Novemberi, pécsi kiállításodnak kétnyelvű címe volt, magyarul és németül: Illeszkedés/Fügung. Számomra nem igazán rokonszenves a fogalom, bár nem vagyok biztos abban, hogy ugyanarra gondolok, mint te.
A német szó sokkal filozofikusabb, komolyabb, ezért azt gondoltam, hogy ha a magyar mellett áll, tágul a jelentése, és jobban rá tudom irányítani a figyelmet arra, amiről szó van. Azt szokták mondani, hogy a kor képzőművészetének a kor kérdéseire kell feleletet adni. Mármost, hogy mik is az igazi kérdések, ezt mi, a kortársak, nem tudjuk eldönteni, ezt majd húsz év múlva fogják a művészettörténészek és a társadalomtudósok kielemezni, mégis nekünk kell megpróbálni válaszolni. Hogy jó kérdéseket választottunk-e, az nem biztos. Pilinszky mondta egy interjúban, hogy sokáig azt hittük, Thomas Mann adta meg a kor kérdésére a választ, azóta kiderült, hogy Kafka. Én csak remélhetem, hogy valamiképpen a kor egyik kérdésére adok választ, amikor az illeszkedni tudásról, az illeszkedés lehetőségeiről csinálok szobrokat. Amikor elkezdtem csinálni ezt a munkát, és már téptem hozzá az újságpapírt – mivel hasonlóan a korábbi szobraimhoz, ezek is vasvázra tapasztott, színesre festett papírból készültek –, megakadt a szemem az újságban egy térképen, a német területek zónáit mutatta a II. világháború végén. Addig csak az emberi kapcsolatok illeszkedésének kérdésére gondoltam, akkor rájöttem, hogy a politikai aspektusa talán még fontosabb nekem. Ha az ember megnéz egy térképet, és látja, hogy a háborúk és békeszerződések nyomán kialakult formavilágban a kitüremkedések és benyúlások hogyan egészítik ki egymást, akkor úgy tűnik, az egész világ jövője az illeszkedni tudáson múlik. A szobraim a zöld különböző árnyalataiban mozgó formákból állnak, ezek a formák csak bizonyos pontokon érnek egymáshoz, hol tudnak illeszkedni, hol nem, ennek a lehetősége hol megvan, hol nincs – és színben is hol közeli zöldek vannak, hol meg nagyon távoliak.
És minthogyha a dolog a festészet felé menne…
Azért, mert színes? A szobrászat ugyanúgy dolgozhat színekkel, csak az utóbbi kétszáz év konvenciója az agyagszín, erre redukálódott, és ettől szerintem most már meg kéne szabadulnunk. Ha valamit redukálunk, annak valami oka kell hogy legyen, és ahogy az ember a fekete-fehér televízió után rászokott a színes televízióra, és rájött, hogy az a normális, ha minden színes, és ma már a fekete-fehér filmek direkt redukció okából készülnek, a szobrászatra ez ugyanígy áll. Én nem gondolom, hogy amit én csinálok, az festészet.
De nem, félreértettél, én a szobraid erős síkszerűségére gondoltam. Ezt gondolom egy festőibb magaviseletnek.
Ezek a munkák a katonai terepálca motívumaiból jöttek, ebből lettek a plasztikák, és egy kissé a puzzle-hoz is hasonlítanak, a kettőnek valamiféle vegyülékét alkotják, mégis, szerintem nagyon erős térérzetet keltenek, mert a formák mind vagy negatív, vagy pozitív ívelődésűek. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért alakult így, szinte öntudatlanul, és arra jöttem rá, hogy az ember a kezével így ír le a térben egy körcikkelyt, így fog be valamennyit a világból. Hogy ezekben a formákban különböző erőterek feszülnek egymáshoz, és ahol tudnak, illeszkednek.
Most február 1-jétől egy olyan kiállításod nyílt, amelyik tíz budapesti helyszínen mutat be tőled egy-egy munkát. Egy kicsit frivol a kérdésem, de nem félsz attól, hogy a szakma úgy fogja érezni, túlságosan expanzív a jelenléted?
Ez egy demonstratív jellegű kiállítás, amivel arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a szobornak mint műalkotásnak vissza kéne adni valahogy a becsületét. Amikor én megcsinálok egy szobrot, azon esetleg hónapokig dolgozom, naponta hunyorítva nézegetem, hol kéne még rajta javítani, aztán valahol kiállítom, ahol számtalan más munka is van, a néző egy pillantással észrevételezi, hogy ott van, elraktározza, és kész. A szobrászat lényege pedig éppenhogy a körbejárás, a szobor körüli meditáció volna; egy szobornak akár több száz jó nézete is lehet, amit egyszeri rápillantással egy nézőpontból nem lehet fölmérni. Én tehát ezzel a demonstratív céllal gondoltam el ezt a kiállítást, és mivel csak a kiállítótermek előcsarnokaiban állítottam föl egy-egy szobrot, nem veszem el a helyet más kiállításoktól, így minden kiállítóterem rábólintott az ideámra. Másfelől meg az aggodalmadra azt mondhatom, hogy én dolgozni szeretek, és nem azzal foglalkozni, hogy ki mit gondol. Az embernek vannak termékeny és terméketlen periódusai, amikor az ember termékenyebb, akkor azt hiszem, jogos igénye, hogy megmutassa, mit csinált, amikor meg terméketlenebb időszakok jönnek, akkor úgysem mutatok meg semmit, merthogy nincs mit. Én normálisnak azt találom, ha a bemutatás követi az elkészülés ritmusát.
