Révész Sándor: Jó estét kívánok mindenkinek, szeretettel üdvözlöm kedves vendégeinket és főleg Márton Lászlót, nekem nagyjából ennyi a tisztem a Beszélő szerkesztősége nevében, és parancsolj, látom, kaptál sok szép olvasói levelet, érdeklődéssel várjuk a válaszaidat.
Márton László: Szeretettel köszöntök mindenkit, aki eljött ma este, voltam már itt, nem először ülök ennél az asztalnál a Nyitott Műhelyben, és bízom benne, hogy valahogy egyedül boldogulni fogok, ha nem, akkor segítséget meg instrukciókat kérek innen az első sorból. Ha nem tévedek, akkor itt most az történik, hogy ezekből a gyönyörű szép, különböző színű borítékokból így sorjában fölveszek egyet-egyet, és már annak alapján, ami benne van, tudni fogom, mitévő legyek, miről beszéljek. Egy zöld, erre van egy 1-es szám írva, nem tudom elolvasni, hogy kinek van címezve. Munkatársnak, igen, ez az, munkatársnak.
T. Társ a Munkában!
Igentisztelt Munkatárs!
Örömmel figyelem Magát szinte azóta, mióta az irodalom vadló tengerében az első hajóját vízre bocsátotta. Illetve, hogy őszinte legyek, azóta, mióta azt a mára már mitikus kijelentését tette, miszerint Ön hét regényt? hét művet? (erre már pontosan nem emlékszem) fog alkotni. Hallottam később, hogy mikor művei hajója már jóval túlhaladta a 7-et, Ön újabb számításokkal rá próbált világítani arra, hogy a 7+n számú akkori életmű az valójában mégis 7. Most, hogy már az óta a beszélgetés óta is jó néhány év eltelt, s azóta már abból a múltkori hétből is jóval több lett, hogyan vélekedik ifjonti kijelentéséről? S egyáltalán, milyen terveket forgatott a fejében, amikor ezt a 7-es számot kimondta? S miért épp 7?
Tudja, rokonszenvünk alapja a vállalt munkán kívül az is, hogy én is egy számban hiszek, én is legalább oly erősen, mint Maga, csak ez nálam, mint ezt Ön igen jól tudja, a 12-es.
Tisztelettel,
Herkules
Kérem, úgy örülök, hogy én is kívánhatok valamit, tudja, mi félistenek oly ritkán kérhetünk az emberektől, olvasson mitológiatársamról, Minerváról elnevezett regényéből egy részletet, ha lesz olyan kedves.
Most akkor választ kellene erre adni, persze az volna jó, ha elővennék egy tollat, és rögtön nekiállnék papírra vetni. De megpróbálok élőszóban válaszolni, így egy az egyben vissza, a feladónak. Kedves Herkules, nem tudom, hogy szólíthatom-e Herkónak, ha jól értem, ön a tizenkét munkájára céloz, nem tudom, miért kell egy félistent magázni, a görögök nem magázódtak, tehát Herkulkám, Herkul uram. Te is azt mondtad, hogy tizenkét munkát végzel el. Valójában jóval többet végeztél, csak ezek többségét nem minősítetted munkának, én is így vagyok ezzel, írtam egy csomó könyvet, nem biztos, hogy ezeket mindet műveknek lehet minősíteni, hanem hát majd, amikor eljutunk a megfelelő pontig, akkor úgy fogjuk gyúrni őket, hogy abból esetleg kijön egypár mű. Nem biztos, hogy hét, lehet, hogy csak három vagy négy jó esetben. Szerintem inkább kevesebb lesz hétnél, mint több. Én is szívesen elvégeznék tizenkét munkát, de tartok tőle, hogy Herkules erejének töredékét is hiába vágynám. Ehhez Augiász istállóját biztos nem tudnám kitakarítani, a lernai hidra fejének vagdosásába is igen hamar belefáradnék, viszont ahhoz is, hogy felolvassak, kéne példány, a Minerva búvóhelyéből itt nem látok az asztalon, a táskámban esetleg van, mert azt véletlenül betettem. Teljesen véletlenül elhoztam még Doddsnak A görögség és az irracionalitás című művét is, ami Herkulesnek meglehetősen jó válasz lenne, de sajnálatos módon ezt nem én írtam. Akkor Minerva búvóhelye, az van ideírva, hogy Minerva búvóhelye, tíz perc. Szerintem olvassuk talán a Napfogyatkozást… Nem, inkább olyan részt, ahol szerepel Minerva…
Na, nézzük a következőt, ezúttal nem zöld, hanem kék levelet, a 2-es számút. Tyűha!
