B. B.–B. P. [Bíró Béla–Bányai Péter]

Vissza a főcikkhez →

Hosszas huzavona után a román kormány szakemberei végre megegyeztek a Nemzetközi Valutaalappal (IMF), s még hosszabb kulisszák mögötti színjáték után a román parlament is jóváhagyta azt a dokumentumot, amely a hitelnyújtás rendkívül kemény adó- és pénzügyi feltételeit rögzíti (például csak 1994 első felére 2000 kis- és középvállalat privatizálását írják elő). Heteken keresztül még az is kétséges volt, hogy egyáltalán napirendre kerül-e a szóban forgó memorandum. Az Iliescu-kormány nem véletlenül húzta az időt. Ha ugyanis a Valutaalap ajánlásait elfogadják, ami ugyancsak kétséges volt, azt sokan nem a kormánypárt, és főleg nem a szélsőséges partnerek érdemének tekintették, hanem az ellenzék következetes reformtörekvéseinek javára írták.

Iliescuék megpróbálták elkerülni ezt a blamázst. Olcsó és nem épp tisztességes trükkel megakadályozták, hogy a memorandum a parlament elé kerüljön: megszavaztatták, hogy a közelgő parlamenti szünet alatt a kormány törvényerejű rendeletekkel kormányozzon. Így érvénybe léphet az IMF-memorandum anélkül, hogy a kormánypárti, illetve szélsőséges képviselők kénytelenek legyenek színt vallani. Persze ez a döntés sem ment át simán, az ellenzékiek kivonultak a szavazáskor. A szükséges létszám nem volt meg, de a szavazást így is érvényesnek minősítették. Az Alkotmánybíróság pedig szentesítette ezt a törvénytelenséget is. Az ellenzékiek sem voltak restek, indítványozták, hogy mondjanak le a szünetről, és rendkívüli ülésszakon tárgyaljanak azokról a törvényekről-rendeletekről, amelyek oly sürgősek a kormány, illetve az ország számára. A helyzet ekkor vált igazán kínossá: kiderült ugyanis, hogy azokból az oly sürgős rendeletekből a kormány még egyetlen tervezetet sem készített el. Tehát nincs miről tárgyalni. A sajtó azonnal következtetett: a memorandumügy is csak azt a célt szolgálja, hogy megőrizzék a kormánypárt és a szélsőségesek koalícióját úgy, hogy a szélsőségeseknek ne kelljen se kormányuk, se meggyőződésük ellen szavazni. A szélsőséges pártok ugyanis mind Európa- és reformellenes ideológiával kerültek be a parlamentbe, a Valutaalap ajánlásainak elfogadása tehát egyenlő lenne elveik feladásával.

Mostanra azonban már túl sok volt a vesztenivaló: „ha elszalasztjuk a Valutaalap nyújtotta lehetőségeket, a helyzet olyan súlyossá válhat, hogy azt már semmiféle kormány, semmiféle koalíció nem változtathatja meg. Az ország szuverenitása, a nemzet léte kerül veszélybe.” E szavakat nem más, mint Mircea Cosa, a kormánypárt reformügyi szakértője mondta a román tévé Ki fél a Valutaalaptól? c. adásában. Négy esztendő diadalittas szónoklatai után ez szokatlan hang a román politikai élet csúcsain, még akkor is, ha tudjuk, Cosa még pártján belül is kisebbségben van.

Úgy látszik, a kormány egyes képviselői kezdik belátni, mekkora ára volt a két egymást követő választási győzelemnek (1990, 1992) s az azt követő sajátos konszolidációnak. A dollár árfolyama a kezdeti 30 lejről 1750 lejre növekedett, az ipari termelés mélypontra zuhant, miközben egyetlen vállalatot sem hagytak csődbe menni. Az 1993-as 2-3 százalékos növekedés a korábbi csökkenésnél is súlyosabb következményekkel járt, hiszen az ipar 70 (!) százaléka raktárra termelt, ami még tovább növelte a gazdaságot bénító körbetartozást. A gazdasági helyzet katasztrofális romlása arra kényszerítette az Iliescu-vezetést, hogy a nemzetközi szervezetekben keressen menedéket, ami azonban paradox belpolitikai helyzetet teremtett: a nemzetállami nacionalizmus zsákutcába vezette az országot, az európai intézmények, így a Valutaalap által ajánlott kiút viszont épp e nemzetállami nacionalizmus képviselőit kényszerítheti zsákutcába. A jelenlegi hatalom képviselőit tehát épp a hatalom megtartására tett erőfeszítéseik sodorhatják végső kudarcuk felé. A reform halogatása ugyanúgy a központosított nemzetállam szétesését ígéri, mint a reformok végigvitele. A kör bezárult…

• Külföld