Legutóbbi számunk vezércikkéről lemaradt a csattanó. A négy liberális párt megállapodásáról írtunk, és megpróbáltuk fideszes szemmel értékelni az SZDSZ 25 pontos koalíciós irányelveit, elmélkedve a szokásos talányon: vajon lehet-e a liberális blokk majdani kisebbik partnere a mai koalíció. A végeérhetetlen okoskodást egy szabad demokrata vezető szavait idézve zártuk rövidre: „Koalíciót a liberális pártokkal akarunk – meg még azzal, akivel rákényszerülünk. Ez a bon mot azonban eltűnt a cikk végéről, és maradt a félbeszakadt vágy sóhajaként a befejezetlen futam: „Pedig ezt a lehetőséget (tudniillik a mai urakkal való koalícióét) a szabad demokraták korántsem zárják ki.” Nosza, ki is kapta a cikkek garmadájából ezt a kis írást a hetilapok szemléjének szerkesztője, és ismertette, idézte jó bőven, hogy bezzeg a Beszélő meg a szerkesztője, a kemény mag szószólója a mostani kormányerők után epekedik. Elhangzott mindez a rádióban, aznap, amikor a reggeli újságok már fehér cenzúrafolttal jelentek meg, éppen a 168 óra helyett sugárzott Szív küldi… után.
Az 1994-es év kuratóriuma
A rádiós botrány 1992 novemberének hangulatába zökkentette vissza a politizáló közvéleményt. Akár a Kossuth téri október 23-a, azt sugallta: ezek mindenre képesek. A párhuzamot csak erősítette, hogy a szélsőjobboldal verőlegényei ismét közvetlenül bekapcsolódtak a politikába: szkinhedek támadták meg Bátonyi Csabát, a Fekete Doboz operatőrét, és megverték Horváth Ernőt, lapunk és az SZDSZ fotósát. (l. külön cikkünket a 11. oldalon.) Összeomlott a nagy gonddal építgetett légvár, hogy a polgári középerők összefoghatnak a gőgjét vesztő, mérsékelt jobboldallal. Két tábor van, nevezzük őket akár jobb- és baloldalnak, nemzetinek és kozmopolitának, népinek és urbánusnak – s bármelyik kerül hatalomra, a két lövészárok között (ahogy Orbán Viktor mondta) „megint egy nemzedéknyi időre nem nő fű”.
Miért csinálták, ki a felelős érte, kérdezi a közvélemény, s ezúttal többen, mint azok vélik, akik minden kritikát a „körúton belüli értelmiség” hőbörgésének akarnak látni, hisz az elbocsátások milliós nagyságrendű publikum rádiózási szokásait zavarták meg.
A legkézenfekvőbb magyarázat egyúttal a legracionálisabb. A kormány két hónappal a választások előtt el akarja rekkenteni a társadalmat a kritikus tájékozódás lehetőségétől. Ez történt a ’90-es választások előtt is, amikor a Pozsgay-féle kuratórium vette át az uralmat a televízió felett (nem Pozsgay, hanem az MDF hasznára), ezt a végjátékot készítette elő – egy hosszú távú stratégia jegyében – a makacs ragaszkodás ahhoz, hogy a rádió és a tv egyszemélyi felelős vezetőjét a miniszterelnök nevezze ki. A politikai jóslások barátai az Egyenleg-ügy idején 1993 novemberére jövendölték a 168 óra betiltását. Az örök optimista most azt mondhatja: nyertünk négy hónapot. Igaz, amit az örök optimista állít negyven év tapasztalatai alapján: hogy az emberekre úgysem hat a tévéből és a rádióból ömlő kormánypropaganda. De az információk megszűrése, egyenirányúsítása igenis hat.
Két hónappal a választások előtt különösen, amikor a politikából amúgy is kiábrándult szavazóknak több mint a fele még nem döntötte el, hogy fog-e, és kire fog szavazni. Ahogy a kommunistáknak 1989 novemberében Pozsgay volt az utolsó esélye, a kormánypártoknak ma Nahlik és Csúcs.
És a számla?
De vajon a kormány esélye-e Nahlik és Csúcs? Azt a lehetőséget természetesen kizárhatjuk, hogy Csúcs a kormány tudta nélkül vagy akár csak a saját felelősségére cselekedett volna: az efféle szabadkozást komolytalanná teszi az előzetes egyeztetés a kormánnyal, meg a százmillió forint, amelyet a költségvetés a végkielégítések kifizetésére a rádió rendelkezésére bocsátott. De a kormány valóban patthelyzetben van, ha akarna se tudna megszabadulni Nahliktól és Csúcstól (ahogy vadkeleti módszerek nélkül Hankisstól és Gombártól sem tudott volna). A vezetőcserére az egyetlen lehetőség az ellenzékkel való egyezkedés volna. Azt azonban, hogy Pető Ivánnal leüljön tárgyalni, Boross Péter jobboldali szavazóbázisa védelmében, de egyúttal zsigerből is elutasítja.