Kedves Költőtárs,
18 kötetes költő vagyok, termékeny, szorgalmas, ám végtelenül szomorú. Szomorúságom néha alkotói válságba sodor. És legfőképp az Ön költészete ejt kétségbe. Önről igazán nem mondhatni, hogy költőként szorgalmas volna, úgy érzem, egy kezemen meg tudnám számolni, hány verset publikált, s ha poézist űz, még meg is magyarázza, hogy nem azt teszi, mégis, mikor összeválogatják a legszebb magyar verseket, nem az én 18 kötetemből, hanem a Maga egy (jó, lehet, hogy három is van, meg még egy kritika is versben) verséből válogatnak. Idézem: „2001 tavaszán a Korunk szerkesztősége körlevelet juttatott el az egész magyar nyelvterület több mint száz irodalmárához, arra kérve őket, hogy nevezzék meg a 20. század tíz legszebb magyar versét, és rövidebb-hosszabb esszében indokolják is választásukat.” Itt a Maga egyik verse, a Bowen monológja, sötétben [3] szavazatot kapott. Mondja, hogy van ez, mi az, hogy Bowen, miért van sötétben, s legfőképp, mi az, hogy „Hol szabadság van, / ott szabadság van” – ez természetes, nem?
Ennél én azért sokkal szebbeket írok, például hogy „ahol szeretet, ott a kerevet”, mégse engem válogatnak be.
Kérem, segítse további pályám, elhoztam mind a 18 kötetem, az est végén átadom Magának.
Bánatos Olívia
Ha válaszolt a kérdéseimre, hogyan született ez a vers, s miért, kérem, olvassa is fel, köszönöm.
Nézem, hol van Bánatos Olívia és a 18 kötete. Lehet, hogy majd ígéretéhez híven az est végén előkerül. A Bowen monológja, sötétben című költemény a 2000 című folyóiratban jelent meg 1992-ben, és az történt, hogy Déry Tibornak a G. A. úr X.-ben című darabját adaptáltam a veszprémi színház számára, Paál István rendezte, és a regénynek az egyik szereplője Bowen, és írtam egy verses szöveget ennek a szereplőnek, és volt egy 2000-est 1991 novemberében, elég pontosan emlékszem rá, a Merlinben, Margócsyval beszélgettem, meg Bojtár Endrével, és akkor ez a költemény szóba került, és kérték, olvassam fel, vagy nem is kérték, csak felolvastam, ez akkor egy néhány strófás szöveg volt, és Margócsy rábeszélt, hogy fejlesszem tovább, és adjam oda a 2000-nek, és ott meg is jelent 1992 tavaszán, és miután megjelent, rájöttem, hogy a darabból viszont ki kell húzni, és ki is esett belőle. Ennyit nagyjából a keletkezési körülményeiről, viszont nem biztos, hogy ezt a verset föl kéne itt most olvasni, mert szerintem hosszú lenne, hanem mint Bánatos Olívia utalt a verses kritikára, ami a Holmiban volt olvasható 1990 októberében, és Herman Burgernek a Tractatus Logico-suicidalis című munkájáról szólt, amely a Fischer kiadónál látta meg a napvilágot 1988-ban. Burger svájci író volt, és engem az fogott meg, hogy az öngyilkosság dicsőítéséről írt egy 150 oldalas könyvet. Bebizonyította, hogy csak öngyilkosok vannak a világon. A fülszövegben a könyv lektora arról beszél, hogy ezt nem kell komolyan venni, mert ez teljes mértékben fikció, és Burger valójában az élet mellett teszi le a garast, és valósággal himnuszban dicsőíti az életet, és ne aggódjon az olvasó, mert nem lesz öngyilkos – majd a kötet megjelenése után Burger mégiscsak öngyilkos lett. És akkor gondoltam, hogy erről írok. Nagyon rég nem láttam ezt a szöveget, de most megpróbálom megszólaltatni. Még egyszer hangsúlyozom, hogy szerintem ez nem költészet vagy nem vers, ez rímes publicisztika, és a rím olyan stilisztikai eszköz itt, ami az argumentációt alátámasztja. Nekem soha életemben egyetlenegy lírai vagy lírikus ötletem sem volt, nem tudom, hogy kell verset írni, tényleg. Tehát az a címe, hogy Élőkről rosszat vagy semmit. Műbírálat. Hermann Burger: Tractatus Logico-suicidalis. S. Fischer Verlag, Frankfurt am Main, 1988. 195 oldal, 12 nyugatnémet márka.
