott meg mindnyájunkat.”

„Ma bárhol járunk az országban, mindenki pa­nasz­kodik, hogy a Politika holtversenyében kell leélnünk az életünket. Az eldöntetlenség sorvasztó léthelyzetében. A döntetlen jelző helyett használjuk inkább a rosszul, sőt a bűnösen döntő helyzetek fogalomkörét. A rendszerváltás pillanatában azt hittük, hogy a szabadság megigazulása és megváltása jön el. De nem az jött el!

Az első szabad választáson a vérbírók éppen úgy szavazhattak, mint az agyonlőtt vagy a fölakasztott vértanúk hozzátartozói. Akik 1956. október 25-én, az Or­szágház téren tömeggyilkosságot rendeztek, szabadon járulhattak az urnákhoz. Elmaradt a törvényes, bírósági leszámolás azokkal szemben is, akik zsarolással lelkeket pusztítottak el, s akiknek vér tapadt a kezükhöz. Az ő bőrük megmentésével elvettük megtévedt százezrek megtérésének lehetőségét, s otthagytuk őket meghasonlásukban: és így növelték s növelik a tegnapi bűnösök szavazótáborát. A diktatúra minden szennye és ször­nyűsége így ömlött át zavartalanul a demokráciába, különösképpen felerősödve az utóbbi öt esztendőben.

Mindenféle válság és tudathasadás ennek a következménye.”

„Az egészségügy, a kórházak barbár szétdúlása a ma emberét az 1919-es proletárdiktatúra gaztetteire emlékezteti. Ha a terror áldozatainak számát összevetjük a mai cinikus, üzleties intézkedések áldozatainak előre látható számával, akkor a proletárdiktatúra szelídebb korszaknak tűnik a mai dúlásokhoz képest. Ennek a pusztításnak a mértékét nemcsak az egészségügy szétverése adja, hanem a mai kormány minden intézkedése, amelynek nyomán romlik a nemzet többségének életminősége. A felemelkedés helyett milliók kerülnek a lecsúszás pályájára, és sok ezren pedig inkább az önpusztítást választják.”

„Jelmondatunk szerény, de irányt mutató: Egy nemzet boldogsága inkább függ az emberek jellemétől, mint a kormányzás formájától.”
(Csoóri Sándor Márciusi levele, 2007. május 5., MTI)

„Mi az új a kölcsönös felelősségvállalás elvében? Az, hogy végre világossá teszi, mi a különbség a társadalmiasság és a versenyképesség között. Hogy megmutatja pontosan, hol vannak a határai a piaci logikának, és választ ad arra a kérdésre, hogy a piac határain túl milyen alapelvre kell építenünk a magyar társadalmat.” „Nem hiszünk az úgynevezett láthatatlan kezekben, amelyek állítólag működtetik a piacot. Mert mi pontosan tudjuk, hogy minden piacon egyetlen láthatatlan kéz működik, és az mindig a tolvaj keze. És mi nem bízzuk a társadalmat tolvajokra, mert lúzerek azért nem vagyunk!”

„…a kormány azt mondja, hogy a bajt el kell szenvedni. Meg sem kell próbálni legyőzni. Úgyse lehet. Nincs más út, mint valahogy túlélni. Mi ezzel szemben azt mondjuk: elég ebből a szánalmas és gyámoltalan hozzáállásból! Igenis le tudjuk győzni a bajt. A baj le­győzhető, az adósság, a hiány növekedési politikával igenis orvosolható.”

„A jobboldal évek óta visszatérő problémája, hogy nem tudja politikai küldetését világosan és meggyőzően kifejteni minden választóhoz [sic!]. De ennek oka nem a küldetéshiány. Sokkal inkább az… hogy jelenleg uralkodó elvrendszerben, amely vitakeret is egyben, a jobboldal nem tudja hitelesen megfogalmazni a küldetését. Mert ez régi és hamis, az ellenfél által felállított elvrendszer.”

(Orbán Viktor beszéde a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség kongresszusán,  2007. május 20., Magyar Nemzet, 2007. május 22.)

„Le kell dobni a politikai korrektség vaszubbonyát, el kell érni, hogy ezekről a kérdésekről ne csak körmönfont módon legyen szabad beszélni.”
(Orbán Viktor az Egy az ország című könyvének bemutatóján. Magyar Nemzet, 2007. június 1.)

