Whitewatergate
A szokásos washingtoni politikai csatározások zaja – a demokraták és a republikánusok lelkesen civódnak az egészségügyi reform, a költségvetés, az adózás, az oroszpolitika, a Bosznia-politika és más köznapi dolgok fölött – egyelőre elnyomja azt a háttérmorajt, amit egy lassan botránnyá dagadó ügy okoz. De a moraj egyre hangosabb, egyre vadabb pletykák kerülnek forgalomba, és egyre több kommentátor írja le: Clintonék Whitewatergate-jében ott lappang annak lehetősége, hogy Nixon legendás Watergate-je utólag ártatlan diáktréfává fokozódjék le a kollektív emlékezetben. Persze csak a lehetősége, hiszen lehet, hogy Clintonéknak és barátaiknak van igazuk, akik szerint az egész ügy nem más, mint egy önálló életre kelt és immár megzabolázhatatlan összeesküvés-elmélet.
Ügy vagy paranoia, 1978-ban kezdődött. Egy Kim McDougal nevű arkansasi üzletember 200 ezer dollárért vett egy 230 angol hold (cca egy négyzetkilométer) nagyságú földterületet a White River mentén, egy Flippin nevű városka tőszomszédságában. A területet elnevezte Whitewater Birtokoknak, és telkekre – pontosabban „ranchettekre” („tanyácskákra”) – osztotta fel, amelyeket egyenként valamivel több mint tízezer dollárért szándékozott továbbadni. Ha az üzlet sikerül, McDougal és csendestársai – Bill és Hillary Clinton – ingyen jutottak volna egy-egy ranchette-hez, sőt némi aprópénzre is szert tettek volna. Alapjában véve nem lett volna ezen semmi kivetnivaló: az ingatlanspekuláció tiszteletre méltó üzletág, s semmi sem tiltja, hogy egy szegény szövetségi állam rosszul fizetett ifjú kormányzója és ambiciózus neje az Amerikai Álom nyomába eredjen. Na jó, a puristák éppen mondhatnák – és mondják is –, hogy az ügylet nagyon „sweetheart deal”-nek néz ki, kedveskedő üzletkötésnek, vagyis olyan alüzleti megállapodásnak, amellyel gazdag üzletemberek szoktak szegény politikusok kedvében járni. De a puristák tudvalevőleg a kákán is csomót keresnek. S az ingatlanpiac tartós depressziója egyébként is keresztbe húzta Clintonék szerény számításait. (Ugyanis szerények voltak ezek a számítások, nevetségesen szerények.)
Tizenöt évvel később, 1993 júliusában holtan találták egy washingtoni parkban Vincent Fostert, az elnök második számú jogi tanácsadóját. Halálát a kezében talált, nyolcvanéves, múzeumi darabnak minősülő colt revolverből leadott lövés okozta. Vincent Foster igen közel állt mind az elnökhöz, mind a First Ladyhez: Bill Clintonnak gyermekkori barátja volt, és éveken keresztül ugyanannak az ügyvédi irodának volt vezető munkatársa, ahol Hillary Clinton is dolgozott. Arról már nem is beszélve, hogy egyes pletykák szerint viszonya is volt Hillary Clintonnal. A romantikus lelkek szerint épp azért lett öngyilkos, mert First Lady-ként Hillary Clinton már nem volt hajlandó a viszony folytatására.
De az öngyilkosságot nem mindenki kezeli bizonyított tényként, noha minden valószínűség szerint tényleg az volt. Egyfelől a nyomozás annyira inkompetens volt (részben azért, mert az elnök környezete akadályozta azt), annyi megválaszolatlan kérdést hagyott, másfelől pedig a Fehér Ház annyira kétbalkezes módon reagált a halálhírre, hogy tág tere nyílt a gyilkossági elméleteknek. Lehet, hogy ezek a spekulációk a Clintonnal szemben ellenséges képzelet vad szárnyalásának termékei. A Fehér Házra akkor sem vet jó fényt, hogy a gyanúsítgatásokra nem a kártyák kiterítésével, hanem baráti újságoknak kiszivárogtatott, gondosan kiválasztott információkkal válaszol. A múlt héten a New York Post új információk alapján ismételten kétségbe vonta a hivatalos verziót, és azt sejtette, hogy Foster gyilkosság áldozatául esett. Válaszul konkurense, a szintén New Yorkban megjelenő Daily News „került” abba a szerencsés helyzetbe, hogy kivonatokat közölhetett Foster özvegye rendőrségi kikérdezésének jegyzőkönyvéből. Az özvegy kijelentései Foster halálának hivatalos változatát erősítik meg: depressziós és demoralizált volt, mivel osztálya munkáját sok kritika érte. S ami Clintonék szempontjából még fontosabb: az özvegy nem tett említést Whitewaterről.
Márpedig a gyanú, amelyet sokan nem tudnak elhessegetni, azzal kapcsolatos, hogy esetleg összefüggés van Foster halála – legyen az a hivatalos változatnak megfelelően öngyilkosság – és Clintonék hetvenes évekbeli ingatlanüzlete között. Hátha komoly takargatnivalójuk van Clintonéknak az ügylettel kapcsolatban, amiről Fosternak pontos tudomása volt? Hátha attól tartott, hogy Clintonékkal együtt megszégyenül, eltiltják a jogászi hivatás gyakorlásától, sőt esetleg börtönbe kerül?
Nem mintha néhány gyanús mozzanaton túl bármire is lenne bizonyíték. Annyi bizonyos, hogy Clintonék McDougal személyében kétes alakkal kerültek üzleti kapcsolatba. Az arkansasi üzletember egy takarékpénztár tulajdonosa is volt, amelyet csődbe vitt, minden bizonnyal csalárd csődbe, és így ötvenmillió dollár kárt okozott az amerikai adófizetőknek. A takarékpénztár pénzt pumpált a Whitewater-vállalkozásba (nem sokat), és ez Clintonék veszteségét is csökkentette. McDougal jogi képviseletét ugyanaz a cég látta el, amelyik Bill Clintonét: a Rose Jogi Iroda, amelyben Hillary Clinton és Vincent Foster vezető állásban tevékenykedett. Hillary Clinton szövetségi segítséget járt ki a bajba jutott takarékpénztárnak. Csupán a munkáját végezte, vagy pedig egy olyan pénzintézetet próbált – esetleg férje, a kormányzó aktív (és törvénytelen) közreműködésével – víz felett tartani, amely illegális kampánykasszaként is fungált?
Mindez édeskevés lenne, ha a Fehér Ház nem úgy viselkedne, mintha lenne valami alapjuk a gyanúsítgatásoknak, mintha csak a menthetőt akarná menteni. Lehet, hogy csak ügyetlenségről van szó, hiszen nem ez lenne az egyetlen ügyetlenség, amit a Clinton-adminisztráció elkövetett. De a tények tények maradnak. Az elnök munkatársai Foster halála után négy órával az FBI kérése ellenére átkutatták szobáját, és dokumentumokat vittek el belőle. Az elvitt dokumentumokat, más Whitewaterrel kapcsolatos dokumentumokhoz hasonlóan, csak hosszas huzavona után és bizalmas kezelést kérve voltak hajlandók vizsgálatra visszaadni. A múlt héten híre kelt, hogy a Rose Jogi Iroda Whitewaterre vonatkozó iratokat semmisített meg. A kiadott cáfolat felért egy megerősítéssel.
Clinton foggal-körömmel harcolt azellen, hogy független bizottságot állítsanak fel a Whitewater-ügy kivizsgálására. Nem járt sikerrel. A bizottság megalakult Robert Fiske, egy New York-i liberális republikánus jogász vezetésével. Mr. Fiske Little Rockban ütötte fel főhadiszállását. Irodahelyiségeket három évre bérelt…
Az elkövetkező hónapokban sok fog múlni a média magatartásán. Egyelőre a javarészt liberális nagy lapok igen kesztyűs kézzel bánnak az elnökkel. Mintha ódzkodnának egy demokrata elnököt kikészíteni. Egyelőre csak megátalkodott republikánusok autóin pompázik a matrica: „Mondassuk le Clinton elnököt és férjét!” De nincs bank, amely nagyobb kölcsönt adna arra a reményre, hogy hasonló felhívás soha nem jelenik meg a New York Times címlapján.
