Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Izgatott, baráti hang a telefonban: a Filmszemlén bemutatásra váró egyik új elsőfilmes munkájáról hozza a hírt: nagyszerű, mondja. Ilyen lelkesedéssel rég nem találkoztam. A tavalyi Filmszemle csalódást keltett, idén sem várok semmi újat, ha csak nem a dokumentumfilmek között. A nagy számok rémítenek: miközben tanúi vagyunk a magyar filmgyártás mennyiségi és minőségi válságának, már tavaly is rengeteg filmet fűztek be a fesztivál mozigépeibe. Öt-tíz perces tévéfilmeket, riportmunkák tucatjait. Nem csoda tán, ha semmi bizodalmam az új Filmszemlében, ugyanis most már száz film vetítéséről szállong a hír.

Természetesen, mint vén és harcedzett csataló, hegyezem azért a fülem a trombitaszóra. Milyen lehet például Tarr Béla nyolcórás, a Sátántangóból készült filmmonstruma? Mint egykor Dárday István és Szalai Györgyi Filmregénye (bár az csak öt óra volt talán), érdemes lesz rászánni fél napot? Milyen lehet…? Bizonyára megérint majd mégis valami nosztalgikus kíváncsiság, a hatvanas–hetvenes évek kíváncsisága, amikor nagyon fontos, majdnem létbevágó dolog volt a magyar film ügye. Vagy ilyen izgalomhoz azért diktatórikus rendszer is szükségeltetik? hogy például tüntető tapsban lehessen kitörni, ha Nagy Imre egy híradó-filmbetétben megjelenik a vetítővásznon. (Ilyen taps zúgott 1987 februárjában Mészáros Márta második Napló-filmjének híradóbetétjekor.)

Két éve már unalomba és érdektelenségbe fúlt a nyilvános kritikusi vita (huszonkét éve a Pécsi Szemlére több tucat egyetemista indult kíváncsian, leginkább a vitán részt venni). Tavaly ugyanez a kritikusi vita botrányba fulladt, éles szitokszavak keltettek komikus izgalmat.

Bevallom, a filmeket leginkább harsonaszó nélkül szeretem, lehetőleg az Örökmozgóban vagy a Szindbádban, s ha fesztivál, legyen minél szerényebb, kedvesebb, sok titkos kinccsel és felfedeznivalóval, mint amilyen tavaly októberben a Toldi mozi Titanic-fesztiválja volt.

Sok bajom van: nekem a Kongresszusi Központ se tetszik. Pártkongresszusok unalma komorlik elém nyúlós kétségbeesést sugározva. A terem rossz akusztikája miatt a legtöbb filmből annyit értek, mintha gyengén ismert idegen nyelven szólna. Annak idején kétségbeesett beadványokban tiltakoztak a helyszín ellen magyar rendezők. Lehet, hogy most ugyanők kérték a helyszínt, változnak az idők.

Fesztivál: minél kisebb, annál többet ígér. Cannes-ban, Velencében sohasem a hivatalos verseny, hanem a mellékprogramok kínálnak művészi izgalmat. Locarnóban és Pesaróban, olykor valamelyik eldugott San Sebastian-i kismoziban érezheti jól magát a filmre is kíváncsi vendég.

A fesztivál elsősorban a forgalmazóké és a gyártóké, vagyis a moziiparé. Jacques Tati egyik filmjében az amszterdami autókiállításra igyekszik Hulot úr egy saját fantáziájából fakadt kis csodakocsival. Nem valószínű, hogy nyerne vele, épp ezért elkésik, mire kirúgják a cégtől. Kis csodakocsijának kálváriája talán rokonszenves filmek fesztiválsorsára is utal.

Hiszen minden szabálytalan, tehetséges film ilyen Tati-féle kiskocsi, teli értelmetlennek látszó, céltalan, nem az ipar és a divat követelményeit szolgáló fura dolgokkal. Nem ezek szoktak nyerni. Coppolák és Spielbergek szoktak nyerni, mint az Oscar-díj-átadáskor, s ha Woody Allen egyszer Oscart kap, jól teszi, ha el sem megy átvenni.