Jön egy 3-as számú, szép, fehér boríték, TMU van ráírva. Azt írja, te jó isten:
Tekintetes Márton Uram!
Őszinte leszek, sokáig azt hittem, hogy valójában Ön vagyok, hogy mi ketten egyek vagyunk, hogy Ön engem is csak kitalált, s a regényemet tulajdonképp Maga írta, de most már úgy hiszem, hogy mégis vagyok, legalábbis voltam, s ebben Ön sokat segített. Köszönöm. Viszont akkor már hadd kérdezzem meg, Ön hogyan van a hagyománnyal, a történelemmel, velünk? Ön leginkább madárló fantáziájára bízza magát, mégis valamiféle kifutópályaként (ne ütközzön meg, tudok ilyen szavakat) használja a történelmet, Batsányit idézi meg, a Báthoryakat és még sokakat másokat, ez afféle kapaszkodó, mint József Attila jambusai (igen, ismerem őt is, gond?), vagy miért van ez így, s mióta? Mintha pályája elején a történelmet nem tartotta volna ennyire fontosnak. Hogyan változott meg ez Önben, ha egyáltalán jól látom ezt innen a messzi távolból. S mondja, azért talált meg engem, mert fel kíván majd használni valahol? S vannak más ilyen kevesek által ismert fellelvényei?
Köszönettel mindenért, amit értem tett,
Szabadelmű üdvözlettel,
Ormós Zsigmond
Sok szépet hallottam a Jacob Wunschwitz-regényéről, ha abból hozott valamit, szívesen megismerném. Egyébként, mi az, hogy igaz történet? Lerántja a leplet egy hazugságról?
Ha mást hozott, kicsit történelmesset, azt is szívesen hallgatom.
Pont itt, a Nyitott Műhelyben, pont egy évvel ezelőtt volt szó Ormós Zsigmondról. Aki akkor itt volt, azt megpróbáltam meggyőzni arról, hogy ő létező író, annál is inkább, mert a regényének, A banya-sziklájának megjelent kevéssel azelőtt egy második kiadása. Ormós a nagy reformkori nemzedékhez, a pozsonyi parlamenti ifjúsághoz tartozott, azok közé, akik Kölcsey tanítványai voltak, és aztán még a parlamenti tudósításokban is valamelyest benne volt, aztán nagyon sok mindent csinált, lecsukták a szabadságharc után, kicsit kipróbálta az aradi sáncokat, aztán elment Olaszországba, ott mindenféle képeket összevásárolt, és a mai temesvári állami múzeum képgyűjteményét ő hozta össze. Akkoriban még lehetett reneszánsz mestereket venni megfizethető áron, és minthogy semmi egyebet nem csinálhatott, így az aradi sáncfogság meg az olaszországi utazás között írt egy-két regényféleséget is. Egyik regénye A banya-sziklája című, ami 1858-ban jelent meg Pesten, a Kozma Vazul kiadónál. Soha többet Kozma Vazulról nem hallottam, és egyetlenegy korábbi vagy későbbi kiadványát nem ismerem, és hát nem mondhatnám, hogy túl nagy ismertségnek örvendett volna ez a mű. Tény azonban, hogy attól a magyar regényírói modelltől, ami a pittoreszk módon kiszínezett anekdotán alapul, és amit aztán Jókai meg Mikszáth fejlesztett ki, attól nagyon markánsan eltér, és most hosszasan mesélhetnék róla, de akkor azt a vélekedést támasztanám alá, hogy az egészet én találtam ki, és ezt nem szeretném. Igazán nem azért fedeztem fel vagy találtam ki Ormós Zsigmondot, hogy kizsákmányoljam, de ha nem lett volna A banya-sziklája című regénye (amelyet az a megtiszteltetés ért, hogy Závada Pál a Magyar Narancs irodalmi jegyzet rovatában, amikor a regénycímről akart írni, illetőleg írt is, akkor a kirívóan rossz regénycímek között emlegette, ezzel azonban indirekt módon elismerte, hogy mégiscsak létező könyv), szóval a Károlyi Sándorról