A helyzet megnövelte Csúcs László hatalmát. A kormány zavartan élvezi az alelnök odaadó működését. Elvégre mégiscsak kínos, hogy egyedül a pártjából kiakolbólított Csurka áll ki az intézkedés mellett, amelyet a kormány jóváhagyott. Most nincs ott Antall József, mint ’92 októberében, hogy megvédje gyanúba került belügyminiszterét. Most a volt belügyminiszternek magamagát kellene megvédenie – miközben Kónya hallgat, Katona Tamás kertelve elhatárolja magát, Kulin Ferenc pedig mint afféle intellektuel-politikus feldúltan veti a most elbocsátottak szemére – amit ugye nem kell túldimenzionálni (Boross) –, hogy az ő elbocsátása ellen 1983-ban csak egy tiltakozott közülük. A kormányzati zavar persze majd elmúlik. De ha a stratégia hatékonynak bizonyul, és az MDF jobb eredményt ér el a választásokon a korábban vártnál, Csúcs és a mögötte álló Csurka nyilván benyújtja majd a számlát, akár Jelcinnek az orosz tábornokok.
Félnetek jó lesz?
S mi van akkor, ha a tömegtájékoztatás kézi vezérlése ellenére az MDF-et mégis csúfos kudarc éri? A parlamenti vitában Boross Péter miniszterelnök gúnyosan citálta azokat, akik valaha feltételezték, hogy esetleg nem is lesznek választások. Ilyesmit gondolni Antall József halála és az új kormány mosolypolitikájának kezdete óta valóban nem illik. Csak hát azt sem illett gondolni, hogy a választások előtt újból fellángol a médiaháború, és ismét megnyílik a „pragmatikus” ellenzék között hevenyészve betemetett világnézeti szakadék. A választásokat netán elodázó váratlan esemény nyilván váratlanul következik be – ilyen a természete. Eshetőségét tehát nem zárja ki, hogy már csak hatvan nap van hátra a választásokig, s az előkészületek gőzerővel folynak. Mégse számoljunk ezzel. A választások tisztaságát azonban a tömegkommunikáció megbénítása önmagában, kékcédulás típusú választási csalások nélkül is, kétségessé teszi. Nem szólva az elbocsátások szélesebb körű hatásáról. Hiszen Magyarországon a sok szempontból ésszerű kopogtatócédulás előválasztás nyomán mintegy 20 százalék erejéig ismét nyílt szavazásos rendszer jött létre. A sokat tapasztalt választók egy része bizony el fog gondolkodni, hogy odaadja-e ajánlását az ellenzéki pártoknak, amelyekről oly sok rosszat hall a rádióban és a televízióban.
Ami használ és ami árt
A választások tisztaságával kapcsolatos kételyeket fogalmazzák meg a nyugati kommentátorok is. A posztkommunista országok többségében erős a kísértés arra, hogy a kormányok a média ellenőrzése révén szilárdítsák meg törékeny hatalmukat – írta a Le Monde vezércikke. A francia sajtó és a francia belpolitika ismerői kétségbe vonják, hogy pusztán a magyarországi médiaháború eseményei késztették a frankofón világ legtekintélyesebb újságját arra, hogy első oldalon foglalkozzon a Budapesten történtekkel. Érdeme szerint a hírnek és kommentárjának valahol a hatodik oldal táján kellett volna helyet kapniuk. Csakhogy Kohl kancellár március 1-jén jelentette be: támogatni fogja Magyarország áprilisban benyújtandó felvételi kérelmét az Európai Unióba. Tudjuk, Delors leghamarább az ezredfordulóra ígéri Magyarországnak az európai integrációt. A francia sajtónak jól jön, ha bebizonyíthatja, hogy a nagy német szövetséges elhamarkodottan próbálja a protezsáltjait beerőltetni Európába. A németeket egy ideje nem illik bochenak nevezni Franciaországban. Német-Európa keleti hátsóudvarának népeit talán még szabad. Főleg, ha alkalmat szolgáltatnak rá.
Az ellenfél lehazaárulózása nem a jobboldal privilégiuma – mi mégse szeretjük az effajta kifejezéseket. Annyit azonban leírhatunk: a rádió urai – fel a legfőbb úrig – pártérdekből nemzeti érdekeket tesznek kockára.
Hivatkozott cikkek
Kapcsolódó cikkek
- Beszélő [7]