Az MSZP erejét és esélyét – szemben azzal, amiből ellenfeleinek többsége kiindul – nem a társadalom feledékenysége adja, hanem pontosan ez a folyamatosság, a lojalitás és a legalitás folyamatossága, amely a magyar társadalom legnagyobb részét is jellemzi. Emlékezzünk arra, amit Kis János mondott novemberben a Fészek Klubban a demokratikus ellenzékről: „Részint pedig azért nem vagyunk alkalmasak a vezetésre (ti. az SZDSZ-ére – r. s.), mert a véleményalakító értelmiség ambivalens velünk szemben. Tisztel bennünket a múltunkért, de nem szereti, hogy a létünkkel emlékeztetjük mások másféle múltjára. Egyébként is, a választók mindenütt olyan jelöltre szeretnek szavazni, akiben önmagukra ismernek – mi pedig egész élettörténetünkkel különbözünk a többségtől.” (Beszélő, 1993. november 18.)
Ködön innen és túl
Az MSZP-nek nem azért jobbak az esélyei most, mint 1990-ben, mert azóta a múltja ködbe veszett, hanem azért, mert a jelenéről felszállt a köd. Az MSZP megalapítása után egy zavaros keverék párt volt, amelyben antiliberális harmadikutasok vitték a prímet, amelybe az ultrabalos népi demokratikus platformig bezárólag bevettek mindenkit, aki hajlandó volt belemenni, amely tisztázatlan viszonyban állt a saját kormányával, amely gusztustalan kampányt folytatott a következetes rendszerváltás mellett álló, a négyigenes népszavazást kezdeményező pártokkal szemben.
Az új rendszer intézményes keretei összeálltak, és ezekben a keretekben az MDF a rendszer logikájával ellenkező szellemben kormányzott. A rendszert ismét adottnak lehetett tekinteni, érvényesülhetett a rendszereken átívelő lojalitás, az ellenzéki szerepben pedig érvényesülhetett az optimumkereső pragmatizmus, mivel a kormányzó pártokat ez jellemezte a legkevésbé.
A régi rendszer iránti vonzalmakat magához kapcsoló Munkáspárt, a következetes rendszerváltást kiharcoló liberális pártok, az antiliberális kormánypártok és a demokrácia melletti demonstratív fellépésekre alkalmat szolgáltató szélsőjobb együttesen oszlatta szét az MSZP-t megülő ködöt, és tette azt megbízható kapitalista párttá. Az MSZP megszabadult Pozsgaytól, elszigetelte Szűröst és csapatát.
A mosodán innen és túl
Az adottnak vett rendszerben való optimumkeresés életstratégia, és nem politikai irányzat. Egy párt azonban nem határozhatja meg magát egy életstratégiával, még akkor sem, ha valójában elsődlegesen az határozza meg, hanem meg kell jelölnie a maga politikai irányzatát. Az állampártok utódpártjainak ebben nincs választási lehetőségük, csak baloldaliként, csak szociáldemokrataként mutatkozhatnak be, még akkor is, ha – mint például az MSZP esetében – a társadalmi hátterükből nem ez következne. Nincs értelmes politikai fogalom, amely a diktatúra és a demokrácia közötti kontinuitást és diszkontinuitást egyszerre ki tudná fejezni. Ezzel szemben létezik egy értelmetlen fogalomhasználat, létezik a szocializmus szóval való történelmileg és nemzetközileg hitelesített visszaélési lehetőség, s az utódpártok ehhez vannak kötve. Ez a szó két rendszerben él, és két homlokegyenest ellenkező dolgot jelent: az egyik rendszerben szovjet típusú diktatúrát, a másikban szociális kapitalizmust.
Olyan ez a szó, mint az angolban a laundry, amely szövegkörnyezettől függően jelentheti a mosodába (ami szintén laundry) bemenő szennyes ruhát és a mosodából kijövő tisztát. A szocializmus a rendszerkörnyezettől függően jelentheti a szennyest és a tisztát a rendszerváltás mosodáján innen és túl.