szóló regénytrilógiát biztos, hogy nem lett volna bátorságom elkezdeni, hogyha ez a regény nincsen. Ez nagyjából ugyanazon a tájon játszódik, körülbelül ugyanabban az időben, és valami hallatlan bátorsággal kitalálta azt, hogy egy tézist akart illusztrálni a művével, nevezetesen azt, hogy a boszorkányokban való hiedelem meg általában a babonaság rossz dolog. De ha csak ez lett volna a szándéka, akkor valószínűleg olvashatatlan művet hozott volna létre, de ő nem egy tételt akart illusztrálni, hanem mindjárt kettőt. A másik tétel pedig, mely neki mint jogásznak különösen fontos lehetett, hogy az inkvizitórius, vagyis vizsgálóbírói büntetőeljárásnál lényegesen jobb az ügyész–ügyvéd szembenállásán alapuló eljárás, ahol aztán a bíró a két álláspont közül mérlegelhet, és ahol nem a vádlott tartozik bizonyítani ártatlanságát, hanem a bírósági eljárás tartozik bizonyítani a vádlott bűnösségét. Óvatosan beszélek, mert úgy veszem észre, hogy jogászok is ülnek a közönség sorai közt. Szóval, hogy ez az eljárás lényegesen jobb, ez az ő másik tézise, és a kettőt elég nehéz összehozni, tehát ezt a jogászi jellegű tételt meg a babonaság elleni küzdelmet, márpedig ő egyszerre akarta mind a kettőt. Ki kellett találnia egy olyan történetet, amiben a kettőt összehozhatta, és közben kénytelen volt egy elég széles körű korrajzot adni a török kor utáni, elpusztított és benépesült Magyarországról. Nagyjából ezt tudom válaszolni magyarázatképpen Ormós Zsigmond levelére. Kedves Zsigmond bátyám, mondhatnám, most a Testvériségből nem olvasnék, de kívánságának megfelelően a Jacob Wunschwitz igaz történetéből, itt van, ez könyvtári példány, Szabó Ervin Könyvtár, központi fiók, ebből kéne egy részlet, ha megtalálom. Most egy olyat szeretnék, amit még nem olvastam, illetve amit nem szoktam. Legyen az a részlet, amelyben egy gubeni polgár át akar adni egy beadványt Promnitz bárónak, de nem sikerül neki, mert nem jut el hozzá...
Ez lett volna. Nézzük a következőt. Alkotótársnak. Te jó isten. Inni kell valamit, ha egy alkotótárs beszél. Nézzük az Alkotótársat. Ez megint egy zöld levél.
Babits vagyok, Alkotótárs!, a Mihály, és néhány kérdésem volna Hozzád, tudod persze, hogy mi itt a mondatfedte csúcsokon látjuk, ismerjük egymást, az egyik kérdés tehát, röviden, miért, hogy Te is fontosnak tartod, hogy az irodalomról teoretikusként is kifejtsd véleményed, ha irodalomtörténelmet eleddig nem is írtál, de valamiféle rendszerben gondolkozz az irodalomról, ez nálatok, mostani íróknál nem annyira szokás. Tényleg, irodalomtörténetet nem fogsz valamikor írni?
Másik kérdésem, hallom, A magyar irodalom történetei címmel elindult egy magát gigantikusnak valló vállalkozás, amelybe bizonyos fontosnak tartott irodalomtörténeti eseményekről, bizonyos nevezetes irodalomtörténeti évszámokról írnak tudósok és nem tudósok, ha Te bekapcsolódnál ebbe, melyik irodalomtörténeti esemény megéneklését választanád?
Harmadik kérdésem az egyik, szerintem legkülönösebb regényeddel, az Árnyas főutcával kapcsolatos, mondd, hogyan jutottatok ti, mai írók ehhez az elbeszélésmódhoz, látom másnál is jelét ennek, mintha vagy kinevetnétek az írói mindentudást (de hát mi nevetnivaló van ezen, ki tudna többet a saját regényhőséről, mint az, aki megalkotja), vagy rosszul értelmezem, s egészen más miatt írtok így?
