[1]
A parlament kedden tárgyalja Magyarország csatlakozási kérelmét az Európai Unióhoz. Bár a vitára lapzártánk után fog sor kerülni, annyit megkockáztathatunk, hogy különösebb izgalmakra nincs kilátás. A csatlakozást nyíltan elutasító Thürmer-pártnak – egyelőre – nincs képviselője az Országgyűlésben, a hasonló húrokat pengető, vagyis az ország „kiárusításával és „gyarmatosításával” rémisztgető szélsőjobb pedig a tagság egyértelmű megkérdőjelezésével eddig még nem mert előállni. Bölcs intéseket persze nyilván fogunk hallani. A gyönyörű egyetértés ellenére mégis sokan hajlamosak kampány fogásként értékelni a kormány sietségét. Mindenekelőtt azért, mert a csatlakozási kérelem beadása önmagában vajmi keveset lendít előre az ügyön. Törökország aktája például már több mint tíz éve porosodik az Unió illetékes bizottságainál, mások viszont alig egy évvel kérelmük beadása után már páholyban érezhetik magukat. Fontos persze, hogy Magyarország egyértelművé teszi: a társulási szerződés csatlakozásra vonatkozó homályos utalásait komolyan gondolja. És ugyancsak fontos, hogy az Unió a kérelem tudomásulvételével kinyilvánítja: elvben nem ellenzi Magyarország csatlakozását. Mégis, noha azzal mindenki egyetértett, hogy a kérelem beadására még idén kerüljön sor, feltűnő a sietség: ezen a néhány hónapon nem múlik semmi.
A kormány szemmel láthatóan igyekezett saját akciójaként feltüntetni a lépést. Az ellenzéki pártok joggal vették zokon, hogy noha a majdani szerződés nem az éppen hatalmon lévő magyar kormánnyal, hanem a magyar köztársasággal köttetik meg, jószerivel a sajtóból értesültek a tervezett akcióról. A szándék elég nyilvánvaló: az orosz csapatkivonás már régóta kisajátított érdeme a ciklus elején, és az Európa felé tett lépés a ciklus végén hatásosan foglalja keretbe a koalíció önmagáról alkotott mítoszát: ők a nemzeti sorsforduló letéteményesei és záloga.
A csatlakozási kérelem nemcsak az ellenzéket érte váratlanul, hanem feltehetően a nyugati politikusokat is. Hiszen nemrégiben tanácsoltak el udvariasan, ámde határozottan a NATO-tól, és még a legszívélyesebb ígéretek szerint is legkorábban az ezredforduló táján nyerhetünk bebocsátást az áhított közösségbe.
Némi kapkodásra utal az a körülmény is, hogy a kérelem beadására éppen akkor került sor, amikor az ország nemzetközi tekintélye a médiabotrányok következtében csorbát szenvedett. A csatlakozásnak az eredeti szerződés szerint egyik alapfeltétele, hogy a kérdéses ország európai legyen. Ennek egyelőre különösebb nehézségek nélkül meg tudunk felelni. A másik, nem kevésbé fontos feltétel a szilárd demokratikus berendezkedés. A közelmúlt rádióbeli eseményeihez hasonló incidensek nemigen javítják az esélyeinket. Voltaképpen még hálásak is lehetünk a sokat szapult, körülményes eurokratáknak, hogy nem kapkodják el a dolgokat, és évekbe is beletelik, mire a számunkra sorsdöntő bizottsági jelentéseket összeállítják. Marad időnk kiköszörülni a csorbát.
Időre más okból is szükségünk van. A kérelem beadása nem takarítja meg számunkra azt a fájdalmas és szívós aprómunkát, hogy a gazdaságot és a jogrendszert az európai követelményekhez igazítsuk. Ez a munka nem olyan látványos, mint a kérelem benyújtása, elvégzése azonban sokat lendíthet az ország szekerén. Sebaj! Elvégre valamit a következő kormánynak is illik dolgoznia.
- Néző-pont [6]