Iliescu „párbeszédei”
Decemberben a parlament csekély többséggel leszavazta a kormány ellen benyújtott bizalmatlansági indítványt: az ellenzék ezt erkölcsi győzelem gyanánt könyvelhette el. Ezek után Iliescu dialógusra invitálta a parlamenti pártokat. Úgy tűnt, hogy új kormány, új kormánykoalíció van kilátásban. Az ellenzéki politikusoknak nem lehettek illúzióik, ám mivel annyiszor vádolták már őket obstrukcióval, destruktív, merev ellenzékiséggel, nem jelenthették ki előre, hogy semmit sem várnak az Iliescuval folytatandó beszélgetésektől. Az ellenzéki sajtókommentátorok kezdettől fogva szkeptikusabbak voltak: „az ellenzék ahelyett, hogy hagyná Iliescut csupán természetes partnereivel (a szélsőségesekkel) tárgyalni, újra bekapja a csalit”. „Nem egységes az ellenzék sem: Petre Romanék és a liberálisok részt vennének a koalícióban, a parasztpárt óvatosabb.” „Iliescu azért is ragaszkodik Vacaroiu (a jelenlegi kormányfő) személyéhez, mivel ő remekül betölti a villámhárító szerepét, az elégedetlenség nő, de a többség gyűlölete elsősorban Vacaroiu ellen irányul, míg Iliescu és pártja népszerűsége kevésbé csökken.”
Iliescu kezdeményezése mindenkinek gyanús volt: az ellenzékiek csapdát szimatoltak, a kormánypártiak féltették monopolhelyzetüket, a szélsőségesek attól tartottak, Iliescu netán mégis feláldozza őket a reformok érdekében. És ez utóbbinak voltak is előjelei. December 22-én, Ceausescu bukásának negyedik évfordulóján Iliescu tévébeszédet tartott: ez volt eddigi legreformpártibb beszéde. A szélsőségesek menten támadásba lendültek. Fenyegetőztek, zsaroltak: „A kormánypárt a Demokratikus Konvenciónak udvarol, hogy közösen kormányozzanak. Iliescu le akarja váltani Vacaroiut, ezt a szegény, tisztességes embert. Ha megteszi, pár hétig tartja meg a székét, ahol mi, »szélsőségesek«, négy éven át őriztük! Elnök Úr, a politikai hibákért olykor fejvesztés a büntetés!” – így a Nagy-Románia Párt feje, Vadim Tudor. „A kormánypárt Románia legkomolytalanabb pártja – így Funar, a Román Nemzeti Egység Pártja (RNEP) hírhedt elnöke. – Nincs szükségünk egyszínű elnöki kormányokra, amelyek három éve küzdenek a román nép ellen.”
Nem késett azonban Nastase, a kormánypárt és a képviselőház elnökének replikája sem: „Funar felelőtlen nyilatkozatokat tesz, ilyen emberekkel nem tárgyalhatunk. Vagy leváltják, vagy az egész párt eltűnik a politikai életből.” Persze miközben Funar szidja Iliescuékat, Nastase pedig Funar leváltását követeli – pártjaik között tovább folyik az alku.
A Demokratikus Konvenció (DK) pártjai – Emil Constantinescu vezetésével – nem kevés huzavona után, január 12-én találkoztak Iliescu elnökkel. Ám – mint várható volt –, a tárgyalófelek nem jutottak közös nevezőre. A DK két javaslattal állt elő; előrehozott választásokat tartani, vagy új kormánykoalíciót alakítani. A DK a Petre Roman által vezetett Demokrata Párttal együtt hajlandó lett volna koalícióra lépni az Iliescu-hű kormánypárttal, amennyiben az elnök és pártja hajlandóak volnának szakítani szélsőséges partnereikkel (Nagy-Románia Párt, Szocialista Munka Pártja, RNEP). Ez lett volna az első alkalom, hogy az ellenzék vállalta volna a kormányzati felelősséget, ha a hatalmat is megosztja vele Iliescu pártja. Iliescu elnök – mint az előre látható volt – mindkét ajánlatot elutasította. Naivul (vagy cinikusan?) kijelentette: „az ellenzékben több a szélsőséges, mint partnereim közt”. Horia Rusu liberális vezető szerint Iliescu fél elfogadni az új koalíciót, mivel attól tart, hogy amennyiben a legkisebb mértékben enged a demokratikus ellenzéknek, párthívei közül sokan – főként a parlamenti képviselők – átpártolnának a szélsőséges pártokhoz.
