(neményi)

Nyomtatóbarát változat

Még mindig – vagy már megint – lövöldözgetnek a különböző frontokon a hajdani Jugoszláviában, de most először a délszláv konfliktus történetében mégis el lehet képzelni, hogy sor kerül egy olyan rendezésre, amely meghozza a békét. Nem Kant örök békéjét persze, csak egy törékeny, fogcsikorgatva elviselt békét: a háború hiányát valójában.

A békét kívülről fogják ráerőltetni a hadakozó felekre – mármint ha sikerrel járnak a külső hatalmak –, onnan, ahonnan az antiintervencionista iskola szerint nem is lehetne. A jelenlegi viszonylagos nyugalomnak is az a magyarázata, hogy a konfliktus résztvevőit rövidebb pórázra fogták fő támogatóik: az oroszok a szerbeket, az amerikaiak a muszlimokat, és a németek is segítettek az amerikaiaknak a horvátok meggyőzésében. A tartós rendezés sem képzelhető el külső hatalmak drasztikus nyomásgyakorlása nélkül. A beavatkozásnak persze megvan a maga kockázata is: az, hogy a döntőbíráskodó külső hatalmak belebonyolódnak a konfliktusba.

Ez a kockázat az elmúlt hónap során paradox módon jelentősen csökkent. Paradox módon, hiszen a múlt hónap egyik legjelentősebb eseménye éppen az orosz diplomácia veszélyeket hordozó berobbanása volt a délszláv szintérre. Az amerikai aktivizálódás az orosz virtus e megnyilvánulására volt válasz. Egy darabig nagyon úgy nézett ki, hogy az oroszok és az amerikaiak nem a konfliktus megoldásához, hanem kiszélesítéséhez, nemzetközivé tételéhez fognak hozzájárulni.

Aztán kiderült, hogy nem eszik olyan forrón a kását. A NATO lelőtt négy szerb repülőgépet – és az oroszoknak nem volt kifogásuk ellene. Még szavakkal sem siettek az „ortodox szláv testvérek” segítségére. Karadzsics boszniai szerb vezér hivatalosan „nehéznek” minősített moszkvai tárgyalásain valószínűleg nem arról volt szó, hogy a szerbek mit szeretnének, hanem arról, hogy mit kívánnak tőlük az oroszok.

Az amerikaiak sem voltak tapintatosabbak a kliensüknek tekinthető muszlimokkal és a német szimpátiát élvező horvátokkal. A Boszniában több helyütt egymás torkát szorongató muszlimok és horvátok úgy írták alá washingtoni „előzetes egyezményüket” – amely egy Horvátországgal laza konföderatív kapcsolatra lépő muszlim–horvát kantonizált Bosznia létrehozására irányul –, hogy közben az amerikaiak gyakorlatilag pisztolyt szorítottak a homlokukhoz.

Az ENSZ és az Európai Unió hosszan tartó tehetetlenkedése után megnyugtató az amerikaiak és az oroszok határozott fellépése. S még sikerrel is kecsegtet, mivel jelentős mértékben leegyszerűsítette a délszláv képletet. Kirajzolódik egy olyan megoldás, amely nem fogja túlzottan megjutalmazni a politikai gengszterséget és nem teszi abszolút áldozatokká a muszlimokat. A szerbek rákényszerülnek majd, hogy kevesebbel is megelégedjenek, és a horvát területi aspirációkat is fel kell adni egy tágabb keretben érvényesülő horvát hegemónia kedvéért.

Ez mind nagyon szép, legalábbis nincs szebb. És mégsem egyértelműen örvendetes, hogy a történet ilyen fordulatot vett. Akkor sem, ha az amerikaiak és az oroszok sikerrel járnak. Ugyanis az elmúlt hónap eseményei azt is jelentik, hogy az új világrendnek – abban a formában, ahogy az optimisták arról álmodtak – hosszú időre befellegzett. Nem lesz multilateralizmusra épülő világrend, a nemzetközi kapcsolatrendszer továbbra is nélkülözni fogja a demokratikus elemeket. Az új világrend hasonlítani fog a régire: kétpólusú lesz, s a két hidegháborús szuperhatalom fogja e rendet fenntartani.

Remélhetőleg egy élhetőbb rendet.

• Néző-pont