Nagy W. András (1943–1994)
A vizek szerelmese, az üdvtanok, elvont okoskodások Szküllái és az acsargó indulatok, az érzelgős butaság Kharübdiszei között nagy biztonsággal hajózó révkalauz nem invitálhatja többé érzelmes utazásokra az olvasót. Kharón ladikján örökre tovatűnt.
Végleg eltűnik a Beszélő lapjairól is az enigmatikus nwa szignó. A szignó tulajdonosa, Nagy András, annak idején, amikor a gyakorisága miatt személyi azonosításra nem igazán alkalmas anyakönyvi nevéhez megkülönböztető jelet keresett, végigzongorázta az ABC összes betűjét. Arra jutott, hogy csak két olyan betű van, amely semmiképpen sem lehet csúfolódó szándékok céltáblája (lásd g=gügye, h=hülye stb.): a w és az y. Így került a szignóba a w. Kibabrált a világgal.
Ilyen volt, semmiféle skatulyába nem hagyta magát belegyömöszölni. A kunhegyesi gyerekkor a népi gyökerek iránti fogékonyságot valószínűsítette. Mégsem volt „népi” a szó manapság használatos értelmében. Nem vonzódott a mítoszokhoz és ősködökhöz. Annál sokkal bölcsebb volt, ön- és köziróniára hajlamosabb. De gondosan elraktározott a gyerek- és ifjúkorból minden érdekes arcot, minden egyéni hangot és ízt. E bőséges tárházból merítve utánozhatatlanul tudott anekdotázni. Kis példázatokat adott elő, megidézte a szereplők beszédstílusát, gesztusait, kicsit karikírozva, mégis szeretetteljes gyengédséggel. Ezekbe a történetekbe bele voltak sűrítve a magyar társadalom jellegzetes életfilozófiái, magatartástípusai. Mély társadalomismeret sugárzott belőlük, és a történelem szabta korlátok pontos érzékelése.
Később egyetemistaként, majd szociológiai kutatások terepmunkásaként, irányítójaként kapcsolatba került a pesti értelmiségi körökkel, reformkommunistákkal és polgári mentalitásukat mindvégig megőrzőkkel, beilleszkedőkkel és radikális ellenzékiekkel. Mégsem lett „urbánus”. Mindig tartott egy kis távolságot, gondosan őrizte autonómiáját. Itt is szelíd iróniával, megértő somolygással nyugtázta az emberi gyarlóságokat, mint korábban a „népi közegben”.
Az ELTE-n művészettörténetet tanult. Lelkes tábora volt. Órákig elhallgatták, mert sokat tudott, mert varázsa volt, mert mást lehetett hallani tőle és főleg másképp, mint ahogy az a bölcsészkaron megszokott volt. Pedig nem volt benne becsvágy. Valósággal irtózott attól, hogy a személyének jelentőséget tulajdonítsanak.
Cikksorozatában, a Kádár-kori ellenzék történetének egy-egy epizódját, egy-egy alakját felidéző Érzelmes utazásokban alig-alig ejtett szót magáról. Ha mégis, valósággal bocsánatot kért, hogy kénytelen. Mint a Szeta legendás képzőművészeti aukciójáról szóló írásban. Pedig kulcsszereplő volt, nélküle erre az aukcióra nem kerülhetett volna sor. Több folytatásban fedte fel a szamizdatok készítésének műhelytitkait, de még véletlenül sem említette meg, hogy a Hírmondó egyik szerkesztője volt. Biztos vagyok benne, hogy ezt tizedannyian tudják róla, mint Demszkyről. Számos cikket írt a környezetvédő mozgalmakról, de az olvasó csak a téma bensőséges ismeretéből gyaníthatja, hogy neki is köze volt hozzájuk. Pedig benne volt ebben is vastagon.
Lehet persze, hogy csak elfojtotta a becsvágyat. Aggályoskodó, szorongó alkat volt. Talán a fizikai erőt érezte kevésnek magában. Vézna volt, sokat betegeskedett. Már egészen fiatal korában többször kilyukadt a tüdeje. Nem is fejezte be a művészettörténet szakot. A betegeskedés miatt az egyik félévben nem teljesítette a kötelező formai penzumot, és nem volt kedve viaskodni a tanulmányi osztály bürokratáival. Inkább átiratkozott Debrecenbe, magyar szakra, levelezőnek. Egy pillanatra úgy tűnt, végleg kivonul az értelmiségi létből. Elment meteorológiai segédmunkásnak. Léggömböket eregetett, és leolvasta a műszereket. Aztán a rajongó barátok mégis visszalökdösték a szociológiába. Némi, nagy figyelmet keltő, minőségi terepmunka után a tudományos-technikai forradalom bűvszavához kapcsolódó kutatások területére vetette a balsors. Időnként lelkibeteg lett a sok fűrészporos dumától, amiben ezen a címen része volt.