Iliescu egy ködös, általános politikai paktumban látja a megoldást, amelyet minden parlamenti képviselettel rendelkező párt aláírna, s amelyben az aláíró pártok köteleznék magukat a kormány támogatására. A Konvenció ezt elutasította. „Iliescu egy gentleman’s agreement-t óhajtana minden párttal, csakhogy ehhez nálunk hiányoznak a gentlemanek” – kommentálta Nicolae Manolescu, az ellenzéki Polgári Szövetség Pártjának elnöke. Na, igen: miközben Iliescu épp a DK-küldöttséget fogadta, pártja az igazi partnerekkel, a szélsőségesekkel konzultált…
Ideológiai restauráció?
Iliescu a hatvanas, de főleg a hetvenes években „liberális” pártaktivistának számított. Éppen a liberális, többé-kevésbé ellenzéki művészek, értelmiségiek bíztak abban, hogy Ceausescu utódjaként jó irányba viszi majd az országot. Csalódniuk kellett. Ceausescu bukása után olyasmit képzelhetett, hogy ő lesz a román Kádár. Azt azonban igen kevéssé mérte fel, hogy az időpont nem a legalkalmasabb egy új, de lényegében totalitarista rendszer megalapozására. 1990 januárjában néhány kellemetlen meglepetés érte az első Iliescu-ellenes tüntetéseken, s taktikát kényszerült változtatni. A Securitatéval és a hadsereggel történt kiegyezés után többé-kevésbé el is érte célját – a hatalom monopóliumát –, de a továbbiakban leplezni kényszerült mind a hatalmat, mind pedig a kiegyezést.
Azt képzelte, hogy demokráciának reklámozott felvilágosult despotizmusát általános lelkesedés és támogatás követi. Kezdetben főként a humán értelmiség támogatására számított. 1990 elején hideg zuhanyként érhette, hogy a tömegek, de elsősorban az értelmiségi réteg java nem „eredeti”, hanem valódi demokráciát akar. Lassan és módszeresen eltávolította a vezetői beosztásokból a liberális értelmiség színe-javát. Ezek után azokra kezdett támaszkodni, akik a Ceausescu-érában ellenfelei voltak – a legalávalóbb, legközépszerűbb és legkorruptabb aktivistákra, szekusokra. Valamint a legkompromittáltabb félfasiszta értelmiségiekre, Ceausescu tegnapi talpnyalóira.
Ez mégsem restauráció. Nem a régi struktúrák, ideológiák visszarendeződése folyik Romániában. Szó sincs a szocializmus újjáépítéséről. Olyan többé-kevésbé autarktikus és izolacionista vadkapitalizmus megszületésének vagyunk a tanúi, amelyben a tőke, az ún. „felső döntések” és az információ egy maffia monopóliumába kerül. Ennek az új hatalmi rétegnek, ennek a maffia típusú osztálynak a tagjai a volt nómenklatúra legaljáról érkeznek. Hogy ez milyen következményekhez vezet, jól példázza az év botránya, az Everac-ügy.
Everacnak mennie kell
Paul Everacot egy évvel ezelőtt bízták meg a tévé vezetésével. 1989 után rendszeresen terjesztette meggyőződéseit a szélsőséges lapokban, a tévében hetente 15-20 perces moráliákban ismételgette fixa ideáit – szárazon és unalmasan. A közvélemény, az ellenzéki, a független, sőt a „civilizáltabb” hatalombarát sajtó egy éven át hadakozott Everac ellen – eredménytelenül. Everac az 1993-as év utolsó két napján követte el az országos botrányt előidéző, két súlyos bakit.
Az első politikai jellegű ügy: december 30-án a köztársaság kikiáltásának, illetve Mihály király lemondatásának évfordulóján, közvetlenül az esti Tv-Híradó után, meglepetésszerűen beadtak egy pár perces dokumentumfilm-montázst Antonescu marsall kivégzéséről. A filmet a kormány filmstúdiója készítette, amelynek igazgatója a hírhedt Mircea Hamza – „másodállásban” a Nagy-Románia Párt szóvivője. A propagandafilm célja kettős volt: egyrészt a háborús bűnös diktátor rehabilitálása, mártírrá avatása; másrészt Mihály király kompromittálása. A primitív montázson ugyanis felváltva láthatóak a kivégzési jelenetek és Mihály király protokollfogadásokon, előadásokon – szovjet tisztek társaságában. Az üzenet világos (bár történelmileg teljesen hamis): a királyt terheli a felelősség azért, hogy a hős Antonescu mártírhalált halt, és Románia szovjet uralom alá került.
Cristoiu, a közismert politikai kommentátor szerint: „Még Ecaterina Oproiu, Iliescu hű embere is felháborodott. Monarchista lett? Ellenzéki? Szó sincs róla. Felismerte, milyen veszélyt jelent a társadalomnak egy ilyen ordenáré trükkfilm bemutatása. Sokan rájöttek, hogy a restauráció nem Ceausescu pártaktivistáit juttatta újra hatalomra, hanem ennek a társaságnak az alját. Nem a volt főtitkárok kerültek uralomra, hanem a szolgáik. Azok, akik azelőtt főnökeik borosdemizsonjait cipelték, akik főnökeik cipőjét levették, amikor »az elvtársak« túlságosan berúgtak.” Más szóval a lumpenréteg.
