Eszik, nem eszik
Clinton elnök európai útja nem fogja megelégedéssel eltölteni a lengyeleket, a cseheket, és a magyarokat, akik az orosz imperializmus feléledésétől félve a NATO védelmét követelik – hangzott a világsajtó verdiktje a múlt héten. S valóban nincs sok okunk az örvendezésre: az amerikai kormányzat úgy döntött, hogy Oroszország és Jelcin fontosabb, mint Kelet-Közép-Európa, és a nyugat-európaiak – a németek és a franciák talán némileg vonakodva – csatlakoztak az amerikai vélekedéshez.
Azt már hónapok óta lehet tudni, hogy a NATO azonnali kibővítéséből nem lesz semmi. De az csak mára vált világossá, hogy ennek legfőbb oka az az amerikai vágy, hogy ne tegyenek semmit, ami bonyolíthatná Jelcinnek tábornokaihoz fűződő viszonyát, vagy ami felkavarhatná a nacionalista érzelmeket Oroszországban. Clinton „békepartnersége” legalább annyira szolgál az oroszok megnyugtatására („láthatjátok, eszünkben sincs elszigetelni benneteket: a NATO nem terjeszkedik ki az orosz határig”), mint amennyire a magyar, lengyel és cseh aggodalmak eloszlatására. A NATO kibővítése ellen felhozott egyéb érvek, katonaiak és politikaiak, nem voltak ugyan minden alapot nélkülözőek, de csak segédérvek voltak. Némi rosszindulattal porhintésnek is nevezhetjük őket.
A békepartnerség, ahogy jelenleg állnak a dolgok, nem a NATO előszobája. Válhat azzá – és ez feltétlenül a clintoni kezdeményezés javára szól –, de ehhez először meg kell változniuk az amerikai prioritásoknak. Nem valószínű, hogy ez rövid távon bekövetkezik – leszámítva azt az esetet, hogy az orosz politika drasztikusan és látványosan egyik napról a másikra eldurvul. Szép számmal vannak ugyan mind Amerikában, mind Nyugat-Európában olyanok, akiknek fenntartásaik vannak a „Jelcinnel tűzön-vízen át” jelszavával szemben, de komoly politikai ellenállástól Clintonnak pillanatnyilag nem kell tartania. Olyan mozgalom biztosan nem fog szerveződni Amerikában a visegrádiak biztonságának garantálása mellett, mint amilyen a NAFTA ellen létrejött. A nyugat-európaiak pedig örülnek, hogy Amerika végre hajlandó vezetni őket, az már szinte mindegy, hogy hová. A lényeg az, hogy az amerikaiak nem váltották be azt a fenyegetést, amely Christopher pár hónappal ezelőtt tett kijelentésében rejlett: Amerika túl régóta túl Európa-centrikus politikát folytat.
A visegrádi országoknak nemigen van más választásuk, mint hogy elfogadják az amerikai ajánlatot, mint hogy tudomásul vegyék: eszik, nem eszik, nem kapnak mást. Az amerikai diplomácia mindenesetre ebből indult ki. Ahogy egy Clinton által kinevezett washingtoni külügyér az European tudósítójának fogalmazott: lehet, hogy politikánk nem igazán nemes lelkű, lehet, hogy nem igazán bátor, az is lehet, hogy azok után, ahogy az Európai Unió bánt velük, most másodszor is megalázzuk ezeket az országokat; de az az érzésünk, hogy máshová nincs fordulniuk, és így azt fogják csinálni, amit mondunk nekik.
Strobe Talbott, az oroszbarát
A Wall Sreet Journal Europe hétvégi számában terjedelmes cikk jelent még arról a férfiról, aki a békepartner-koncepció fő szerzőjének tekinthető. Strobe Talbottról van szó, aki húsz évet töltött el riporterként, a washingtoni iroda vezetőjeként és publicistaként a Time-nál, a Clinton-adminisztrációban először első számú orosz szakértőként tevékenykedett, pár napja lett külügyminiszter-helyettes, és sokak szerint a külügyminiszteri poszt várományosa. De – írja a lap – Talbottnak Oroszország a szenvedélye, a rögeszméje és életművének tárgya. Tinédzser kora óta szerelmese az orosz irodalomnak, húsz éven keresztül írt az orosz–amerikai kapcsolatokról. Diákként kapta a megbízatást Hruscsov emlékiratainak lefordítására, ami akkor is alapos orosz tudása mellett tanúskodik, ha a kiadó – történetesen a Time – azért bízott meg egy névtelen diákot a munkával, mert politikai és üzleti okokból nem akarta, hogy az emlékiratok létezése a megjelenés előtt kiszivárogjék.
Clinton és Talbott barátsága több mint húsz évre megy vissza, oxfordi ösztöndíjas éveik alatt szobatársak voltak. Moszkvában is voltak együtt egy kiránduláson, amit Clintonnak a szemére is vetettek a választási kampány során.
Talbott szilárdan meg van győződve arról, hogy a demokrácia győzedelmeskedhet Oroszországban. Ez a meggyőződés rendkívüli hatással van Clinton elnökre, aki rengeteg pénzt és politikai presztízst invesztált Oroszországba és Jelcinbe, és teszi ezt a parlamenttel való jelcini leszámolás és Zsirinovszkij ijesztő választási sikere után is. „Most csak igazán” – hangoztatja az elnök barátja.
Kritikusai azzal vádolják, hogy túlzottan rózsaszínűre festi az orosz politikát. Szeptember 21-én, alig valamivel azelőtt, hogy Jelcin feloszlatta a parlamentet, így nyugtatgatott egy kongresszusi bizottságot: „a törvényhozók fel-felugrálnak és ordítoznak, veszekednek a végrehajtó hatalommal, de nem kell attól tartaniuk, hogy az éjszaka közepén elhurcolják őket”. A parlament fegyveres megtámadása után nem Jelcin PR-tanácsadói, hanem Talbott volt az, aki először beszélt az ellenzék által provokált erőszakról, valamint arról, hogy a kormány csak annyi erőt alkalmazott, amennyire feltétlenül szükség volt. Amikor Gracsov honvédelmi miniszter fenyegető hangnemet ütött meg a balti államokkal szemben, Talbott egy szenátusi bizottságnak azt magyarázta, hogy Gracsov csak magánvéleményét fejtette ki.
Ha kell, oroszlánként harcol Oroszországról alkotott víziójáért. Ősszel Christopher hajlott arra, hogy valamilyen formában a NATO-hoz kapcsolják a visegrádi országokat. Strobe Talbott ötoldalas, egyes sorközzel írt memorandumban fogalmazta meg érveit az ötlet ellen. Ő nyert.
Talbott nem naiv. Bevallottan számításból festi rózsaszínűre az orosz viszonyokat, így akarja elkötelezni az orosz reformfolyamat mellett az amerikai közvéleményt. A reformoknak ugyanis szerinte csak az „Öld meg a zsidókat, mentsd meg Oroszországot” jelszavát skandáló csőcselék az alternatívája.
A Wall Street Journal szerint Talbott megközelítési módja két okból is veszélyes. Egyrészt túlzott elvárásokat plántál az amerikai közvéleménybe az orosz kilátásokkal kapcsolatban. Másrészt pedig azt üzeni Moszkvának, hogy az amerikai támogatás gyakorlatilag feltétel nélküli.
(N. L.)
Vihar után
A várakozásokkal ellentétben higgadtan, botrányok nélkül zajlott le szombaton, Komáromban a Csallóközi Városok és Községek Társulása által összehívott nagygyűlés: sokan ugyanis attól féltek, hogy a tanácskozás szeparatista és nacionalista indulatok összecsapásának színterévé válik. A mintegy 5000 dél-szlovákiai magyar önkormányzati és parlamenti képviselő és polgármester közül csaknem 3500-an jöttek el, s három alapvető dokumentumot fogadtak el az önkormányzatok jogairól, Szlovákia közigazgatási és területi átszervezéséről, a magyarok alkotmányos jogállásáról. Felhívást fogalmaztak meg a gyermekek magyar iskolába való íratásának szükségességéről, s nyílt levelet intéztek Michal Kovác köztársasági elnökhöz és a szlovák nemzethez. A szervezők korábbi szándékaikkal ellentétben lemondtak arról, hogy 100 tagú végrehajtó bizottmányt (egyfajta „magyar parlament”-et) választassanak a résztvevők közül, s nem volt szó tételesen a területi autonómia kikiáltásáról sem: mindkét, súlyos konfrontációval fenyegető kérdés megtárgyalását elnapolták, amiben minden bizonnyal szerepet játszott a szlovák közvélemény szinte hisztérikus reakciója. Sokan – beleértve a kormányt és a köztársasági elnököt is – attól tartottak, hogy a résztvevők, az elszakadáshoz vezető út első lépéseként, a megválasztandó Bizottmány által kikiáltják Dél-Szlovákia autonómiáját.
A tanácskozás központi témája így csupán Szlovákia közigazgatási reformja volt. Az eddig nyilvánosságra került kormánytervezetek ugyanis olyan észak–dél irányú felosztást tartalmaznak, amely a magyarság által lakott területet legkevesebb öt részre szakítaná, mégpedig úgy, hogy a magyar nemzetiségű lakosság aránya sehol sem érné el a 25 százalékot sem. E kisebbségellenes felosztás ellen valamennyi szlovákiai magyar párt tiltakozott. A Komáromban elfogadott dokumentum két variánst javasol: az egyik megoldás szerint a Pozsonytól az ukrán határig húzódó terület egyetlen közigazgatási egységet alkotna, ahol a magyarok részaránya 62 százalék lenne, a másik megoldás szerint ugyanez a terület három régióra tagolódna. Ezek közül a Pozsonytól az Ipolyságig terjedő részen a magyarok aránya 63 százalék lenne, az Ipolyságtól Kassáig terjedő régióban 54 százalék, míg a Bodrogközben 77 százalék. E területek ugyanolyan jogokat élveznének, mint az ország többi közigazgatási egysége, a nyelvhasználat, a kultúra és a művelődés területén viszont különleges státus illetné meg őket.
A magyarok alkotmányos jogállását rögzítő dokumentum lényegében az Együttélés által korábban megfogalmazott társnemzet-koncepciót tartalmazza: a szlovákiai magyar nemzeti közösség a polgári jogegyenlőség elvéből kiindulva a Szlovák Köztársaságot a szlovák nemzettel egyenrangú közösség lenne.
A nagygyűlés jelentősége kétségbevonhatatlan: a szlovákiai magyarság létezésének 75 éve alatt első ízben tudta választott képviselői által, egységesen megfogalmazni akaratát. A szervezésben oroszlánrészt vállaló Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és Együttélés Politikai Mozgalom parlamenti képviselői magukra vállalták azt is, hogy érvényt szerezzenek az elfogadott határozatoknak, ami aligha lesz könnyű feladat. Annak ellenére sem, hogy a szlovák közvéleményben elült a tanácskozás hírére támadt vihar, s az eseményről a szlovák sajtó higgadt, korrekt beszámolókat adott közre: a magyar kisebbség képviselőit céltudatos, kitartó politikusoknak nevezte.
(Gyurovszky)
- Extra Hungariam [7]