A dolgot úgy kell elképzelni, mint geológiai eseményt. Földtani rétegek csúsznak egymásra, más és más színű, felületű és állagú, nyers, szemcsés anyagú rétegek. Néhol valami lomhán folyó anyag tör fel a mélyből, és a szilárd vagy félkemény kőzetek közein hatol előre, amíg a friss levegőn meg nem dermed. A kőzetek azonban tovább dolgoznak, s előrehaladásukban szerves és szervetlen anyagot, törmeléket sodornak magukkal. Ám az okkersárga, homokszín és piszkosfehér rétegek mintha csak vendégségben maradhatnának a felszíneken, mert az alaphang a sötétségé: a mélységből előomló láva a fekete változataié, melyek a megszilárduló összkép, a mű végleges megjelenésének meghatározói.
Természetesen festményekről van szó. Wagner János festőművész tökéletesen absztrakt képeket fest, olyanformákat, amelyekről azt hihetnénk, hogy lehetetlen bármi a külvilágra emlékeztetőt beléjük látni. Mégis ha a mindennapi környezetünkre hasonlítót nem is, de a kompozíciókban a felszínen is munkáló tektonikus erőket fel kell ismernünk. A MAGMA, REPEDÉSEK, SEBZETT KÉP típusú címek utalnak is a képzőművészi tevékenységnek azokra a formáira, melyekről a geológiai hasonlat az eszünkbe juthat. (A CORPUS, a GYÖKEREK, amelyek pedig ugyanolyan belső erők kifejezései, mégis, „utólagos címek”, a befejezett műveknek a megkülönböztetés kedvéért történt utólagos elnevezései.) A természeti erőket a művész személyesíti meg, és a képeken mutatkozó „tektonikus” mozgások az ő pszichikai-fizikai megnyilvánulásai. Indulati művészet ez, ahol a képzőművészeti iskolázottság, a művelt szem professzionális gyakorlata ellenőrzi szakadatlanul a mélyből – a tudattalanból – feltörő szenvedélyes áradást, s tartja a szakmai követelmények korlátai közt, hogy aztán ez a szublimált emberi indulat megkezdhesse ellenkező irányú pályáját a nézőben, s a szenvedélyben fogant formák, színek ismét csak érzéseket, hangulatokat ébresszenek. Ám ahogyan a visszaverődő fény is veszít intenzitásából, úgy az anyag közvetítette indulat is tompítottabb formában jut csak el a szemlélő pszichikumához. A szem elmélyedt legeltetése szükséges ahhoz, hogy a néző a felület geológiai alakzatainak, árkoknak, töréseknek, fennsíkoknak és mélyedéseknek, az anyag finom elszíneződéseinek a vizsgálatával mintegy kikényszerítse magának az anyagból a legtöbbet, amennyit empátiája csak megenged.
A művek egy újabban született csoportja kissé más beállítódást tükröz. A három ILLUMINÁCIÓ vetíti előre azt a gesztusbeli és szemléleti különbséget, ami a TRIPTICHON komor triászán teljesedik ki. Az előző típusú művek „létezik, van”, a csinálást leplező jellege helyett itt leplezetlenül irányítottá válik az alkotói folyamat, és a dekorativitás felé mozdul el, miközben az anyag- és színvilág változatlan. E szokatlan párosításból gyászos hangulatú műcsoport század végi reminiszcenciákat sugalló dekadens, mégis zord, paravánszerű tárgyak születnek, a kiállítás talán legeredetibb darabjai.
A tárlatlátogatónak, aki felkeresi Wagner János festőművész kiállítását a Vigadó Galériában, érdemes több időt szánnia a művekre. Engedje magára hatni őket, hogy átélhesse az élettelen anyag megéledését, a formák, színek megszólalását.
(Megtekinthető: január 16-ig.)
- Rábeszélő [6]