Vadim Tudor azzal dicsekszik, hogy a film három igazi hazafinak köszönhető: övé volt az ötlet, Sergiu Nicolaescu (a román történelemhamisítás klasszikusa) szerezte be a dokumentumfilmeket, és Hamza készítette el: „Hazugság az, hogy Visinszkij és Grozáék zsarolással kényszerítették volna lemondásra a királyt.” Nicolaescu tiltakozik: „Semmi köze ehhez a disznósághoz, ehhez a szovjet inspirációjú propagandához.” A kormány mossa a kezét; így nyilatkozik: „Nem mi rendeltük a filmet, nem is láttuk, semmiről sem tudunk.” (Mintha Hamza nem az ő alkalmazottjuk lenne, igazgatói státusban…) Tudor visszaüt: „A kormánynyilatkozat szégyentelen hazugság. A kezdeményezés az enyém volt, de hét miniszter is látta előzetesen a filmet, és lelkesen támogattak.” Ezek a dokumentumfilmek egyébként nem találhatók sem az Állami Archívumban, sem a Nemzeti Filmarchívumban, csupán a SRI-archívumában (amit a Secutól örökölt). A provokáció tehát a SRI segítségével történt – állítják mások. A Romania Libera szerint: „ez nem csupán propagandisztikus manőver, hanem a nemzeti szocialista erők offenzívájának kezdete. Vacaroiu rájött, hogy Iliescu kénytelen lesz őt leváltani. Új gazdát keres. Egyetlen párt támogatja őt nyíltan, a Nagy-Románia Párt. Nem a királynak adtak sakkot – hanem az elnöknek. Számukra túl puha, túlságosan is közeledett a Nyugathoz. Spiroiu hadügyminisztert sem véletlenül támadják. Bukarest központjában gyanús autóbalesete is volt (figyelmeztetés? merénylet?). December 29-én egy csoport magas rangú katonatiszt látta az ominózus filmet. Lelkesedtek. Közben pedig Iliescu rendszeresen bírálja Antonescut. Annak idején sokan »gyengesége« miatt bírálták Antonescut (mint most Iliescut a szélsőségesek): és bekövetkezett a vasgárdista lázadás.”
Everac bukásához e film csupán hozzájárult, az igazi botrányt a szilveszteri kabaré jelentette. Everac írta, rendezte az egész, egyenes adásban közvetített műsort. Olyan unalmas és vulgáris volt, hogy még a legegyszerűbb emberek is dührohamot kaptak. Az egyik szereplő (feltehetően Everac szövegének alapján) előbb a bolgárokat, görögöket, oroszokat stb. sértegette, utána így kezdte dicsérni saját nemzetét: „a román férfi potenciája a legnagyobb – lám 1989 decemberében még a nemzeti zászlót is sikerült kilyukasztania a kemény micsodájával.”
Az ellenzéki tiltakozásokat csak Everac tegnapi elvtársai múlják felül. „Lidércnyomásos éjszaka, médiabűnözés, az a hibás, aki Everacot kinevezte” (Paunescu). „Everac – közveszély, a tévészilveszter – nemzeti szégyen, Everac egy földig lógó tökű bika, aki a saját lakodalmán képzelte magát” (Tudor). A Vatra Romaneasca tiltakozott, leváltásokat követelt.
Everac lemondását az utolsó percig (január 11-ig) halogatta. Ez az értelmetlen makacsság kísértetiesen emlékeztet a volt kulturális miniszter, Petre Salcudeanu botrányára. A lapok sorozatosan közölték fényképeit tökrészegen, nyitott sliccel a miniszteri székben, nyilatkozatok jelentek meg, amelyek szexuális zaklatással vádolták, még szélsőséges barátai is követelték leváltását. A miniszter úr pedig valami affélét dadogott, hogy ez az egész az ellenzék provokációja, és az utolsó percig halasztgatta elkerülhetetlen lemondását.
Felületes olvasatban a fenti sztorik csupán pletykáknak tűnhetnek. Pedig fontos politikai tartalmuk van. Van ugyanis mifelénk egy nehezen definiálható, kissé irracionális mentalitás is, amely gyakran fontos tényezővé válik a politikai döntésekben. Romániában érdemes odafigyelni a pletykára: tényszerűen nem mindig igazak – de majdnem minden esetben olyan mentalitást tükröznek, ami számos vezetőnek sajátja, s ami az érdekek kényszermechanizmusánál jobban meghatározza a döntéseket. A balkániság.
- Külföld [8]