A Beszélő legutóbb akkor adott hírt II. Alekszij, minden oroszok pátriárkája ténykedéséről, amikor az egyházfő épp egy WC-n át vezető, bűzlő vészkijáraton kényszerült távozni a kijevi Szent Szófia-székesegyházból: 1990-ben az ukrán függetlenség hívei élőlánccal védték szuverenitásuk szimbólumát, nehogy moszkvai fennhatóság alá kerüljön. Az orosz–ukrán templomvita azóta alábbhagyott, de az Alekszij körüli viharok nem csendesednek.
Amikor olvasóink e számunkat kézhez kapják, már minden bizonnyal javában tart II. Alekszij első magyarországi hivatalos látogatása: fogadják majd annak az egyháznak a képviselői is, melynek fejéről a Moszkvai Patriarchátus egy friss brosúrája így vélekedik: „…de fel kell tennünk a kérdést, hogy a római pápa nem az eljövendő Antikrisztus előfutára-e?” A sors iróniája: a moszkvai pátriárka által „nemkívánatosnak” minősített „idegen” egyházak egyike-másika viszont éppenséggel benne, Alekszijben látja a maga Antikrisztusát.
Az „orosz egyház Gorbacsovjaként” emlegetett II. Alekszijról ez idáig Vaszilij Furov elvtárs, a Vallásügyi Tanács elnökhelyettese állította ki a legjobb bizonyítványt még 1974-ben: azok közé a főpapok közé tartozik, akik „szóban és tettben nemcsak a szocialista társadalom iránti lojalitásukat bizonyítják, hanem patriotizmusukat is; reálisan felismerik, hogy államunknak nem érdeke a vallás és az egyház társadalmi szerepének növekedése, s ezt belátva nem törekednek a pravoszlávia befolyásának növelésére a lakosság körében” – jelentette Furov. Alig egy évtized múltán Alekszij II. ennek épp ellenkezőjét „látja be és ismeri fel”: áldásosztó keze egyszerre szenteli meg Jelcin elnök tevékenységét s a többszörösen büntetett előéletű vologdai multimilliárdos, jelenleg Zsirinovszkij-szabadcsapatokat szervező újorosz kupec vállalkozását. A kánon szerint persze az egyházfő áldását senkitől se tagadhatja meg.
Voltak pillanatok, amikor Alekszijnek egyúttal oroszságát is igencsak bizonygatnia kellett, sőt oroszabbnak kellett lennie az orosznál: a megválasztásakor, 1990-ben még csak 61 éves Alekszij ugyanis nem orosz, hanem észt nemzetiségű – az eredeti neve Rüdiger –, tehát még csak nem is a szovjet birodalomban született. Jóllehet legközelebbi rokonai emigránsok, ma ő az Emigráns Orosz Egyház elleni támadások élharcosa. Bár 1977-ben még a brezsnyevi alkotmánytervezet mellett agitál, de 1989-ben már a gorbacsovi peresztrojka egyházi „alteregóját” indítja útjára a glasznoszty által kötelezővé tett „politikai gyónás” műfajában, s nem fukarkodik a „leleplezésekkel” sem. „Az egyház jövedelmeinek legnagyobb része a Békealapba folyt, néhány körzetben ez a 80 százalékot is elérte. Voltak olyan papi személyek, akik megpróbáltak ellenállni, azoknak felbontottuk a munkaszerződését. Hiszen a Békealap önkéntes szervezet (sic!), s arra kell nevelje az embereket, hogy saját jószántukból járuljanak hozzá eszközeikkel a közös célokhoz” – nyilatkozta akkoriban. Míg 1989-ben ennek jegyében hirdette meg mint népképviselő a társadalom vallási megújulásának programját is a Szovjet Népképviselők II. kongresszusán, 1993 őszén már papi hivatásától fosztja meg azt a Gleb Jakunyint, aki jelöltetni merészelte magát az új orosz Állami Dumában (l. keretes interjúnkat).
Ilyen reputáció után igazán nem csoda, hogy amikor 1990. május 3-án elhunyt Pimen pátriárka, még a pravoszláv tradíciók által előírt kötelező negyven napot sem várják ki, hanem június hetedikén Alekszij mint az SZKP KB Ideológiai Osztályának és a Szovjet Minisztertanács Egyházügyi Tanácsának jelöltjét a Helyi Zsinat Minden Oroszok Pátriárkájává választja.
Egyes egyházi körökben azonnal megindult a tiltakozás, s különösen az 1920-ban külföldre kényszerült Emigráns Orosz Egyház körében. Egyre többen vádolják azzal, hogy közvetlen állami beleszólást enged az egyház ügyeibe.