„A mai politika gyenge, mert semmilyen közös célt nem tud kitűzni... Amit pedig kitűzhetne, annk vállalásához gyáva. Ilyen cél lehetne a teljes foglalkoztatás. A mai politika azt mondja, ez lehetetlen. Eközben számos erős európai ország mást mond. Legutóbb éppen Franciaország tette ezt.”

„Sem a kormány, sem az általa kezdeményezett legfontosabb intézkedések mögött nincs társadalmi támogatottság. Nagy kérdés, hogy a magyar társadalom miért tűri a demokrácia felszámolását, miért tűri el minden területen az akaratával ellenkező változásokat. Egyelőre tűri.”

„…a köztársasági elnök a demokrácia legfőbb őre, Magyarországon pedig ma nincs demokrácia.”
 (Interjú Orbán Viktorral. Magyar Nemzet, 2007. június 2.)

„A kérdés ezért az, hogy amint Vlagyimir Putyin egyik politikai előfutárának, vitéz Nagybányai Horthy Mik­lós­nak is erővel és erkölccsel sikerült csak a bolsevik eli­­tizmus által okozott káoszt felszámolni, és a korlátozott demokrácia kulisszái között egy irányított és a második világháborúig meglepően sikeres államvezetést megvalósítani, vajon az ugyanezen az úton haladó Putyin elnök képes lesz-e olyan utód kezébe adni a stafétát, aki az államépítést folytatja, avagy visszatér a »demokratikus« káosz. És persze kérdés az is, ami nekünk, magyaroknak most a legfontosabb, hogy ez a folyamat vajon miképpen és mikor következik be nálunk, mert ne legyenek kétségeink, előbb-utóbb bekövetkezik. […] Van megoldás: a részeges és korrupt Jelcint egy kemény és tudatos államépítő váltotta fel. Gyurcsányt és tettestársait is (copyright: Kövér László) egy hasonlóan kemény és tudatos államvezetésnek kell felváltani.”
(Bencsik András: Trockij látta. Demokrata, 2007. május 3.)

A demokráciában folyamatosan kételkednek a de­mok­ráciában.

Mert: 1. a demokrácia sohasem elég demokratikus, mindig minden részletében tökéletlen, és az árnyalt fogalmazástól elhajló hétköznapi és politikai retorika hajlamos a tökéletlen működést nem-működésként bemutatni, e retorika célközönsége pedig hajlamos ekként érzékelni.

2. A demokrácia tagadására, illetve a létező és lehetséges demokrácia demokráciaságának tagadására épülő nézetek szabadon megfogalmazódnak és hatnak. Azért hatnak, mert a demokrácia az igazságérzet kielégítésére csak nagyon korlátozott mértékben és értelemben alkalmas, miután a tőke (és a kulturális tőke) megszerzésének s használatának nagyfokú szabadságát föltételezi, s ezért a társadalmi és globális igazságtalanságok és egyenlőtlenségek csökkentésére fölöttébb korlátozottak a lehetőségei.

3. A demokrácia szükségszerű korlátozottsága, közvetettsége és tökéletlensége állandó frusztrációval jár. Igen gyakran, megkockáztathatjuk: többnyire kisebbségben vannak azok, akik személyesen úgy érezhetik, hogy az ő megbízásukból gyakorolják a végrehajtó hatalmat. Nagyon gyakran, Magyar­or­szá­gon többnyire azok vannak többségben, akik vagy nem azokra szavaztak, vagy már nem azokra szavaznának, akik az országot kormányozzák. Ez a többség úgy érzi, jobban mennének a dolgok, ha nem azok vezetnék az országot, akik a demokrácia szabályai szerint vezethetik.

A demokráciák stabilitását mindezek ellenére leginkább két tényező tartja fönn: 1. a magasabb személyes szabadságfok értéke és 2. a nagyobb anyagi jólét, amelyet hosszabb távon azok az önszabályozó-visszajelző mechanizmusok (a piac és a politikai verseny) biztosítanak, amelyeknek csak a demokrati­kusan korlátozott államok világában van működési terük. Könnyebben föltételezzük, hogy a polgárok többségét a polgári demokráciát elvető pártoktól a polgári demokrácián kívüli világ elrettentő állapota tartja vissza, mint azt, hogy a piacban és a versenyben való hit.