Te többször dolgoztál Nyugat-Európában, Bécsben ösztöndíjasként, a bonni múzeum az ott töltött ösztöndíjas időd fejében kiválasztott a munkáidból, más külföldi múzeumokban is vannak szobraid. Mit gondolsz, milyen esélyei vannak a magyar szobrászatnak úgy általában, ezekben az években Európában?
Ehhez először meg kell lenni nálunk egy európai szintű szobrászatnak, ki kell nevelődni egy olyan generációnak, amelyik már ilyen szintű szobrászatot csinál. Tanítok a Képzőművészeti Főiskolán, ahol korábban nagyon provinciális csatornákban folyt a képzés, de most hat osztályt hat különböző beállítottságú ember tanít, és ez már óriási dolog. Mindig mondom a hallgatóimnak, hogy most, a XX. század végén olyan képzőművészetet kell csinálni, ami belefér a következő művészettörténet-könyvbe.
Te bátran azt mered mondani nekik, hogy csak ki kell járni az iskolát, meg kell mindent tanulni, és akkor művészek lesznek, és bekerülnek a művészettörténet-könyvekbe? Tényleg ezt mered mondani nekik? Én nem hiszem, hogy egy szobrász helyzete Budapesten és Párizsban attól különbözik, hogy az egyik ilyen képzést kap, a másik meg olyat…
Ilyet soha nem mondok nekik. De az ember mindig tanul, iskolában és iskolán kívül is. Az iskola egyszerűen egy koncentráltabb tanulási időszak lehet, ennyivel többet hozhat, mintha az ember az iskolán kívül próbálja mindazt felszívni, amire szüksége van. Én csak abban próbálok a hallgatóimnak segíteni, hogy gondolkodni tudjanak, hogy a gondolkodásukat megerősítsem vagy elbizonytalanítsam, amiből egy új periódusban új kereséssel megerősödve tudnak továbblépni. Senkinek nem tudom megmondani, hogy mivel foglalkozzon – hogy mi a művészet, az amúgy is közmegegyezés kérdése –, nem tudom megmondani, hogy mit gondoljon, hogy mi a kor kérdése, csak azzal tudok foglalkozni, hogy kialakuljon az ő saját gondolkodásmódja a térről, a szobrászatról, a világról; hogy egy valamennyire felépített ember menjen ki a főiskoláról. De ebben nem vagyok erőszakos, ahhoz próbálok hozzászólni, amit a hallgató hoz, mert semmi értelmét nem látnám sem egy formalista, sem egy akadémikus képzésnek.
Van egy furcsa romantikus hangulata annak, amit mondasz, de vajon párhuzamosan meg tudod-e tanítani őket arra, hogyan boldoguljanak el praktikusan, kezdő művészként az életben? Hogy ne bolyongjanak eltévedve és önállótlanul, hogy megismerjék a művészet szociológiai-gazdasági vetületeit is, mire kikerülnek az iskolából?
Lehet, hogy az a hozzáállás, amit próbálok átadni, az nem elég praktikus; természetesen tudok azért ilyen tanácsokat is adni, mert már elboldogulok a saját életemben. De a dolog nem ilyen egyszerű, egy kicsit messzebbről kezdeném, miért nem. Mi hiába képviseljük többen is a főiskolán egy Nyugat-Európában is érvényes szobrászat kialakulásának fontosságát, ha a közmegegyezés nálunk nem ezt tartja szobrászatnak, hanem beleérti azt a darabszámra irtózatosan nagy mennyiségű műegyüttest, amit az elmúlt időszakban közterekre állítottak. És most, hogy már nem is az állam, hanem az önkormányzatok emelhetnek szobrokat a saját közterületükön, ez a szemlélet befolyásolja őket a döntéseikben. Nyugat-Európában egy-egy város azért töri magát, hogy a kiállításokon kiemelkedő művészektől állíthassanak szobrot. Például Bonn most Chillidától akar szobrot rendelni. Nálunk is meg kéne értenie az önkormányzatoknak, hogy nem a kisszerű, lokális szobrok állítása volna a feladatuk, hogy meg kell különböztetni egy internacionális művészetet, ami a művészettörténet témája, és egy lokális művészetet, ami az útikönyvek, és nem a képzőművészet témája. És ugyan az előbb azt mondtam, hogy a saját életemben már jól elboldogulok, de ez sem igaz így, mert a régi, jól ismert struktúrában jól elboldogultam már, de most ez a demokrácia, amit mindnyájan szerettünk volna, mindent zavarosabbá tett, szóval nagyon macerás. Most mindenki nagyon óvatos, a polgármesterek nem döntenek, képviselő-testület elé viszik a dolgot, azok se mernek dönteni arról, kell-e nekik egy szobor, helyi népszavazás lesz a dologról, a művészetről pedig valahogy nem lehet népszavazás útján dönteni. Gondold el, népszavazás van arról, hogy a szobor így álljon vagy úgy álljon! Nonszensz. A demokráciának még nagyon sokat kell ahhoz fejlődnie, hogy azok az emberek, akik tisztséget viselnek, és dönteniük kell, ne csak egy lokális szemlélettel rendelkezzenek a művészetről. Úgy, hogy az én tanítványaimmal is tudjanak majd mit kezdeni, akiknek reményeink szerint már átfogó képük lesz a művészetről. Az én hallgatóim mind nagyon különböző emberek, és nagyon különböző szobrászatot is csinálnak, erre büszke vagyok. Egyelőre a munka tisztességére szeretném megtanítani őket, hogy aztán ezzel hogy lehet elboldogulni a világban, hogy hol lehet megtalálni az illeszkedési pontokat, az már nehéz kérdés, arra nem tudok nekik válaszolni.
- Kultúra [6]