A 70-es évek második felében viszont nagy élvezettel vetette bele magát a kőolajipar teljes vertikumát átfogó nagyszabású kutatásba. Akkoriban ez az iparág a szocialista nagyberuházások kitüntetett terepe volt (Olefinprogram, miegymás), így a rendszer számos szervi bajának a tanulmányozására kínált nagyszerű lehetőséget. A kutatásnak sok terepmunkásra volt szüksége, és a sokaságból következik, hogy nagy volt körükben a fluktuáció. Egyesek menet közben kiszálltak, mások jöttek a helyükre. Nagy András végtelen türelemmel okosítgatta a mindenkori újoncokat, hogy kellően felvértezve indulhassanak a terepre. Az egyikük egyszer megkérdezte tőlem: „Miért kutatja ezt a dolgot a Nagy András? Hiszen már réges-rég tudja mindazt, aminek a kikémlelésével megbíz bennünket.”
Aztán 1979-ben aláírta a lecsukott chartásokkal szolidaritást vállaló ellenzéki manifesztumot. Kulcsár Kálmán, a Szociológiai Intézet akkori igazgatója írásbeli bűnbánó nyilatkozatot követelt tőle. Természetesen nem írta meg. Kulcsár Kálmán pedig természetesen nem hosszabbította meg a szerződését. A kutatás zárótanulmányát mint kirúgott ex-munkatárs már csak becsületből írta meg.
A rendszerváltást veterán ellenzékiként élte meg, de az „eszmetársak” többségétől eltérően nem vágyott közéleti szerepre. Végig megfigyelő maradt. Amikor a Beszélő a rendszerváltás eufóriájában égett, ő a távol-keleti misztikus filozófiák híveit szólaltatta meg a lap hasábjain, és különc környezetvédők bemutatásával szórakoztatta az olvasókat. Nem azért, hogy az aktuális üdvtanokkal szemben ellenüdvtanokat hirdessen, hanem azért, hogy megmutassa az üdvtanok fonákját. Az Érzelmes utazásokban sem a rendszerváltás során reflektorfénybe került volt ellenzéki vezérek érdekelték, hanem a közkatonák, az így-úgy marginálisok, azok, akikről a közvélemény semmit sem tudott. Szívósan törekedett arra, hogy legalább a név lejegyzésével minden ismeretlen szereplőt ismertté tegyen. Különös gyönyörűségét lelte abban, hogy megmutassa: e sokszínű statisztéria nélkül nem működhetett volna az ellenzéki verkli. Mellesleg minden sorával érzékeltetni akarta: ez a világ így van jól, hogy ilyen sokféle öntörvényű igyekezet, szándék és törekvés fér meg benne. Egyforma szeretettel ábrázolta a konzervatív katolikus Pákh bácsit és a nonkonformista, avantgárd Pálinkás Robit.
Ha most beleszólhatna ebbe a búcsúzkodásba, biztosan ironizálna: „Csak semmi felhajtás, semmi megrendülés, semmi ceremónia.” Ezért nem tudok okosabbat, mint őt idézni, aki egy infarktus közvetítésével, a maga fanyar módján egyszer már szembenézett a halállal.
„A nyakam fájt, meg a karjaim sajogtak. Kicsit a torkomat is markolászta. Visszavonultam. Még jó is, hogy jött ez a kis sajgás; legalább nem kell részt vennem a szülinapi mulatságon! Hadd zenéljenek, tomboljanak csak maguk közt az iskolások! Később azért kimegyek majd, elszívok egy cigarettát, megmustrálom a kislányokat.
Ugyan, nem is megyek én sehová! Jó itt egyedül, csak ők se jöjjenek az én szobámba!… Pedig már itt is van egy! Apró bajszos, pimasz képű felgimnazista. Nézeget befelé, semmit sem ért. Mit bámulsz, kiskomám? Nem láttál még fekvő embert?
…De mostmár végre, egymagamban. És micsoda tájakon! Jó vitorlásom fedélzetén, odafent a norvég tengeren, északnak megyek, mindegyre északnak.
Sötétedik, de ez engem nem zavar. Távolról valami csodaszép, gyöngyházfényű derengés – talán az éjféli nap, talán már a sarki fény? – mutatja a jó irányt.
Hűvösödik is, ahogy északot közelítem, de éppen ez a jó! Még a kabátom is ledobom, hadd járjon át a frissítő tengeri szél.
Amott, az ereszkedő ködben, szélmarta, lapos sziklák. Idehallom, ahogy a sirályok vijjognak körülöttük. Megyek, megnézem!
Ahogy közeledem, a deszkákon át is érzem, mint gyorsul a sodrás a lábam alatt. Jól kell kormányozni, ahol az áramlás a legnagyobb, két közeli szirt között, ott suhanok majd át… De hát… itt épp hogy nem jóféle sodor, itt visszafelé forog a víz! A hajóm meg keresztbe fordult, alig mozdul már; Jézusom, mindjárt teljesen megfeneklik…
Én meg csak didergek, fázom, reszketek itt, ahogy még a tundralakó sarki törpenyír levele sem reszket…”