A rendszerváltás uralkodó hite az volt, hogy a totális állami szabályozás funkcióinak jelentős részét át lehet adni nagy, horizontális, sokszereplős önszabályozó rendszereknek, melyeket korlátozó-korrekciós szabályokkal vesz körül az állam. Akkor az uralkodó tapasztalat a totális szabályozás csődje, a totális szabályozás állami igényéból származó rendetlenség volt. Ez a csődérzet mostanra átirányult az új rendszerre. Nem egészen, de jelentős részben. Ebben az átirányulásban benne van a társadalom érzéki csalódása is, melyre nagyon markáns és hatásos ellenzéki stratégia épül. Összecsúszik a kilencvenes évek tömeges elszegényedéssel és egzisztenciavesztéssel járó tranzíciós válsága a tavaly kibontakozott, merőben más természetű válsággal. Már a tranzíciós válságot is sokan az új rendszer rovására írták, de az még azért elég közel volt a régihez ahhoz, hogy ne legyen nagyon hiteltelen annak tulajdonítani. Vagyis ne legyen nagyon hiteltelen az igazság. Ellenben a mostani válságnak már végképp az a látszata, hogy a régi válságból való kilábolás – látszat volt csupán. A látszat szerint csak látszat volt, hogy az új rendszer legyűrte a régi örökségét, és a rendszerváltás előtti idők termelési és fogyasztási szintje fölé emelte az országot egy fönntartható szisztémában. Látszatnak látszik az igazság. Nevezetesen az az igazság, hogy az új válság nem mása, hanem ellentéte a korábbinak, nem a tömeges szociális-egzisztenciális összeomlásból, hanem a túlelosztásból és a túlfogyasztásból fa­kad, nem az állami szerepvállalás gyors leépülése, hanem a leépülési folyamat elakadása okozta. A látszat szerint az önszabályozó mechanizmusok okozzák azt, amit éppen a korlátozásuk és eltorzításuk okozott. A kór okozója és ellenszere helyet cserél.

Ennek a látszatnak a kihasználására és fölerősítésére épül a Fidesz stratégiája. A 2006-os választási kampányban a Fidesz azt hirdette: az ország bajban van – „rosszabbul élünk”. Ezzel állt szemben az MSZP kampánya, miszerint: az ország nincs bajban – jobban élünk. Mindkét kampányban egy valós és egy hamis elem kapcsolódott össze, hiszen az ország bajban volt, és (mert) jobban éltünk. Az MSZP a baj lé­tével, a Fidesz a baj okával kapcsolatban vezette félre a választót. A választók döntötték el, melyik le­gyen a győztes fél – mely lelepleződhet a győzelem után. A többség a kormánypártokat lelepleződésre ítélte, a Fideszt fölhatalmazta a hazugság folytatására.

Két különböző jellegű hazugság állt egymással szemben. A kormánypártoké „szimpla” tárgyi hazugság volt, az ellenzéké túl a szimpla tárgyi hazugságon (miszerint „rosszabbul élünk”) logikai képtelenség (is). A kormánypártok azt hazudták, hogy nincs bajban a költségvetés, nincs bajban a gazdaság, lehet növelni a juttatásokat, csökkenteni az elvonásokat. Az ellenzék azt állította, hogy bajban van a költségvetés, bajban van a gazdaság, növelni kell a juttatásokat, csökkenteni kell az elvonást, jóval nagyobb mértékben, mint a kormánypártok ígérik. A két hazugság közötti különbség – ha nem is morálisan, de stratégiailag – lényeges. Az egyikben benne van egy helyes stratégiaválasztás lehetősége, a másikban nincs. Az első esetben a hazugság bevallásával megnyílik a helyes következtetés levonásának lehetősége. A második esetben a bevallás sem nyílik sehova. A kormánypártok állítása az adott esetben hamis volt, de más esetekben lehet igaz is. Van olyan, hogy egy ország költségvetése nincs bajban, és valamilyen mértékben növelheti a közkiadásokat, csökkentheti az elvonást. Olyan viszont nincs, hogy egy ország költségvetése nagy bajban van, és nagymértékben növelheti a közkiadásokat, csökkentheti az elvonást. Az ellenzék olyasmit állított és állít változatlanul, ami soha nem lehet igaz. Az MSZP „csak” a tárgyi igazságot vonta ki a közbeszédből. A Fidesz viszont a koherens érvelés lehetőségét is.

