Skip to main content

Arszlán a zongoránál

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Zene


Tavaly hallottam a müncheni rádióban egy régi riportot Artur Rubinsteinnel. Az agg mester, akit közönség és kritika egyaránt a fenomenális, az utolérhetetlen technikájú zongoravirtuózok közé sorolt, nos, a piano eme Paganinije elmondta, miközben leplezetlenül kuncogott, hogy számtalan koncerten bizony hatalmasakat püfölt mellé, ám ezt senki vagy csak kevés vájtfülű connaisseur vette észre.

Ez jutott eszembe mindenekelőtt Dohnányi lemezének hallgatásakor. Mert a Nagymester bizony jó néhányszor téved el a billentyűzeten, leglátványosabban egy nem is bonyolult futamban Liszt Consolationjának bevezetésében, ám ez csöppet sem csökkenti élvezetünket. Jól tudom, az ilyesfajta szemlélet nem számíthat túl nagy népszerűségre manapság, amikor tizenéves gyerkőcök is képesek a Mefisztó-keringő vagy a H-moll szonáta hibátlan leviharzására. De – Örkénnyel szólva –a „lélek melege” bizony többnyire hiányzik e cirkuszi teljesítményekből.

Nem a technika a legfontosabb – jóllehet elengedhetetlen alapkövetelmény. Akkor hát mi a lényeg? Sután megfogalmazva: a régiek – és persze jó páran a mai legnagyobbak közül – mindenekelőtt a nagybetűs Zenét játszották, nem pusztán a kottafejeket. Mélységes meggyőződésük volt, hogy létezik a Zene, valamiféle elvont általánosság, és az előadó művésznek legelső kötelessége és küldetése, hogy ezt a Muzsikát juttassa el a hallgatókhoz. „Szívből jött, jusson el hát a szívekhez!” – írta Beethoven a Missa Solemnis partitúrájára mottóként. Az ilyesfajta interpretáció persze gyakran tévedhet mellékutakra, nélkülözhet bármiféle történetiséget, legrosszabb esetben egyszerűen ízléstelen.

Dohnányi Ernő sohasem az. Bámulatos például, hogy Brahmsnak a Shlaft sanft, mein Kind című gyermekdal motívumára komponált Esz-dúr intermezzója előadásakor hogyan képes egyensúlyt tartani valamiféle spirituális bárzongorázás és a metafizikus mélységek-magasságok között.

A legszebb felvétel bizonyára a híres „Mondschein-szonáta”, annak is az első tétele. A legmeglepőbb, a legfurcsább Mozart Köchel 331-es A-dúr szonátájának interpretációja, helyenként már Glenn Gouldra emlékeztető ruhátokkal, vad színváltásokkal.

De minden felvételből sugárzik, hogy Dohnányi Ernő valódi lovag, amolyan vérbeli chevalier volt Európa és az Egyesült Államok hangversenytermeiben. Udvariasság és szeretet, keveredve valamiféle nagyvilágias non-chalance-szal. De hol van már a tavalyi hó?












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon