„Mert amire az embereknek egész életükön át szükségük van, ha szépen akarnak élni, azt sem a rokonság, sem a tisztségek, sem a gazdagság, sem bármi más nem tudja úgy kifejleszteni bennük, mint Érosz. Mi az, amiről beszélek? A szégyenkezés a rút dolgok miatt és a szép tettekre való törekvés.”
(Platón: A lakoma. Telegdi Zsigmond fordítása)
Érosz birodalmába, a szép tettekre való törekvés körébe tartozott Platón dialógusa szerint az orvoslás művészete, a gyógyszerészet, a tánc (hiszen Érosz rendez minden meghitt összejövetelt, ünnepeken táncban ő a vezető), a zene, a szövés, a tragédiaírás, a komédiaírás és a filozófia maga is. Később ezt a gondolatot a művészetek több ágára is kiterjesztették, az emberek lelkében és minden élőlény testében fellelt Érosz, a tevékeny szépség princípiuma akkor is megjelenhetett festményeken, szobrokon, rajzokon, ha nem közvetlenül az őt megszemélyesítő alakot ábrázolták. Ma Érosz birodalmában érezzük magunkat egy-egy szép tárlat megtekintésekor, egy nagy művész otthonában, műhelyében, vagy fellapozva egy-egy jó könyvet.
1993 végén gazdag-szép ajándékokat tartogattak látogatóiknak a magyarországi múzeumok.
A Magyar Nemzeti Galériába fejedelmi vendég érkezett, akinek valóban tömegek tekintik meg a tárlatát. Pablo Picassónak már volt grafikai tárlata Budapesten néhány évvel ezelőtt, de ennyi festmény, rajz, grafika, kerámia, kollázs még soha nem vendégeskedett életművéből budapesti kiállításon. Az első szobában ott látható mesteri kék-vörös fauve portrévázlatán „Max Jacob, a hű” – ahogyan Apollinaire nevezte közös barátjukat néhány évvel későbbi képversében. A merész, archaikus vázlat mellett fauve és kubista akttanulmányok, egy papírkollázs, mely mandolint formáz, majd a következő teremben egy óriási Harlekin 1923-ból, s körülötte későbbi művek jelzik Picasso lírai rózsaszín korszakának megmaradását posztkubista, szürrealista és újklasszicista művek sokasága között. A kiállítás meggyőzi nézőjét arról, hogy Picasso sokszólamú, eruptív művészetében (de a dolgokhoz való viszonyában is) milyen sokféle arccal jelenik meg a Lakoma minden élőlény testében élő Érosza. Picasso néha nagy aszkézissal és komolysággal el akart távolodni ettől a szemlélettől, csak szürkében, barnában, ezüstben élt, mint kubista képeinek késői korszakában, vagy akkor, mikor Párizs megszállása előtt vagy alatt megfestette a város látképét: szürke hídtraverzek mögül nyílik kilátás egy reménytelenül szürke és kicsi Notre Dame-ra, s csak egy egészen apró kék égdarabon oldódik a kép hangulata. De ezek a művek csak epizódok életművében, melyben sok ezer rajzon, festményen aktok hevernek, óriáskígyók kúsznak elő, lovak és bikák táncolnak, megjelenik kétágú sípjával Pán, igaz, ott van Minotaurusz is s megannyi isten, félisten, démon s egyszerű hős Krétából, Hellaszból, Ibériából.
Önmagunk megbecsülésére intő ajándék, hogy Picasso kiállításával egy időben nagy teljesítményeket bemutató hazai kiállításokat is láthatunk. Ilyen volt Ország Lili székesfehérvári kiállítása. (S a vele párhuzamos rendezvény a Nemzeti Galériában, valamint S. Nagy Katalin monográfiájának megjelenése.)
A fénykép mint dokumentum, a fényképkivágás, rétegezés, ragasztás mint magas művészet, a reprodukció, az archeológia mint világképbe és filozofikus festészetbe illeszthető motívum – ezek a legerősebb impulzusok, melyek a kiállítások anyagából áradnak. Az életrajzból, sok ismeretlen, megrázó dokumentumból kiderül, hogyan lesz a sok millió társával együtt halálra ítélt kislányból megmenekülése után művésznövendék, varrónő, bábszínházi alkalmazott. Valamiképpen egész életében másodosztályú állampolgár, mégis – nagy szellemi erőfeszítések árán – bekapcsolódik az egyetemes európai, sőt az egyetemes eurázsiai művészet gondolatkörébe. Fiatalkori festményein René Magritte-ot és André Bretont követi. Breton kollázstechnikáját – Bálint Endre közvetítésével – meglepő tisztasággal és pontossággal veszi át, de már legkorábbi művein teljesen eredeti invencióval. Kollázsai motívumait nemcsak Európa közelebbi és távolabbi múltjából válogatja össze: Holdasszonyai több ezer éves lények, változásaikban is változatlanok. A déli és keleti utazások (Itália, Jeruzsálem, India) feltöltötték Ország Lili képzeletvilágát, mely már igen korán ősi szimbólumok, ókori nagy kultúrák világa felé fordult. Megfigyelte, lerajzolta, egymásra rétegezte a szétporladó romokat, a fennmaradt gesztusokat. Mint Jeremiás vagy Jézus tette egykor, elégikus, absztrakt módon barokkos képsorozatokban megsiratja a lerombolt vagy rombolásra ítélt városokat. Rövid szoknyás, ifjú turistaként rohangál Pompeiben, s a látottak fegyelmezetten rétegzett, kapart, festett kompozíciók sorában jelennek meg. Ország Lili mementó festményeket fest akkor is, mikor kislányként ábrázolja magát egy fal előtt, mikor beburkolt fejű asszonyként akar áthatolni a falon, vagy mikor kövenként pontosan egymásra építve akarja megidézni egy-egy ókori város nagyságát és szépségét. Fő motívumai a fal, a házsor, a titokzatos ókori építmény, a labirintus. Szorongást, szomorúságot fejeznek ki festményei, ugyanakkor szellemi tágasságról vallanak (amely minden külső körülmény ellenére is érezhető volt a hatvanas–hetvenes évek Magyarországán). Így válhatott Ország Lili tartózkodó, befelé forduló, de szellemében méltóságteljes művészete az évezredes Érosz követévé, a szép tettekre való örökös törekvés tanújává.
- Rábeszélő [6]