A koherens ellenzékiség nem tudja összesíteni a különböző ellenzéki csoportok és indulatok erejét. Az összesítő ellenzékiségben viszont nincs koherencia. A Fidesz ellenzéki pályája során eljutott az egyik pólustól a másikig. Ezt a másikat, ahová eljutott, satu-stratégiának nevezhetjük: ellentétes irányokból, egymást kizáró állításokkal és követelésekkel szorítja a kormányt. A Fidesz mostanra tökéletesen kidolgozta ezt a satu-stratégiát, melynek valaha kemény ellenfele volt, s mellyel valaha leginkább az MSZP szorongatta az Antall–Boross-kormányt. A Fidesz az Antall-kormány idején a kormánypártokkal és az SZDSZ-szel versengve hadakozott az MSZP támogatta ellenzéki szakszervezeti demagógiával; Orbán Viktor nyílt levélben magyarázta el egy kisnyugdíjas hölgynek, hogy felelős ellenzéki vezetőként nem támogathat olyan nyugdíjemelést, ami a költségvetés egyensúlyát veszélyezteti. Innen jutottunk el a tizennegyedik havi nyugdíj ígéretéig a csőd szélén billegő országban.

A satu-stratégia megköveteli a kihúzódást a polgári demokrácia logikájából. A racionálisan föloldhatatlan ellentmondásokat csak a ráció fölött, irracionális, szimbolikus térben lehet áthidalni. Ilyen tér képzésére a nemzet képzete módfelett alkalmas. Hiszen a nemzeti érzés érzelmileg erős, fogalmilag üres. Ahogy Bibó István írta: „a nemzet ideológiájának… van a legkevesebb sajátos eszmei tartalma, és ugyanakkor a legerősebb tényleges közösségi nyomatéka.” Éppen ilyen ideológia kell a fogalmilag összesíthetetlent indulatilag összesítő satu-stratégiához.

Könnyű megérteni, miért támogatják ezt a satu-stratégiát azok, akik nem hisznek a polgári demokráciában, az önszabályozó rendszerekben, a kapitalizmus mozgástörvényeiben. Ők valamilyen szubjektív hatóerőben hisznek, az akarat hatalmában, a magyarok Istenének kegyelmében, a nemzeti jellem és ka­rak­ter erejében és ezekhez hasonló okkult dolgokban. Ha a gonosz bármilyen erőegyesítéssel megdől, akkor a gyógyuló közösségi ösztönök majd rávezetnek az üdvösséghez vezető útra. „Egy nemzet boldogsága inkább függ az emberek jellemétől, mint a kormányzás formájától” – így zárja Csoóri Sándor Márciusi levelét, melyet az aláírók névsora és az ellenzék médiája iránymutató ellenzéki dokumentummá avatott.

Egy idealista reményeit nem korlátozza az elemző értelem.

No de miben reménykednek azok a közgazdászok Járai Zsigmondtól, a CEMI stábjától a politikus Varga Mihály álorcája mögött rejtőző Varga Mihály közgazdászon keresztül Bod Péter Ákosig, akik pontosan tudják s, amelyikük teheti, írja is és mondja is, hogy a kormánynak még sokkal inkább mást kellett volna és kellene tennie, mint amit az ellenzék az „emberek” igényeire hivatkozva követelt és követel tőle? Ők tudják, hogy az elmúlt években mennyivel több volt a kelleténél mindaz, amit a Fidesz hevesen kevesellt, és mennyivel kevesebb mindaz, amit a Fidesz hevesen sokallott: a bérkiáramlástól a nyugdíjemelésen és a költségvetési megszorításokon ke­resztül a hatósági árak emeléséig. Ők tudják, mennyivel démonibbnak kellett volna lennie a Fidesz által démonizált kormánynak.

Ezek a realista ellenzékiek nyilván a realizmus diadalában reménykednek. Abban, hogy az orbáni ellenzék győzelme esetén az irreális és inkoherens politikai ajánlatára kapott szavazatok fölhatalmazásával a realitások útján haladna. Tenné azt, amire hivatkozva a mostani kormány legitimitását és a demokrácia folyamatosságát tagadja. Miként tette 1998 és 2000 között, amikor nagyarányú osztogatásra és azonnali, jelentős adócsökkentésre kapott fölhatalmazást, és ehelyett folytatták 2000-ig azt az 1995-ben kialakított gazdaságpolitikai irányvonalat, melyet nemzetrombolónak minősítettek.

Az akarat diadalába és a realizmus diadalába ve­tett remények egyesülnek tehát az ellenzékben.

