Tavaly hallottam a müncheni rádióban egy régi riportot Artur Rubinsteinnel. Az agg mester, akit közönség és kritika egyaránt a fenomenális, az utolérhetetlen technikájú zongoravirtuózok közé sorolt, nos, a piano eme Paganinije elmondta, miközben leplezetlenül kuncogott, hogy számtalan koncerten bizony hatalmasakat püfölt mellé, ám ezt senki vagy csak kevés vájtfülű connaisseur vette észre.
Ez jutott eszembe mindenekelőtt Dohnányi lemezének hallgatásakor. Mert a Nagymester bizony jó néhányszor téved el a billentyűzeten, leglátványosabban egy nem is bonyolult futamban Liszt Consolationjának bevezetésében, ám ez csöppet sem csökkenti élvezetünket. Jól tudom, az ilyesfajta szemlélet nem számíthat túl nagy népszerűségre manapság, amikor tizenéves gyerkőcök is képesek a Mefisztó-keringő vagy a H-moll szonáta hibátlan leviharzására. De – Örkénnyel szólva –a „lélek melege” bizony többnyire hiányzik e cirkuszi teljesítményekből.
Nem a technika a legfontosabb – jóllehet elengedhetetlen alapkövetelmény. Akkor hát mi a lényeg? Sután megfogalmazva: a régiek – és persze jó páran a mai legnagyobbak közül – mindenekelőtt a nagybetűs Zenét játszották, nem pusztán a kottafejeket. Mélységes meggyőződésük volt, hogy létezik a Zene, valamiféle elvont általánosság, és az előadó művésznek legelső kötelessége és küldetése, hogy ezt a Muzsikát juttassa el a hallgatókhoz. „Szívből jött, jusson el hát a szívekhez!” – írta Beethoven a Missa Solemnis partitúrájára mottóként. Az ilyesfajta interpretáció persze gyakran tévedhet mellékutakra, nélkülözhet bármiféle történetiséget, legrosszabb esetben egyszerűen ízléstelen.
Dohnányi Ernő sohasem az. Bámulatos például, hogy Brahmsnak a Shlaft sanft, mein Kind című gyermekdal motívumára komponált Esz-dúr intermezzója előadásakor hogyan képes egyensúlyt tartani valamiféle spirituális bárzongorázás és a metafizikus mélységek-magasságok között.
A legszebb felvétel bizonyára a híres „Mondschein-szonáta”, annak is az első tétele. A legmeglepőbb, a legfurcsább Mozart Köchel 331-es A-dúr szonátájának interpretációja, helyenként már Glenn Gouldra emlékeztető ruhátokkal, vad színváltásokkal.
De minden felvételből sugárzik, hogy Dohnányi Ernő valódi lovag, amolyan vérbeli chevalier volt Európa és az Egyesült Államok hangversenytermeiben. Udvariasság és szeretet, keveredve valamiféle nagyvilágias non-chalance-szal. De hol van már a tavalyi hó?
- Rábeszélő [6]