(Neményi)
Árulás!?
Szlovákia politikai élete újabb árulókkal gazdagodott – legalábbis Vladimír Meciar kormányfő szerint. Mint ismeretes, a szlovák parlament legutóbbi ülésén patthelyzet alakult ki az ellenzék és a kormánykoalíció között, s a koalíció obstrukciója miatt félbe kellett szakítani az ülést. A történet már a Jozef Moravcík külügyminiszter és Roman Kovác miniszterelnök-helyettes vezette, frissen megalakult kormánykoalíciós csoportban folytatódott: A politikai realizmus platformjához a 66 tagra zsugorodott Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (DSZM) frakciójából kilenc képviselő csatlakozott. Ezzel véglegesen elveszett a Meciar vezette DSZM parlamenti többsége, s a kormány bukása így csupán idő kérdése.
Vladimír Meciar azonnal árulást emlegetett, külföldi és belföldi összeesküvésre gyanakodott, mozgósította a hozzá közel álló értelmiségi szervezeteket, a „munkáslevelezőket”, összehívatta pártja vezetését, és lemondásra szólította fel az „árulókat”. Roman Kovácot és Jozef Moravcíkot a lakhely szerint illetékes DSZM-alapszervezetek azonnal ki is zárták a pártból, és ugyancsak lemondásra szólították fel őket. „A politikai realizmus platformja” ugyanis azt a megoldást javasolta a kisebbségi kormányzás elkerülésére, hogy az előrehozott választások időpontjáig alakuljon átmeneti ügyvivő kormány az összes parlamenti párt támogatásával, s e kabinetben ne vegyenek részt a parlamenti pártok vezetői – tehát Vladimír Meciar sem. A jelenlegi kormányfő azonban hallani sem akar arról, hogy kikerüljön a kormányból.
A jelenlegi szlovákiai helyzet tehát a következő. A 66 tagú DSZM-frakcióból a jelek szerint kilencen vagy tízen tagadták meg a feltétlen engedelmességet Meciarnak, minek következtében a 150 tagú parlamentben a DSZM és a Szlovák Nemzeti Párt egy része által alkotott koalíció 65 képviselővel rendelkezik. Ez semmiképpen sem elegendő a stabil kormányzáshoz. Az ellenzék képviselőinek száma 85, ez viszont nem elegendő az idő előtti választások kiírásához. Ehhez módosítani kellene az alkotmányt, amit azonban csak 90 képviselő igenlő szavazata esetén lehet indítványozni.
A pártok most intenzív tárgyalásokat folytatnak Meciar leváltásáról és az idő előtti választások kiírásáról. Időpontját illetően három vélemény kering: a Meciar vezette Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom ez év júniusában szeretné megtartatni a választásokat, az ellenzék többsége az őszi helyhatósági választásokkal szeretné összekapcsolni ezt az aktust, egy harmadik csoport pedig 1995 tavaszát tartja a legmegfelelőbb időpontnak.
Sok minden eldőlhet a 16-án folytatódó parlamenti ülésen. A kormány – Meciar szerint – a nagyprivatizációról szóló törvényjavaslatát bizalmi szavazással akarja összekötni, és valószínűleg látványos visszahívásának propagandahatásában bízik. Az ellenzék véleménye szerint először alkotmánymódosítást kell végrehajtani, meg kell határozni az új választások időpontját, s csak ezután kell leváltani Vladimír Meciar kisebbségi kormányát. Enélkül valószínűleg nincs értelme a kormány leváltásának.
Az ellenzék célja tehát ma a hiányzó öt szavazat megszerzése az alkotmánymódosításhoz, a kormánykoalícióé pedig ennek megakadályozása. Hogy ki lesz az erősebb? A választ valószínűleg már a héten megtudjuk.
(Gyurovszky)
- Extra Hungariam [7]