Mi az, ami a 2006-os választások után történt? A realizmus diadala vagy az akarathiány tragédiája? Ez a két versengő értelmezés. E verseny alakulása meglehetősen lényeges a magyar demokrácia érési folyamata szempontjából. Ettől függ, hogy a tapasztalatok visszacsatolása növeli vagy csökkenti a választópolgárok realitásérzékét. Ha a győztesek hazugsága annyi volt, amennyi tárgyilag megragadható és Őszödön beismerődött, akkor az a fordulat, amellyel a kormány el­kezdte másra használni a rá adott szavazatokat, mint amire kérte: a realizmus diadala. És akkor ennek a fordulatnak a jelentése az, hogy hiába szavazol arra, ami irreális, hosszabb távon csak azt kaphatod, ami reális. Ha rövid távon megkapod, ami irreális (mint 2002-ben), hosszabb távon még rosszabbul jársz. Nincsenek csodák. Ha hiszel bennük, úgy kell neked.

A népszuverenitásban hívő demokrata nem hihet abban, hogy a nép okos, és mindig tudja, mit kell választani, hiszen folyamatosan lát maga körül olyan választásokat, amelyeken a többség nem az általa legokosabbnak vélt döntést hozza meg. A de­mokrata abban hihet, hogy a fölgyűlő tapasztalatok, csalódások és vesztenivalók a nép elegendően nagy részének a választását a reálisan járható utakra korlátozzák (legalábbis konszolidált körülmények között).

E tanulási-érési, tapasztalatgyűjtési folyamat ugrópontja volt – részben valóban volt, részben lehetett volna – Őszöd és a második Gyurcsány-kormány beköszönése. A váltás élessége, gyorsasága és – akaratlanul nyilvánossá vált – brutális bevallása miatt. Az őszödi beszéd alkalmas volt arra, hogy felgyorsítsa azt a folyamatot, amelyben a választópolgárok megtanulják a választási kampányt élethűbben olvasni, az életszerűtlen elemeket, ígéreteket, helyzetértékeléseket az életszerűség szintjére leszállítani. A Fidesznek ez nyilvánvalóan nem érdeke, hiszen már a 2006-os vá­lasztást is a kormánypártokénál életszerűtlenebb kampánnyal és ígéretekkel vesztette el. Éppen az életszerűtlenség miatt nem tűnt a Fidesz kormányképesnek. A Fidesz győzelméhez már 2006-ban is kevésbé realista nép kellett volna. A Fidesznek tehát a 2006-osnál is realistább nép biztosan nem kell.

S ha nem kell, akkor az őszödi beszéd megvilágító ereje sem kell – diszkreditáló ereje annál inkább. A beszéd megvilágító ereje annál kisebb, diszkreditáló ereje pedig annál nagyobb lesz, minél kevesebb szó esik a hazugság tartalmáról, és minél inkább a hazugság puszta tényére és a beszéd stílusára koncentrálódik az Őszödről való kommunikáció. Ho­gyan lehet a hazugság beismerését fölhasználni, ha nem ismerem be, amit beismertek? Csakis a beismerés tartalmának elmosásával. Ennek a tartalomnak az volt a lényege, hogy sokkal többet költünk, mint amennyit költhetünk, ezért a költségvetés helyzete sokkal rosszabb, mint ahogy hirdettük; kész csoda, hogy a választásokig kihúztuk; már régen meg kellett volna hirdetni, el kellett volna kezdeni azokat a reformokat, azokat a megszorításokat, amelyek na­gyon népszerűtlenek lesznek, amelyekért (egy ideig mindenképpen) nagyon utálni fognak minket; azért blöfföltünk, hazudoztunk és halogattunk kormányzás helyett, mert ha a nép tudta volna, mit akarunk tenni, nem nyertük volna meg a választásokat.

A Fidesz ezzel a beismeréssel nem azonosulhat, hiszen az elhalasztott népszerűtlen lépések egyikét sem támogatja, valamennyinek a szükségességét tagadja. Ha igaz, hogy a kormánypártok hazudtak, amikor azt állították: nincs szükség ilyen népszerűtlen lépésekre, akkor a Fidesz az általuk elejtett hazugságot viszi tovább.