Kérlek, nekem ebből a regényből olvass fel, üdvözöllek a többiekkel együtt.
Nem hinném, hogy teoretikusként valaha is kifejtettem a véleményemet. A teoretikus az valamilyen másmilyen emberfaj, vagy más kaszthoz tartozik. Mindössze arról van szó, hogy viszonylag sokat olvasok, mert még mindig él bennem némi kíváncsiság, és az olvasói benyomásaimat olykor hajlamos vagyok le is írni. Azért szoktam leírni őket, hogy megszabaduljak az utólagos olvasói reflexiók terhétől, és könnyebben írhassak, másrészt meg azért, mert van egy olyan érzésem, illúzióm, hogy ezáltal valamivel nagyobb mozgásteret teremtek magamnak. Hogy más művekről nyilvánosság előtt írásban gondolkodom, a saját magam dolgaival is jobban tudok foglalkozni. Szerintem ez mindenkivel így van, szerintem Babitscsal sem volt ez lényegesen másképp.
S hogy irodalomtörténetet fognék-e valamikor írni? Szerintem nem.
A másik kérdésre: hogy bizonyos fontosnak tartott irodalomtörténeti eseményekről, bizonyos nevezetes irodalomtörténeti évszámokról írnak tudósok és nem tudósok, s ha bekapcsolódnék, melyik irodalomtörténeti eseményről számolnék be. Azt a mindenit. De mi az, hogy irodalomtörténeti esemény? Hogyan lehet ezt a többi eseménytől elkülöníteni? Például a mohácsi vész nem volt irodalomtörténeti esemény? Ha csupán arra gondolunk, hogy időben egybeesett nagyjából a reformációval, és utána lehet érdemben is magyar nyelvű irodalomról beszélni, akkor ez is irodalmi esemény, az irodalomtörténetekben ezért is számít korszakhatárnak. Másfelől meg minden könyvnek a megjelenése irodalomtörténeti esemény, vagy az, hogy X költő fejét fogta egy borús novemberi délután, és három napig nem aludt ezt követően, és még mindig fogta a fejét, és aztán eszébe jutott valami, az szerintem olyan sűrű események hálózata, hogy én nem szívesen választanék ki egyet is akár közülük. Mondjuk legyen irodalomtörténeti esemény 1912. május 23-a, amelyről Babits Mihály írt egy verset, és mellesleg az úgy kb. a Nyugat kibontakozásának is az ideje. Nem biztos, hogy erről szeretnék bővebben beszámolni, vagy meg szeretném énekelni, de ez fontos esemény. És persze az irodalmi alkotások létrejötte, megjelenése a legtisztább irodalmi esemény, de amikor beszélek vagy írok róluk, olyankor lehetőleg elfelejtem esemény voltukat.
A harmadik kérdésre inkább felolvasok, kikeresek az Árnyas főutcából egy részletet. Talán a rovarokról és egyéb kártevőkről szóló tudósítás megfelel a célnak, azonkívül ez viszonylag rövid részlet, ugyanakkor önmagában is jól megáll...
Lássuk a következőt. Hogy fogynak a levelek. Már nem sok van. Először a kérdéseket olvasom, aztán majd meglátjuk.
T. Márton László!
Úgy hallottam, Ön íróiskolában tanít. Kérem, én VIP Íróiskolát nyitok, s minden mezei íróiskolai tanárt felkérek egy feladatra, ha meg tudják oldani, akkor majd újabb feladatot küldök, az előtt még három dolgot teljesíteniük kell persze, regisztrálni és befizetni, de ez itt a belépő. Remélem, meggyőztem, hogy az Ön érdeke a helyes megoldás. Tehát a következő valós hír kapcsán válaszoljon néhány kérdésre:
„Rendőrök és tűzoltók kergetik a nyulakat az M1-es mentén, ahol ötezer kisállat szabadult el két teherautó balesete miatt. Az autópálya Budapesttől távolodó felét lezárták, de a másik oldalon is óvatosságot tanácsolnak a rendőrök a baleset környékén ugráló nyulak miatt.
