Úgy rémlik, mára még a tegnapról maradt történetek közül is csak azoknak van némi hitele, amelyeknek nincsenek szereplői, nincsenek kulisszái, s irányukat, lefolyásuk menetét és ritmusát, valamint a belőlük levonható tanulságok értékét nem közvetíti, magyarázza senki. (A helyzet megfordítva talán rokonszenvesebb, hihetőbb és kezelhetőbb, de legalábbis annak látszik, mert nem tehet, s mi sem tehetünk vele mást: csak a saját, nekünk rendelt, és önmagunkban játszódó vagy játszatható történet érvényes, bír valamiféle meritummal.) Mert hát a meg- vagy átéletlen események mindig egyformák – az interpretáció hamissága miatt –, s mert minden ugyanaz, semmi sem igaz. Csak a mienk.
Tagadhatatlan persze, hogy a mások által elmondottakból (megéltből) gyakran maradnak meg mozzanatok, elemek, töredékek vagy kedves félreértések, amelyek, mert hasonlítanak a mienkre, de mert nem csalóan ugyanazok, élményként, mondjuk úgy, titokzatos vagy titkos élményként furcsán csillannak föl a szemünkben, egy majdnem ismerős, majdnem saját történet rekvizítumaiként kezdenek viselkedni, s bár tökéletesen vagy teljesen soha nem érthetjük meg, vagy ami még személyesebb és kínosabb, egyben fájdalmasabb is mindenképpen: tökéletesen vagy teljében soha nem hihetjük el még általuk sem a másokét, a másoknak „valót”, a másoktól „valót” – s a „valót” most az igazság archaikus hangsúlyával gondolom értetni, ám mindenek ellenére mégis magunkhoz közel esnek, magunkhoz és a magunkéhoz hasonlónak, egyáltalán, fontosnak látjuk.
A nekünk talán nem történet vagy csak sejtett történet „kegyessé” lett tárgyai – ha eléggé enigmatikusak – aztán persze beépülnek, „bevegyülnek” sajátjaink közé, hogy módosítsák, átformálják némiképpen azokat, mintegy tanítva, nevelve, aufklärizálva vagy talán inkább csak csiszolva ismert titkainkat, s ha sikerül, érzékletesebbé teszik a homályt.
Képzeljük el – összes érzékünket és érzékenységünket munkába állítva – önmagunkat. S képzeljünk el egy másikat. Önmagunkat kívülről, a másikat belülről.
És képzeljük el, amint Swierkiewicz Róbert elül térdén a Nyugat palackjával, s türelmetlenül, de biztos, rezzenéstelen kézzel pakolja, rakosgatja, szöszmötöli bele Kelet isteneit, démonait; formát, szellemet, történetet és érzelmet tapaszt egymáshoz az üveg belsejében, abban a burokban, mely persze mindig kisebb mindannál, mint ami belekerül, szűkösebb héj, mint ami már benne van, de talán éppen ez a művészet. A türelmetlen üveg.
Az ájtatosság, a hódolat vagy az imádat – s bennük a (meg)emlékezés – vizualizációjának két értelmezése, a képtilalom és a képtisztelet bizonyos értelemben, s nem is túlságosan közvetetten az Énnek Énre való reflexiójának módozatait, másképpen fogalmazva skáláját határozza meg, hiszen a teremtéshez (Teremtőhöz) odamerészkedő, odaólálkodó ember személyiségének múlandó jegyeit, tulajdonságait igyekszik felmérni az etalonnal. Az ikonoklázia és az ikonolátria végleteit megtapasztalt ember számára végső soron egyetlen természetes (és teremtő) gesztus marad: törött tükörbe nézni…
- Kultúra [6]