Ezek az ellentmondások persze csak akkor föl­old­hatatlanok, ha nincsenek csodák és vannak tör­vény­szerűségek. Ámde ha a hazugság lényege éppen a hitetlenség, a materializmus, az ember és a nemzet bezárása vélt törvényszerűségek ketrecébe – akkor más a helyzet. A Fidesz kommunikációjában a Gyur­csány-kormány tárgyszerű hazugsága létszerű hazugsággá emelkedik. Az objektív szükségszerűségek és törvényszerűségek létéből kiinduló gondolkodás maga válik hazugsággá. Így gondolkodnak a kommunisták, a liberálisok, a materialisták. Összeköti őket az a hazugság, hogy vannak dolgok, amiket objektív okokból meg kell tenni, vagy objektív okokból nem lehet megtenni. Ezzel a hazugsággal lehet szembeállítani a hit és az akarat erejét. Nincsenek objektív akadályok, csak szubjektív akadályok vannak. A cselekvő szubjektum átlép a kicsinyhitűek aggályos­kodásán, félreveti a közgazdasági tankönyvek ócska té­te­leit, azokkal az ideológiákkal együtt, melyek vá­lasz­tásra késztetnek rendszerek és világnézetek kö­zött, nem bízza a nemzet sorsát akaratunktól füg­getlenül működő mechanizmusokra, piacra és láthatatlan kezekre. Mivel a jó hittel és akarattal kormányzott állam mindenre képes – mindenért kár, ami kiesik az állam kezéből, hatalmából, az államban megtestesülő nemzeti akarat szabad rendelkezéséből. Aki objektív korlátokra, önszabályozó mechanizmusokra hivatkozik, gyenge ember, gyenge és tehetetlen államot akar.

Orbán Viktor beszédeit hosszú évek óta ez a fölfogás dominálja. A kapitalizmus működését meghatározó önszabályozó mechanizmusok démonizálásának útján haladva lassan minden lépés nemzetellenes bűntettnek, az állam gyengítésének, visszavonulásnak, beletörődésnek, dekadenciának, kótyavetyélésnek, föladásnak minősül, ami az önszabályozó me­cha­niz­musok hatókörét növeli.

A satunak azonban két pofája van, és ez csak az egyik. A másik: a kormány nemcsak azért marasztaltatik el, ha a demokratikus kapitalizmus logikáját követi, hanem azért is, ha nem. Nemcsak azért, ha figyelembe veszi az anyagi lehetőségek határát, hanem azért is, ha nem; nemcsak azért, ha behódol Brüsszel és a Világbank előtt, hanem azért is, ha nem hallgat rájuk; nemcsak azért, ha és amennyire kivonul ennek-annak a finanszírozásából, hanem azért is, ha fönntartja az állami újraelosztás magas arányát; nemcsak azért, ha a multiknak kiváltságokkal kedveskedik, hanem azért is, ha nem képes megnyerni őket; nemcsak azért, mert racionalizál, hanem azért is, ha nem; nemcsak azért, mert a szabadságjogokat fetisizálva elszabadítja a szabadosság szellemét, hanem azért is, ha sérti az emberi és politikai jogokat; nemcsak azért, ha hagyja az utcán randalírozni a melegeket, drogosokat, nácikat, hanem azért is, ha bármilyen mértékben korlátozni próbálja a gyülekezési jogot. És így tovább. Ezt a harc­modort szokták jellemezni a nyuszika sapkájával, de ez a kormány nem érdemli meg, hogy ártatlan nyuszikához hasonlítsák. De nem is a céltábla, hanem a célzó szemszögéből érdemes értékelni ezt a harc­modort.

A rendszerkonform kritika a rendszerkonform ellenzéki csoportok szemében élét veszi a rendszerellenes kritikának. A külső-belső kritika együttese az orbáni ellenzék rendszerkonform és rendszerellenes csoportjait egyaránt megerősíti abban a hitben, hogy ez az ellenzéki tömb a normalitás határain belül van, normális normákat kér számon. Olyanokat, melyeket normális országokban számon szoktak kérni. Orbán számára kulcsfontosságú annak igazolása, hogy az ő törekvései megfelelnek a nyugat-európai konzervatív trendnek, egybeesnek Sarkozy, Merkel stb. törekvéseivel, miközben persze a retorikán túl, a nagy társadalmi alrendszereket érintő súlyos döntések tekintetében éppen ellentétesek azokkal.

Így tarthatók egy táborban azok, akik remélik még, hogy komolyan lehet venni a Fidesz anti­ka­pi­ta­liz­­musát, és azok, akik remélik még, hogy nem kell komolyan venni a Fidesz antikapitalizmusát.

