Elvek és gyakorlatiasság
Vádak némely finom lelkületűek aggodalmai miatt várhatók: ó, jaj, ezek itt kampányolni fognak, mi több, hatalomra, következésképp személycserékre törnek. A kampány „eldurvulásától” óvó „szakértői”, korporativista kiokítások hovatovább éppúgy leplezik a szocialista előretörést, akár a „pártatlanság” műszava a rádió meg a tévé dühödt kormánypártiságát. A vádaknak Pető a választási stratégia négy alapelvének lefektetésével ment elébe. Eszerint az SZDSZ a) ügyel a választások tisztaságára, őrizkedik a rágalmazástól, a személyeskedéstől, és nem hagyja magát zsíros állásokkal lekenyerezni; b) tesz ígéreteket, de nem ígérget; c) meghirdetett és valódi programja megegyezik; d) „elvekben elkötelezett” (azaz nem köpönyegforgató) párt, ugyanakkor gyakorlatias (azaz ideológiai elfogultságoktól mentes) is. Ezenkívül Pető megismételte Kis János karácsonyi javaslatát (amivel a volt pártelnök végképp magára vonta az MDF-politikusok dühét): a kormányra kerülés esetére partneri viszonyt ajánlott föl majdani ellenzékének. Nem először hallhattuk azt sem, hogy az SZDSZ személyi ügyekben a „végzett munkát” tartja irányadónak, illetve „igen szűk” a politikai posztok köre, ahol a cserék számításba jönnek. Fogós kérdés, vajon meg lehet-e vonni ezt a kört pontosan, jogias körzőkkel.
A félreértéseket kerülendő, Pető „médiatörvény-színjátéknak” nevezte a kormány részéről tervezett sakkhúzást. Lássuk előbb az igazi változtatásokra tett lépéseket – mondta. Azaz, ha nem értjük félre: most sem lesz médiatörvény, ha Boross nem meneszti az alelnököket. A jövendő kormány megalakítása ügyében Pető világosan leszögezte: „az egyik legfontosabb célnak a mai kormánykoalíció leváltását tekintjük”. A másik oldalon „az SZDSZ-nek esze ágában sincs az MSZP kormányra kerülését kívánni”, az MSZP-t „le kell győzni”, de a múlttal való riogatástól – a kommunistázástól – már csak azért is őrizkedni kell, mert ma már könnyen visszafelé sülhet el az ilyesmi. Az SZDSZ célja egy olyan választási siker, amelynek gyümölcseként ő kérhet föl másokat koalíciós partnernek. A koalícióalkotás során azonban már a vállalható kormányprogram szempontja kerekedik felül, s ennek alapján az SZDSZ akkor is kész az együttműködésre, „ha sok minden elválaszt egymástól bennünket, s akkor is, ha a közeli vagy távolabbi múltban szemben álltunk”. Akkor majd tehát a program jelenti az elvi elkötelezettséget, a szövetség pedig a gyakorlatiasságot.
A „liberális tömb”
Csak rövid időre tűnt föl a kongresszuson az MSZP ellenében alkotandó szövetség híve, Tölgyessy Péter, a gyakorlatias Fidesz pedig távollétével tüntetett. Utóbbi fejleményre a televízió A Hétben fényt is derített (mint ahogy a Liberális Internacionálé elnöke meg az összes határokon túli magyar párt ottlétére nem derített fényt), s meglehetősen kemény nyilatkozatra bírta Magyar Bálint kampányfőnököt a Fidesszel fennálló ellentétekről. Orbán Viktor hétfőn úgy magyarázkodott, hogy nem kapta meg időben a meghívót.
Sehogy sem akar megvalósulni a július 15-i Fidesz–SZDSZ-megállapodásnak az a kitétele, mely szerint a felek arra „törekednek”, hogy 6-12 egyéni választókerületben saját jelölt indítása nélkül a másik jelöltjét támogassák (Beszélő, 1993/29.). A 176 egyéni kerület közül 168-ban már megvan a szabaddemokrata-jelölt, Szarvason a Köztársaság Párttal, Bácsalmáson a Vállalkozók Pártjával (VP) közösen. A fennmaradó nyolc kerület közül négyben SZDSZ-eseket jelölnek, és csupán négyről egyezkednek az e héten folyó összliberális pártközi tárgyalásokon. De még e négy esetben sem a Fidesszel, hanem a VP-vel és az Agrárszövetséggel jutnak dűlőre. (Így a madaras embléma minden bizonnyal rá fog kerülni Zwack Péter és Nagy Tamás szavazólapjára is.) Az SZDSZ eredetileg a Fidesszel hivatalosan közös jelölteket akart állítani, elvégre Kövér László is közös zászló alatt futott be Pápán ’90-ben, s ez a módszer bizonyult sikeresnek az önkormányzati választásokon is. A Fidesz ezzel szemben a kölcsönös lemondást részesítené előnyben; ehhez viszont már késő van, hiszen az SZDSZ-nek már meglévő jelöltjeit kellene kivonnia az egyéni küzdelmekből, hogy aztán a fiatal társutas javára mozgósítsa lehorgadó orrú helyi kampánystábjait. „E technikai nézetkülönbség mögött – mondja Magyar Bálint – van tartalom is: az idegenkedés amiatt, hogy később esetleg másfelé visz az utunk.”
Szeretjük, nem szeretjük…
A programalkotás kedvezőbb terepet kínált az elvi elkötelezettség és a gyakorlatiasság egybehangolására, mint a szövetség kérdése. A jelöltek elterjedt vélemény szerint „képviselhetőnek” találják az új programot. Mert hát a kongresszuson az alkotómunkát áthatotta a kampányindítás, a fölkészülés izgalomteli levegője; a jelöltek sorban álltak a folyosó egyik fotogén szöglete előtt, hogy kampányképet készíttessenek magukról, Demszky főpolgármester társaságában.
A „képviselhetőség” dolgában pedig most szerencsésen játszott közre az alkotók hangsúlyozottan gazdasági érdeklődése. Nem véletlenül közgazdász a miniszterelnök-jelölt meg a programkoordinátor, Bauer Tamás: az alkotás ekként egyfajta költségvetés-készítési gyakorlat jellegét öltötte. Az éleslőszerek – a forintmilliárdok – persze egyelőre nem sültek el, de azért hallani lehetett a folyosón, az alkotók egymás közti vitáin: „Erre már nem adna pénzt a Bauer.” A gyakorlat egyik tanulságát Pető fogalmazta meg beszédében. „Szeretjük, nem szeretjük – mondta –, ma látnunk kell, hogy az államnak a következő időszakban a korábban reméltnél nagyobb gazdasági és szociálpolitikai szerepe marad, nem utolsósorban az elmúlt négy év mulasztásai miatt.” Az államnak egyfelől sokat kell tennie a vállalkozások ösztönzéséért, a befektetések serkentéséért és az infrastruktúra, a közszolgáltatások fejlesztéséért; másfelől pedig – ahogy a szociálpolitikai programban olvashatjuk – „a már létező szociális jogok megvonása, az úgy-ahogy működő intézmények szétverése akkor is súlyos politikai feszültségekkel jár(na), ha ez stabil, kiegyensúlyozott társadalmi viszonyok között, dinamikusan növekvő gazdaságban történ(ne)”, hát még mennyire veszélyes volna a válsággal küszködő Magyarországon.
Mivel igen szűk a szociálpolitikai mozgástér, és csak igen óvatos reformokra van mód (amit az is jelez, hogy a magyar társadalomban a kereső-eltartott arány 40:60 százalék), a programalkotók gondolkodása igencsak eltért a nagy államháztartási spórolások korábbi irányától. Így például régebben forgatták a fejükben a családi pótlék megadóztatásának gondolatát, most viszont már határozottan ellene foglalnak állást. A nemrég még az MDF-kormányhoz hasonlóan hangoztatott „rászorultsági” elv helyett a programban végül épp az ellenkezője, a „normatív” (átlátható, előre kiszámítható, lehetőleg a szabályoktól, s kevésbé a helyi döntésektől függő) szociálpolitika vonásai erősödtek meg. A nyugdíjaknál a szabad demokraták elegendhetetlennek tartják a 60 százalékos nyugdíjszint és a nyugdíjak értékállóságának garanciáit (nettó átlagkereset-növekedéssel azonos mértékű nyugdíjemelés; a nyugdíjemelési maximum eltörlése) – a szociális juttatások terén pedig a mostani kormánynál célratörőbben segítenék a szegény családokat (a javukra csoportosítanák át a tehetősebbektől a meglévő forrásokat; állampolgári jogon folyósítanák a gyest; rendszeres továbbtanulási támogatást kínálnának a legföljebb 8 osztályt végzett, de a gyereküket középiskolába járató szülők részére).
Lándzsatörések
A versenyző gazdaságban határozottan államtalanító (vállalkozásösztönző, privatizáló) programot hirdetnek (Beszélő, január 20.), de még ide is kell pénz (adóelengedések és -kedvezmények, garanciaalapok, céltámogatások), hogy „megteremtődjenek a növekedés feltételei”. Az oktatást és a kultúrát ugyancsak kitüntetett figyelemben részesítenék. Így hát takarékoskodni csak az állami apparátusoknál meg a honvédségnél lehet. A küldöttgyűlés honvédelmi szekciójában az egyik tábor úgy vélte: komoly veszélyek fenyegetik a hont, a másik szerint csekély az országok közötti háború esélye. Igaz, abban megegyeztek a táborok, hogy a haderőreform karcsúbb és korszerűbb hadsereget jelent, és a mai honvédséghez képest lehet takarékoskodni. Végül a vitás kérdések eldöntését s vele a honvédelmi programalkotást az SZDSZ Országos Tanácsa elé utalták.
Az agrárszekcióban egy szakértőileg mellékes, ám kampányaggodalmakkal terhes közéletünkben annál jelentősebb kérdés körül robbant ki vita: vajon szabad-e eladni a termőföldet a külföldieknek? A kaposvári képviselőjelölt osztotta a koalíciós aggodalmakat: a föld most igen olcsó, s nem volna szabad beengedni a spekulációt. Hosszas vita után végül kijátszotta az érzelmi adut is: magyar ember szereti a magáénak tudni a talpa alatt fekvő talajt. Az ellenérv szerint a külföldiekkel szembeni korlátozás, amit a mostani kormány óhajt bevezetni, épp a hazai spekulációnak („a pesti striciknek”) kedvez. Inkább elővásárlási jogot kellene adni a szomszéd földön gazdálkodóknak s a helyben lakóknak a távolról – Pestről vagy külföldről – jöttékkel szemben; továbbá szigorúan ellenőrizni kellene a föld rendeltetésszerű használatát, s ebben szerepet adni a helybéli gazdálkodókból alakult kamaráknak (a községi mezőgazdasági bizottságoknak). Ez a gondolat vált végül az SZDSZ-agrárprogram részévé. A kormány mostani tervezetének azt a részét pedig, hogy magánosok ne vehessenek állami tulajdonú termőföldet, valamennyi szekciótag elvetette.
Az egyház-politikai szekció ülése egy homousion–homoiusion-vita jegyében zajlott: a kérdés az volt, vajon a vallás magánügy-e vagy közügy. Végül megszületett a bölcs döntés: a program nem foglal állást e kérdésben. Az önkormányzati iskolák pedig – egy másik bölcs kiegészítés szerint – éppúgy nem folytathatnak ateista, mint vallásosan elkötelezett oktatást.
- Belföld [8]