Emlékszem, Fehér György kivételesen csendes és feszült remekművéről, a Szürkületről egy tehetséges magyar író a zsűri tagjaként azt találta mondani, hogy ezzel nemhogy Cannes-ig, de Celldömölkig is alig lehet eljutni. Néhányan felhördültek, én viszont naiv módon tán, de bóknak hallottam.

Nyolc-tíz éve még a Le Monde első oldalon tudósított a magyar Filmszemléről. Hihetetlen, de igaz. Egykor nagyon fontosnak számított a magyar film: kétszer annyi újságíró jött ide, mint mostanság. Főként persze politikai okok miatt, hiszen a „barakk” legérdekesebb országába látogattak, s legtöbbjük felneszelt a filmek titkos „üzenetére” is.

Meg aztán valamikor itt volt fénykorában Jancsó. Remekművekkel. Az azért minden politikán túl filmművészet volt, a Cahiers du Cinéma Párizsban, meg a Bianco e Nero Rómában, meg más olasz szakfolyóirat elemző dolgozatokat publikálhatott róla, politikai aktualitástól függetlenül is.

Akkor általában Pécsett zajlott a fesztivál, s mindig nagyon jó hangulata volt. Magam Pesten soha nem éreztem azóta sem azt az izgalmas és felfedezéseket ígérő pécsi hangulatot. A Dóm tér. Vagy a menetrendszerűen Rényi Péterrel felizzó viták, ahol a nagy hatalmú „Helyettes Főszerkesztőt” még sarokba is szorították! Diadalmas érzéssel tértünk vissza Pestre: „jól megmondtuk!” Hiába: illúziók nélkül Filmszemle sem az igazi.

Nekem rokonszenvesebb megoldás, ha eleve mustra jellegű a magyar szemle, díjkiosztás nélkül (volt rá példa), de akad okos érv amellett is, hogy akkor lehet súlya a szemlének, ha tétje is van. Visszatekintve némileg zavar ugyan, hogy ha történetesen évről évre összehasonlítjuk a szemle nagydíjasait a filmkritikusok díját kapott művekkel – nagy a különbség, és nem a kritikusoknak kell szégyenkezni.

Nem tudom, „társadalmi zsűrinek” nevezik-e még a szemle díjkiosztó grémiumát. Soha nem felejtem el, amikor a kiváló nyelvész, Lőrincze Lajos fejtegette az Édes anyanyelvünkből megszokott modorban a látott filmek értékeit és tanulságait. De mintha a mozgóképhez nagyobb érzékkel bíró és a szakmához közelebb álló zsűritagok sem éreznék jól magukat e szerepben: a Szürkületet elmarasztaló tehetséges író például hosszasan esküdözött később, hogy soha többé nem vállal ilyesmit.

De nem akarok setét kétségbeesést kelteni. Szólaljanak meg a fanfárok. Forogjon a gépezet, s talán néhány baráti találkozás és folyosói beszélgetés hoz valami újat, jót, eredményt, pénzt, paripát, fegyvert, műalkotás lehetőségét.

Nem tagadom, felvillanyozott az izgatott baráti telefon. S ha akadt egy ismeretlen, elsőfilmes remekmű, akkor igenis végigülöm a nem rokonszenves Kongresszusi Központ összes összegereblyézett programját, még ha elhessenthetetlenül pártunk és államunk vezetőinek lidércét is látom a színpadon, ilyen meg ahányadik pártkongresszusokat. Nagyon erős remekműnek kell annak lennie, amelyik elhessenti a vastapsos képzeteket.

A fesztivál az iparág összejövetele. Fesztiválokon korántsem a vetített filmek a legfontosabbak. Van egy baljóslatú rémálmom: talán még mindig lesznek fesztiválok, még mindig szólnak a fanfárok, amikor már film nem is készül. Félek, a fesztiválok túlélik a filmeket. S most, leküzdve gyávaságom, sietek a beharangozott remekműre.

• Kultúra