A történelem botja
Az MSZP-nek tehát akkor is szocialistának kellene lennie, ha voltaképpen liberális lenne. Lenne is. Az optimumkereső pragmatizmus kétségtelenül a liberalizmus felé visz, és erre tolja a pártot az is, hogy eredendően azok állnak mögötte, akik ezt az életstratégiát a régi rendszerben is sikeresen követték. Mint ahogy a liberális blokkhoz sodródott az Agrárszövetség is, amely ugyanebből a bázisból szakított le egy darabot.
Csakhogy az MSZP-t akkor is, ha botcsinálta szociáldemokrata párt, akkor is, ha hiányzik mögüle a szociáldemokrata tömegmozgalom, akkor is, ha szakszervezeti partnerének a munkásérdekvédelem bénultságában van az ereje, mégiscsak a szociáldemokrácia hűlt helyére verte a történelem botja, s az szociális válság idején, ellenzékben igen jó hely. Az elszegényedők reményei jelentős részben ide irányulnak, s ez politikaformáló tényező. Az MSZP előtt állnak olyan lehetőségek, amelyek kihasználása lebillentené a pártot a racionális politizálás ösvényéről, ahogy ezt a pártelnök tavaly őszi demagóg magánhirdetménye mutatta, viszont olyan erők is vannak, amelyek az elbillenő pártelnököt visszabillentik.
Végül is kétségtelen, hogy a szociáldemokrácia és a liberalizmus között lebegtetett politikával fellépő pártnak helye lehet egy szociálliberális koalícióban, és a mostani helyzetben bármiféle liberális koalíció csak szociálliberális lehet. Mint ahogy az is igaz, hogy – a mostani helyzetben – bármilyen szociálliberális koalíció csak kicsit lehet szociális. Viszont kicsit szociális csak úgy lehet, ha szociális paktumot tud kötni, az pedig nehéz lesz, ha az MSZP az MSZOSZ-szel az ellenzékben kapaszkodik össze.
Ébredj alvó, aludj éber!
Ez kiszámítható, sok minden viszont nem számítható ki. Kevés dolgot tudunk biztosan, de azt igen, hogy azon a keskeny kényszerpályán, amelyen a következő kormány mozoghat, minden a finombeállításon múlik. Horn Gyulának nagyjából igaza lehet abban, hogy az MSZP programja és a liberális pártok programjai 75%-ban lefedik egymást, de a maradék 25% alkalmasint bőven elég lehet ahhoz, hogy a kormány csődbe menjen. És nemcsak erről van szó, hanem arról is, amit a volt állampárt „alvó klientúrájának” neveznek. Erről lehet mindenféle magabiztos kijelentéseket tenni, de voltaképpen teljesen kiszámíthatatlan a dolog. Hogy ennek a klientúrának mekkora része áramlott át a mai kormánypártok klientúrájába, és merre mozog ez a rész a kormányváltozás után, mennyien vannak a liberális pártok vonzáskörében, mennyien és mennyire függetlenítették egzisztenciájukat a korábbi politikai kapcsolataiktól? Ki tudja? Egyáltalán hányan alszanak még ebből az „alvó klientúrából”, és mit csinálnak, ha megébrednek egy másik rendszerben, egy félig kiépült piacgazdaságban, egy osztott hatalomban, egy olyan kurzusban, amelyben az MSZP a kormányzati hatalmat más pártokkal megosztva gyakorolja? A probléma éppen az, hogy a kliensek látható eredményei és látható helyzete mögött a régi rendszerben nem lehetett elkülöníteni a különböző tényezők hatását még annyira sem, mint most. Mennyire versenyképes ez a klientúra, mennyire (lenne) kedvező számára a teljesítményelv érvényesülése? Már a kérdések is tele vannak bizonytalan fogalmakkal. Ez kétségtelenül kockázati tényező, amelyről nem tudjuk, hogy mekkora, csak annyit tudunk, hogy annál kisebb, minél kisebb az MSZP súlya egy esetleges szociálliberális koalícióban. A helyzet az, hogy minél erősebb az MSZP, a liberális pártok számára annál kockázatosabb a vele való koalíció, és annál kevésbé tudják ezt elkerülni.
Kapcsolódó cikkek
- Beszélő [7]