E kettős remény fönntartásához olyan retorikai sávszélességet kell fönntartani, melynek egyik szélén lényeginek, másik szélén fokozatinak tűnik a különbség a piacbarát állásponthoz képest. Orbán szinte minden beszédében bejárja ezt a sávszélességet. Mind­egyikben van például kapaszkodó azok számára is, akik csupán fokozati különbséget szeretnének érzékelni a piac „mindenhatóságában” hívő, „neoliberális” kormányhoz képest, és azok számára is, akik a piacelvűség, a versenyelvűség értékelvű, kollektivista tagadásához szeretnének csatlakozni. Ki tudja megmondani, mit lát pillanatnyilag Orbán az „erős ál­lam” által biztosított piacban? Korlátozott, de mé­gis domináns szabályozóerőt, vagy az állami jövőformálást kiegészítő segéd-szabályozóerőt, mint a kádárista reformszocialisták? Ki tudja, kapitalista-e Orbán Viktor, vagy szocialista?

A tradicionálisan rossz kérdés: van-e olyan nagy ve­szély, ami a kormánypártok körüli összezárást indokolja? A kérdés azért rossz, mert a veszély éppen az ellenzéki összezárásból származik, s abban áll, hogy kiváltja magával szemben is az összezárást. És ezzel az értelmes, mérlegelő közbeszéd tere elfogy.

A fent jellemzett inkoherens, totális, összesítő és satu-stratégiás ellenzékiség éppen azáltal rombolja le a demokratikus kapitalizmus kiépítésének, érlelésének, korrekciójának, konszolidálásának társadalmi föltételeit, hogy ellehetetleníti a mérlegelést. A pozitívumokat és negatívumokat, hosszú és rövid távú hatásokat, költségeket és eredményeket, lehetőségeket és kockázatokat áttekintő vitákat. A domináns ellenzéki stratégia azzal, hogy mindig a kormányellenes kritika maximalizálásának és az elégedetlenség optimális kihasználásának lehetőségét keresi – kizár mindenféle árnyalást és differenciálást, s ezzel kivonja a közbeszédből azt az egyszerű evidenciát, hogy mindennek ára van. Nincs olyan ár: mellékhatás, ér­dek­sérelem, veszteség, időleges romlás, kockázat stb., melynek megfizetését az ellenzék jogosnak ítélné, vagy szorgalmazná, győzelme esetére beígérné.

A politikai kommunikáció, kivált a kampánykommunikáció ebben a tekintetben mindig torzít, minden kívánatos eredmény társadalmi költségét alulbecsüli, de a Fidesz esetében ez a torzítás végletessé vált.

Az értelemteljes, racionális vizsgálódás, a kri­ti­kai mérlegelés gyakorlatát, kultúráját, szellemét csak a domináns ellenzéki tömbön kívül lehet fönntartani, ez a feladat pedig az összezárással összeegyeztethetetlen.

A kormánypártok egyébként sem szolgáltak rá az összezáró kíméletre. A 2002-es kampányban és utána maguk erősítették meg a maguk erősítése végett azt az irracionális hitet, mellyel most az ellenzék ellenük fordul. Ők próbálkoztak a kenyérsza­porítás csodájával, amikor a gazdasági növekedés többszörösével boldogították a népet, amíg boldogíthatták. Ráadásul nem is a legboldogtalanabbakat, akikre a boldogítás leginkább ráfért volna. A népboldogítás általuk súlyosan alábecsült s ily módon tetemesen megemelkedett társadalmi költségeit fizetjük most.

A kormány rendszerkonform, nyugatos normák szerint is erősen támadható, az ellenzéki satunak emez pofája többnyire jó irányba nyomul, akkor is, amikor nem gazdaságpolitikai, hanem emberi jogi kérdésekről és a demokrácia minőségéről van szó. Nehéz dolga lesz az ellenzéknek, ha egyszer megszerzi a fővárost, és túl akar tenni a demokratikus normák rombolásában a jelenleg minimális kormánypárti többségen. Látva, ahogy ma a fővárosban a döntéseket hozzák, a procedúrát alakítják, a pozíciókat osztják, és a személyi ügyeket intézik – nehéz megmondani, mit féltsen még a demokrata polgár egy majdani ellenzéki többségtől.

Mindazonáltal kétségtelen, hogy a kormány az elmúlt kb. három évben egy lassan kezdett, aztán gyorsan befejezett fordulattal elindult a mocsár széle felé, miközben az ellenzék továbbra is a mocsár mélye felé mutatja a kiutat. Nem mondhatnánk, sőt egyre kevésbé mondhatnánk, hogy a kormány gyors, biztos és meggyőző léptekkel halad. De az nem vitás, hogy a kormánypártok mégiscsak a rendszerkonform racionalitás talaján állnak, s akik a demokratikus kapitalizmus racionalitásában bíznak, nehezen bízhatnak másokban.

Az is kétségtelen, hogy megvénülvén úgy fogjuk majd számon tartani ezeket az éveket, mint amikor lassan feszesedni kezdett a Kádártól ránk maradt „pongyola társadalom”. Megkomolyodott például az élelmiszer-ellenőrzés, a versenyhivatal elkezdte leleplezgetni és büntetgetni a nagy kartelleket, kissé fehéredni kezdett a gazdaság, kissé üvegebbek lettek a közpén­zeket hordozó zsebek, elkezdték komolyabban ellenőrizni a kisemberek buszjegyeit és a nagyobbacskák vagyonait, elrendezték a társadalombiztosítási jogviszonyokat; a rendőrség is tanult valamit a hatékony jogállami föllépésről 2006 szeptembere és 2007 már­ciusa között, keményedtek a közintézmények költségvetési korlátai, és így tovább. Nehéz jót mondani egy tendenciáról, amikor a helyzet továbbra is rossz – de valakinek ezzel a nehézséggel is szembe kell néznie.

A fenti rossz kérdés rossz folytatása: Mi történik, ha a kormány „összezárás híján” bedől? Mi lesz, ha az ellenzék visszafordítja az országot a mocsár közepe felé, s megkezdődik az új „rendszerváltás”, miután a régi megtörténtében az ellenzék fő erői egyre hevesebben és tömegesebben kételkednek? Nehéz ugyan komolyan venni, amit Csoóritól és Bencsiktől fentebb olvastunk – de nem komolyan venni még nehezebb. A két iromány ugyanoda mutat: rendszerváltás akkor lesz, ha a jelenlegi ellenzék kezéből többé nem vehetik ki a hatalmat. Hisz mindenki, aki kivehetné, a diktatúra szörnyű örökségének hordozója. Ha a diktatúra ellenzékéhez tartozott, és antikommunista liberális: annál inkább. Ellentétben az MSZMP KB titkáraival, Pozsgayval és Szűrössel és pláne ellentétben a KGB-t mindmáig magasztaló Putyinnal. Demokrácia akkor lesz, ha addig korlátozzák, ameddig a választópolgárok köre és a sajtószabadság odáig szűkül, hogy az Orbán vezette ellenzék hegemóniája éppoly kikezdhetetlen, mint Horthyé és Putyiné.

Nos, a kormány, ha bedől, nem az összezárás, hanem a tolóerő híján dől be. A kormány helyzete kritikai ösztökélés, mit ösztökélés: megfélemlítés nélkül reménytelen. A kormányt annyi minden húz­za vissza – az ellenzéki tábor, mert nagyra nőtt, a kormánytábor, mert összement –, hogy csak a túlélési kényszer mozdíthatja előre. A túlélési kényszer folyamatos tudatosításához viszont olyan értelmiség kell, mely hangosan, kétségbeesetten és sürgetőleg kéri számon a megteendő lépéseket. Pánikkeltési versenyben állnak azok, akik el akarják hitetni a kormánnyal, hogy elvész, ha nem áll le, azokkal, akik tudatosítani akarják benne, hogy elvész, ha leáll. Ha a liberális értelmiség ezt a pánikkeltési versenyt elveszti, és a kormány leáll, az az országnak nagyon sokba kerül. Az ellenzéknek is, de az nem vigasz.

Ebben az esetben az ellenzék nem úgy kerül hatalomra, mint 1998-ban, hanem úgy, mint 1990-ben. Nincs mit folytatni. A könnyű álom elszáll, a kapitalistákat és antikapitalistákat összetartó abroncs szétpattan, jön a kudarc, a meghasonlás, a karizma elkopik, Orbán – elhagyatva csurkistáitól egyrészt, liberálisaitól másrészt – egy semmibe vezető közép­úton találja magát lesoványodott táborával. Ha kétharmados többséggel kezdi, akkor sem tud annyit rombolni a demokrácia intézményrendszerén, hogy elkerülje a bukást. Nagy és érlelő lecke lenne ez a magyar demokrácia számára. Jó lenne olcsóbban megúszni, de nem biztos, hogy lehet. Mindenesetre: minél kevesebbet teszünk érte, annál kisebb rá az esély.

Orbán Viktor nem tud róla – de nem ő az, akinek most annál jobb, minél rosszabb. Talán senki.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges