[1]
Beszélő: Egyre többen emlegetik, hogy fogytán a lakosság tűrőképessége. Mekkora veszélyt jelent ez?
Greskovits Béla: Valóban egyre gyakrabban hangzik el: vigyázat, az embereknek fogytán a türelme, ami könnyen a szélsőségek megerősödéséhez vezethet. Az elnyomorodás ellen csakugyan tenni kell, mert sokan vannak, akikre már-már elviselhetetlen terhet ró a gazdasági rendszerváltás. De akik politikai káosszal, sztrájkhullámokkal, terjedő erőszakkal rémisztgetnek, nemritkán saját szélsőséges politikai törekvéseiket próbálják alátámasztani.
Véleményem szerint az apokaliptikus jóslatok megalapozatlanok. Eleve túlzott leegyszerűsítés a lakosság tűrőképességéről általánosságban beszélni. Nem igaz, hogy az ország csak vesztesekből áll. A különböző csoportoknak eltérő mértékű forrásai, tartalékai, változó hatékonyságú stratégiái lehetnek a „túlélésre”. Ezek a stratégiák többnyire egyéniek, vagyis a nehézségek kiváltotta reakciók zöme nem politikai tömegcselekvés. A munkanélküliek nemigen vonulnak ki az utcára, az emberek elmehetnek az állami szektorból a magánszektorba vagy a „szürke” és fekete munkaerőpiacra, a faluról városba vagy a városból falura menekülhetnek. A vállalkozók sem feltétlenül politikai demonstrációkkal fejezik ki elégedetlenségüket, hanem inkább közvetett módon, például adócsalással, fekete-foglalkoztatással, esetleg a minőség rontásával igyekeznek kivédeni a recessziót.
Ezek azért meglehetősen ingatag alapjai a stabilitásnak…
Nem állítom, hogy az informalitás, a törvényen kívüliség térhódítása egészséges folyamat, és azt sem, hogy a társadalom „leleményessége” felmenti a politikusokat a hatékony válságmenedzselés kötelezettsége alól. Ezek a stratégiák hosszú távon nagyon is veszélyesek lehetnek, alááshatják az államot, a társadalom erkölcsi tartását és érzékét. Mindaz, amit politikai türelemként érzékelünk, gyakran nem más, mint kényszerű választások eredménye. De rövid távon e stratégiák alternatívát jelentenek a csodavárással és a politikai demagógiával szemben.
Szembetűnő az is, hogy sehol Közép-Európában nem került sor általános sztrájkra. Ennek egyik oka a gyors és tömeges állásvesztés, ami sehol sem kedvez a sztrájkoknak. Maguk a szakszervezetek sem annyira szilárdak és tehetősek, hogy ehhez a fegyverhez nyúljanak. Keresik a helyüket, egymással is versenyeznek, vezetőiket esetleg az új rezsimnek már sikerült „lekenyereznie”, így tízszer is meggondolják, hogy belevágjanak-e egy kétes kimenetelű sztrájkba.
Fontos a politikai stabilitás szempontjából a társadalom kormegoszlása is. Közép-Európa társadalmai elöregedett társadalmak, ellentétben például a harmadik világ országaival. A nyugdíjasoknak pedig aligha van más választásuk, mint a türelem. De ezzel visszaélni nemcsak felháborító cinizmus lenne, hanem politikai ostobaság is, hiszen a legszélesebb szavazórétegről van szó.
Nem elhanyagolható tényező az iskolázottság mértéke sem. A harmadik világ véres politikai zavargásainak főszereplői a nagyvárosok iszonyatosan nyomorgó, a kulturálisan, információs eszközökkel szinte megközelíthetetlen, írástudatlan tömegei. Kelet-Európában távolról sincsenek ilyen állapotok.
A politikai stabilitás biztosítása nem azonos – sőt gyakran azzal ellentétes – a szociálpolitikával. Válságos, ingatag helyzetben milyen lehetőségei vannak egy kormányzatnak a stabilitás megőrzésére?
Valóban, meg kell különböztetnünk a humanitárius alapokon nyugvó szociálpolitikát az úgynevezett „kompenzációs intézkedésektől”. A szociálpolitika körébe tartoznak a segélyezések, árszubvenciók, közmunkaprogramok vagy a szociális indíttatású földreform. Sajnos azonban az így támogatott rétegek általában gyengék, nem tudják bevetni azokat a fegyvereket (sztrájk, szervezett tömegdemonstráció, tőkekimenekítés), amelyekkel a nem szegény vagy még „csak” szegényedő, de nagyobb politikai befolyással rendelkező középrétegek kifejezhetik elégedetlenségüket. Utóbbiakat „kompenzálni” – bármennyire is visszásnak tűnik – politikailag „kifizetődőbb” lehet, akár az igazi kárvallottak rovására is. Ez történik Magyarországon is: a tehetősebb rétegek által élvezett szubvenciók, gazdasági és politikai kompenzációk emésztik fel a gyorsan lecsúszó rétegek felkarolására is fordítható erőforrásokat. Az egyensúlyt megtalálni valódi bűvészmutatvány, hiszen stabilitás és társadalmi támogatás nélkül nem sikerülhet a reform. Ugyanakkor az elesett rétegek támogatása nemcsak erkölcsi kötelesség, hanem hosszú távon alapvető társadalmi érdek is.
A válságból való menekülés vágya hívja életre a manapság sokat emlegetett gazdasági populizmust. Milyen a populista gazdaságpolitika?
Eredetileg a 70-es, 80-as években Latin-Amerikában teret hódító gazdaságpolitikai csomagterveket nevezték populistának. Jellegzetes példa az Allende-kormány politikája Chilében, az argentin peronizmus vagy Alan García rendszere Peruban. A közgazdasági racionalitást, a gazdaságpolitikát politikai megfontolásoknak rendelték alá, igyekeztek elnyerni a szervezett, városi, bérből és fizetésből élő néprétegek, a belpiacra szakosodott vállalkozók és az állami vállalatok politikai támogatását. Céljuk volt a belpiaci kereslet élénkítése a költségvetési deficit növekedése árán; a béremelések és az árellenőrzés a jövedelmek újraelosztása érdekében; nemzeti valutájuk felértékelése, hogy így mérsékeljék az inflációt, és növeljék a belpiacra termelő ágazatok profitját és béreit.
Ez igencsak emlékeztet egyes itthoni törekvésekre…
Van azért különbség: a dél-amerikai országokban sokkal nagyobbak a jövedelmi egyenlőtlenségek, és élesen elkülönülnek egymástól az exportra és a belső piacra termelő (importhelyettesítő) ágazatok, ami állandó elosztási konfliktust jelentett, és állandóan a felszínen tartotta az expanzív, újraelosztó gazdaságpolitikák követelését. A populista kísérleteknek rövid távon volt gazdasági hozamuk, egy-két éven át gyorsították a gazdasági növekedést, leszorították az inflációt, nőtt az életszínvonal. A gyors és látványos sikereknek azonban a költségvetési deficit és a fizetési mérleg hiányának robbanásszerű növekedése, a valutatartalékok kimerülése volt az ára.
Mi az esélye annak, hogy a kelet-európai országok is belesodródnak a gazdasági populizmusba?
Erre Kelet-Európában 1989 óta nem volt példa, ami annál is meglepőbb, mivel a választási kampányok gyakran tele vannak populista ígéretekkel. Ennek egyik oka, hogy a gazdasági válság rendkívül leszűkíti a politikusok mozgásterét. Térségünk országainak gazdasági kulcsszámai eleve rosszabbak, mint bárhol Latin-Amerikában a populista fordulat előtt. Ha úgy tetszik, még a populista kísérletezéshez is meg kell hogy legyenek a makrogazdasági, stabilitási előfeltételek. Az is megköti a kelet-európai kormányok kezét, hogy a válságmenedzselést egyeztetniük kell a nemzetközi pénzintézetekkel, a Valutaalappal, a Világbankkal; ezek igencsak vonakodnának irracionális, deviáns gazdaságpolitikai kalandokat támogatni. Így, bár ígéretekben itt sincs hiány, a kormányok jönnek-mennek, a gazdaságpolitika makacsul ugyanaz marad a térségben: keresletkorlátozó, antiinflációs politika, árliberalizálás, privatizáció és sziszifuszi harc a költségvetési hiány lefaragásáért. Ez pontosan a populista gazdaságpolitika ellentéte.
Minden számottevő ellenzéki párt felvetette a magyar Moncloa-paktum – más néven szociális paktum – szükségességét. Mik ennek a feltételei és esélyei Magyarországon?
A megállapodás lényege az, hogy a munkáltatói és munkaadói oldal, bizonyos biztosítékok és kompenzációk fejében, önmérsékletet tanúsít a nehéz időszakban: vagyis nem alkalmazza a sztrájk vagy a tőkekimenekítés fegyverét a kormány ellen. A „szociális” jelző tehát ez esetben nem a szociálpolitikai juttatások elosztására vonatkozik, hanem a megállapodásban részt vevő szociális partnerekre, vagyis a szakszervezetekre, munkaadókra és a kormányra. Egy sikeres megállapodásnak óriási a hozadéka. A kormány nyugodtabban folytathatja a reformpolitikát, biztosabb pozícióból alkudozhat a parlamenttel és a kormányzat más hatalmi centrumaival. A szakszervezetek és a munkaadók nyeresége a növekvő társadalmi és politikai befolyás, az elért kompenzációk. A megegyezés ráadásul erősíti az egész politikai intézményrendszer tekintélyét.
Ha ilyen sok az előnye, miért ismerünk olyan kevés sikeres példát?
Minden kollektív cselekvés rákfenéje a „potyautas”-probléma, vagyis az, hogy a haszonból az is részesül, aki nem tartja be a megállapodást. Csak akkor érdemes megkötni egy ilyen paktumot, ha a résztvevők bíznak egymásban, és a saját körükben is képesek garantálni a megállapodás betartását. Nagyon fontos előre mérlegelni a siker esélyeit, mert a kudarc nagyobb kárt okoz, mint ha egyáltalán meg sem született volna: diszkreditálja a résztvevőket, és hitelteleníti magát az elgondolást.
Az esélyek mérlegelésekor három kérdésre kell választ adni: mik a megállapodás lehetséges témái, mennyire képesek a felek garantálni a megállapodás betartását, illetve mit kaphatnak és adhatnak cserébe. Bár elvileg magam is a paktum hívei közé sorolom magamat, hadd játsszam most el az ördög ügyvédjének szerepét.
A megállapodás „klasszikus” témái köréből ki lehet húzni az ár- és a kereskedelemliberalizálást, mivel az Magyarországon már jórészt lezajlott. A másik klasszikus téma az infláció leszorítása. Ennek sikere attól függ, vajon a magyarországi infláció mennyire „tehetetlenségi” természetű, azaz mennyiben tudható be a túlzott bérkiáramlásnak. Ha az ok más, akkor az inflációt egy szociális paktum nemigen tudja befolyásolni. Egyéb lehetséges témák a regionális válságmenedzselés, a struktúrapolitikák, a privatizáció, ám a helyzet nem kedvez a stratégiai gondolkodásnak. A privatizációval különben sem az a baj, hogy mondjuk az MSZOSZ vagy a Gazdasági Kamara nem szólhat bele eléggé.
De térjünk át a garanciális feltételekre. Aggasztó, hogy a legnagyobb szakszervezeti tömörülés ereje leginkább a vagyonában és a bürokráciájában rejlik. Ezt a bürokráciát inkább lehet hasznosítani baloldali politikai kampánycsapatként, mint a stabilizációs megállapodások garantálására. Ugyanakkor olyan áttekinthetetlenek az átfedések a privát- és az állami szféra között, hogy kétséges, vajon a munkaadói oldal valóban képes-e megfogalmazni önálló érdekeit, vagy maga is inkább szakszervezetként viselkedik a kormánnyal szemben.
És vajon mit lehetne felajánlani cserébe e kétes garanciákért? Lehet-e annál is többet ajánlani, mint amit a felduzzadt szakszervezeti erőcentrumok már amúgy is megkaptak: vagyonuk, bürokráciájuk intakt átmentését, a társadalombiztosítási kassza feletti rendelkezési jogot, képviselői helyeket, befolyást a privatizációra? Talán van értelmes válasz ezekre a kérdésekre, különösen, ha idejében feltesszük őket.