A rágcsálókat a helyszín biztosításában részt vevő rendőrök és a baleset miatt kivezényelt 16 tűzoltó, valamint a jármű sofőrje próbálja befogni és egy másik teherautóba betenni. A rendészeti biztonsági szolgálat szóvivője szerint a sztráda Budapest felé tartó szakasza járható, de a sofőröket óvatosságra intik, mert az úttestre bármikor kiugrálhatnak az elszabadult nyulak. A balesetben személyi sérülés nem történt, a rendőrség szerint utoléréses ütközés volt.”
1. kérdés: Ön milyen műfajban írná meg ezt a történetet?
2. kérdés: hányadik századba tenné?
3. kérdés: mi volna az a kiinduló helyzet, amivel elindítaná a történetet?
4. kérdés: tudna még példát mondani utoléréses ütközésre?
Válaszait postafordultával küldje a megadott címre,
Kereki Krisztián
VIP ügyv. ig.
A regisztrációs díjat csekken szíveskedjék, hogy miből olvas fel, mindegy, nekem minden szöveg tanulságos az Ön esetleges alkalmazásához.
Szerintem az első három kérdés magában hordja a választ. A másik kérdés, hogy tudok-e példát mondani utoléréses ütközésre. Most hirtelenjében az jut eszembe, hogy amikor a kiadóba küldöm a korrektúrát, az iszonyatosan gyorsan kijavított korrektúrát, hogy hátha még utoléri a szöveget, mielőtt nyomdába kerül, akkor az utoléréses korrektúra rendszerint kőkeményen beleütközik a könyvben mutatkozó sajtóhibákba, hirtelenjében ezt tudom, de ha nagyon törném a fejem, akkor tudnék egypár példát mondani. Hogyha ennek a bizonyos Kereki Krisztiánnak mindegy, miből olvasok, akkor most egy még publikálatlan szövegből olvasnék. Te jó isten, ilyen vastag? Nem is értem. Mindegy, nem fogom az egészet felolvasni. Az a címe, hogy Ne bánts, Virág! [4] Ez egy kisregény. Még soha nem olvastam fel sehol, még nem is nagyon láttam így kiszedve, itt is ilyen utoléréses ütközés lesz a korrektúra, vagy már azóta nyomdában van talán...
És akkor itt van az utolsó levél. 6-os. Lacikának.
Lacika, kedves,
régebben annyi drámát írtál, s oly sokszor eljátszhattam a gondolattal, hogy valamelyikben majd főszerepet adsz vagy adatsz nekem, aztán meg mintha alábbhagyott volna a drámaírói kedved, mi az oka ennek? S végleg szakítottál a színházzal? Pedig a Hernádi Jucus is megmondta a tévébe, hogy Te vagy a legjobb. S ha tényleg nem írsz már nekünk, akkor meg mért? Asszem kicsit ismersz, azért tegezlek, egyébként meg felolvasnál abból, amiből a többiek is megismerhetnek majd? S különben nem tervezed, hogy abból az újból írjál drámát nekünk? Kicsit meséljél erről, meg olvass belőle, lécci, köszi.
Tüzeske
Erre a tévébeli megjegyzésre nem emlékszem. Szerintem valaki másról mondhatták. De maradjunk Tüzeskénél, hát, Tüzeske, nem tudom, hogy egy regényhősnőnek illik-e levelet írni a szerzőhöz. Tüzeske összetéveszti a Szerző nevű regényhőst a szerzővel. Tudniillik a valódi szerző az itt ül, én írtam ezt a szöveget, viszont az a Szerző, aki a szövegben szerepel, az meg nyilvánvalóan nem én vagyok, teljesen másmilyennek van megírva. Például a darabja is egészen másról szól, mint amilyenekről az én darabjaim szóltak valaha. Meg kell mondjam, nem is nagyon emlékszem már, hogy az én darabjaim miről szóltak. Rég volt, hogy darabokat írtam. Viszont olvasni nagyon szívesen olvasok belőle, ha már az előbb Kereki úrnak úgyis elkezdtem...
Kifogytunk a levelekből, meg a szövegekből is szerintem. Szerintem adjuk meg a lehetőséget a válaszolásra, aztán pedig adjuk meg a lehetőséget az este bezárására.
A Beszélő Nyitott Estjén, a Nyitott Műhelyben elhangzottak szerkesztett változata.
Az olvasói leveleknek a Szerzőhöz való eljuttatásában Ambrus Judit segédkezett.
- Kultúra [8]