Pedig nemcsak engedi, hanem egyenesen kéri a beleszólást: megválasztása után például közvetlenül Gorbacsovhoz fordul az idegen konfessziók hazai működésének megrendszabályozása érdekében. Az ezeréves pravoszláv egyház történetében példátlan jelenlegi hatalmi konstelláció (ti. hogy egyszerre van érvényben a pátriárka és a Szent Szinódus intézménye) rendkívül bonyolult viszonyt hozott létre az orosz állam és az egyház között, pedig elválasztását az 1990-es vallási törvény viszonylag liberális módon megoldotta. Ám 1993 júliusában ezt a patriarchátus kívánságára az akkor még létező Fehér Ház teljes revízió alá vette. Míg a korábbi törvény kulcsparagrafusa például az volt, hogy „az állam egyetlen vallási felekezetet és csoportosulást sem részesíthet előnyben s nem hozhat hátrányos helyzetbe”, a parlament által elfogadott új törvény szerint az állam maga dönti el, hogy a szóban forgó csoport egyáltalán vallási jellegű-e, s csak azután dönt engedélyezéséről. A hírhedtté vált 14. cikkely szerint pedig ha egy idegen, azaz nem pravoszláv felekezet nincs bejegyezve, vagy képviselőjének nincs állampolgársága, az sem missziós, sem könyvkiadói, sem más tevékenységet nem folytathat. Így lesz a lelkiismereti szabadság geopolitikai kategória.
Alekszij pátriárka már 1993 áprilisában, a Jelcin hatalmának megerősítésére kiírt népszavazás előestéjén kérte az orosz elnököt, járjon közben azért, hogy korlátozzák a nem pravoszláv misszionáriusok tevékenységét a szent orosz földön, s cserébe támogatást ígért a referendumon. Ugyanezt kérte – érthetetlen okokból – Ruszlan Haszbulatov akkori parlamenti házelnöktől is, aki pedig olyannyira nem pravoszláv hitű volt, hogy ezt mekkai zarándokúttal tartotta szükségesnek ország-világ tudtára adni.
Jelcin azonban elhárította Alekszij kérését, s nem fogadta el a parlament által jóváhagyott s más felekezetekre nézve diszkriminatív törvénycikkelyeket sem, amivel egy időre szembekerült a Moszkvai Patriarchátussal, pedig az nagyon is szerette volna, ha e kérdésben az elnöki hatalom fölébe kerekedhet. Ezenkívül II. Alekszij több ízben is nyíltan aggodalmát fejezte ki, hogy az „idegen misszionáriusok arra fogják kihasználni anyagi és egyéb előnyeiket, hogy saját, az orosztól idegen eszméikkel töltsék meg a kommunizmus bukása után keletkezett szellemi vákuumot”. Ez a vita volt az egyik lehetséges oka annak, hogy az októberi puccsot megelőző napokban a patriarchátus támogatását elsősorban nem Jelcin, hanem a Ruckoj-tábor élvezte. Ruckoj ugyanis, ott, a BiDében (a moszkvai Fehér Házban) elnökké ütve magát, ezt a paragrafust is törvényerőre emelte.
Az októberi események az egyházon belül is vízválasztónak bizonyultak: egyes egyházi személyek külön istentiszteletet tartottak a BiDé harcosainak, megáldották fegyvereiket, Makasov fasiszta generális oldalán fényképezkedtek, míg Alekszij megbékélésre szólított, s anathémával, az egyházból való kiátkozással fenyegették azt, aki elsőnek lő. Az első lövés eldördült, az anathéma elmaradt. Máig rejtély, miért.
Végletesen megosztja a patriarchátust az egyre erősödő reformista szárny megítélése is. II. Alekszij a múlt év decemberében indította meg nyilvános hadjáratát Georgij Kocsetov gyülekezete ellen, amely szerinte a megengedhetetlen modernizálás bűnébe esett: az egyházi szláv helyett részben mai orosz nyelven folyik liturgia, bizonyos imákat az előírással ellentétben hangosan s a gyülekezet felé fordulva mondanak, nem üldözik ki a lányokat, ha nadrágot viselnek, kiterjedt szociális gondozói hálózatot, óvodát, bölcsődét tartanak fenn. Alekszij pátriárka – kompromisszum helyett – kiűzte őket templomukból. Az indoklás ismerős: ha nem számolna le az efféle liberális tendenciákkal, menten elsöpörné az egész patriarchátust az ultrakonzervatív, szélsőjobboldali nyomás. A szélsőjobboldallal (például a Feketeszázas Pravoszláv Testvérek Társaságával) szövetkező szentpétervári főpapnak, Ioann metropolitának valóban egyre több híve van, egyesek már az új pátriárkát látják benne, harcos etatizmusa ráadásul nem áll távol a jelenlegi hierarchia („metropolitbüro”) egyes képviselőitől sem. Ha nem volna annyi érintkezési pont a hivatalos hierarchia és a szélsőjobboldal között – véli számos orosz entellektuell – elszigetelhetőek lennének a fasisztoid tendenciák. Sokan viszont hajlanak arra, hogy felmentsék a szélsőségek közt őrlődő, egyensúlyra törekvő egyházfőt. Annyi bizonyos, nincs könnyű dolga. „A vallás helyzetét a mai Oroszországban ahhoz lehetne hasonlítani – nyilatkozta 1991-ben a pátriárka – mintha 70 éven keresztül azonnali főbelövés járt volna még egy vizesárokhoz való közeledésért is, majd pedig minden előzetes bejelentés nélkül – úszóbajnokságot hirdetnek.”
Kapcsolódó cikkek
- Külföld [8]