Király Béla

Nyomtatóbarát változat

A NATO AWACS gépei – a Magyar Országgyűlés beleegyezése alapján – rendszeresen használják a magyar légteret: folyamatosan részt vesznek az ENSZ boszniai légtérzárlatának kikényszerítésében. Ennek a magyar honvédelemhez semmi köze sincsen, ez az ország külpolitikájának a része. Hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy véleményem szerint ez helyes külpolitika.

A nemzeti érdek és a nemzetközi szerződések


A külpolitika hagyományos célja egy ország érdekeinek minél teljesebb érvényesítése. A nemzetállamok fénykorában, azaz a múlt század utolsó harmadában és a XX. században az első világháborúig ez a sacro egoismo, „szent önérdek” volt a külpolitikában úgyszólván az egyedül érvényes elv és gyakorlat. Az első világháború vérfürdője után azonban a nemzetállami érdekérvényesítés elvének egyre inkább korlátokat próbáltak szabni a nemzetközi szervezetek és egyezmények: a Népszövetség, a Kellogg–Briand-paktum és a háborúk kiküszöbölésére irányuló hasonló megegyezések. A második világháború után – részben az ENSZ-szervezetek keretében – a szerződések és szervezetek egész rendszere jött létre. A cél az emberiség életben maradása, a kollektív biztonság, a környezet védelme, az egyének emberi jogainak nemzetközi összefogással való biztosítása lett. Ma már egyetlen állam sem élhet elszigetelten, saját érdekeit bizonyos mértékig alá kell rendelnie a nagyobb közösségek és az összemberiség érdekeinek.

Az AWACS gépek jelenlétét és működését a légtérben csakis ebben a globális keretben lehet és szabad megítélni, s így kell értékelni a velük kapcsolatos magyar külpolitikai álláspontot is. (Az első és természetes szempont az, hogy mint minden jelentősebb nemzetközi kérdésben, a szoros magyar érdekeket össze kell hangolni a nemzetközi – különösképpen az ENSZ-tagságunkból eredő – kötelezettségeinkkel. A közelmúlt két súlyos válságát – a Szarajevót körülvevő szerb állásokat bombázással fenyegető ultimátumot és négy „nagy-jugoszláv” eredetű harci gép lelövését – ebből a szempontból kell értelmeznünk.

A két esemény ugyanis homlokegyenest ellenkező nemzetközi politikai kérdéseket vetett fel, s a kettőben egymástól különböző magyar elhatározásra volt szükség. Vizsgáljuk meg, hogyan reagált külpolitikánk a két válságra, és vajon helyes választ adott-e rájuk.

Harci gépek Bosznia fölött


Nézzük meg először a későbbi incidenst, a négy Galeb típusú harci gép február 28-i lelövését. A sajtóhírek szerint – ez az egyedüli forrásunk – a légitilalom ellenére hat Galeb gép szállt fel Nyugat-Boszniában, földi célok ellen légitámadást hajtott végre, s figyelmen kívül hagyta a NATO leszállási parancsát. A NATO-vadászok négyet lelőttek közülük, kettő pedig leszállt. A NATO európai főparancsnokságának egy kulcsfontosságú személye, Nicholas Kehoe repülőtábornok két héttel később elmondta a sajtónak, hogy a műveletben a magyar légtérben működő AWACS gépek is közreműködtek. A kérdés az, igaz-e ez a nyilatkozat, és ha igaz, akkor terheli-e a magyar kormányt felelősség az operációban való részvételért.

Zárójelben jegyzem meg: Kehoe úr nyilatkozatára semmi szükség sem volt. Azt is merném mondani, hogy a tábornok indiszkrét módon járt el.

Az AWACS gépek a magyar kormány országgyűlési határozaton alapuló engedélyével használják a magyar légteret. Feladatuk, hogy részt vegyenek az ENSZ Biztonsági Tanácsa 781, 816 és 836-os számú határozatának végrehajtásában. Megfigyelik Bosznia-Hercegovina légterét, és jelzik, ha bármilyen gép megsérti az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozataiban elrendelt repülési tilalmat. Pontosan ezt tették február 28-án is: jelezték a légtér megsértését, riadóztatták az illetékes vadászokat, és oda irányították őket, ahol a tilalmat sértő hat Galeb repült. (Lehet, hogy mindez nem közvetlenül történt, hanem a boszniai légtérben cirkáló gépeket irányított NATO-központ közvetítésével.) Kétségtelenül minden részletről tájékoztatták a vadászokat mindaddig, amíg azok végrehajtották a feladatukat, azaz a légitilalomnak fegyverrel szereztek érvényt. Naivitás volna feltételezni, hogy a magyar légtérben működő AWACS-ek éppen február 28-án tétlenek lettek volna! Irányító tevékenységük a szerencsétlen incidensben a missziójuk hű teljesítése volt: az ilyen válságok katonai megoldása az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozataiból következik. Az operáció a szabályok pontos megtartásával történt, a magyar kormánytól nem kellett hozzá külön engedélyt kérni. A magyar kormányt tehát semmiféle felelősség nem terheli.

Az egész ügyre bölcsen pontot tesz a minap kibocsátott NATO-közlemény, amely szerint „az AWACS gépek magyar légtérben való járőrözése teljes mértékben a budapesti kormánnyal egyeztetett feltételek mellett folyik… amennyiben a magyar fél szeretne változtatni a kölcsönösen megállapított kondíciókon, akkor a NATO ezt a kérést tiszteletben fogja tartani”.

Véleményem szerint azonban semmi változtatásra nincs szükség. Értelmetlenség is lenne kijelenteni, hogy az AWACS gépek, amelyek a boszniai ENSZ-légizárlat kikényszerítésére működnek hazánk légterében, itt repülhetnek ugyan, de a kikényszerítésben nem lehet részük.

Tegyük föl, hogy a Kis-Jugoszlávia ellen érvényben lévő gazdasági embargót egy nemzetközi maffia akarná megsérteni, például úgy, hogy fegyverrel próbálná kierőszakolni egy tiltott anyaggal telt konvoj átkelését a határon. A határőröknek természetesen fegyverrel kellene megakadályozniuk az embargósértést, s ezt Kis-Jugoszlávia nem tekinthetné ellene irányuló ellenséges lépésnek.

Az ultimátum


Egészen más természetű annak a NATO-ultimátumnak a kérdése, amelyet február közepén az Egyesült Államok kezdeményezett. A boszniai szerb erők – követelte a NATO ultimátuma – vonják ki tüzérségüket, nehézfegyvereiket és harckocsi-alakulataikat a Szarajevót körülvevő 20 kilométeres körzetből. Ha ezt február 20-ig nem teljesítik, akkor a NATO repülőgépei megsemmisítik a szerb állásokat.

A bombázás, ha bekövetkezett volna – akár helyeseljük, akár nem (én helyeseltem) –, fegyveres beavatkozás lett volna a Boszniában folyó polgárháborúba. Magyarországnak ebben semmiképpen sem szabad részt vennie: ez volt – és maradjon is ez – a politikánk. Ebből az alapvető elhatározásból következett, hogy még csak békefenntartó csapatokkal sem járultunk hozzá az ENSZ akciójához. Ha a légterünkben működő AWACS-ek a bombázásban ugyanúgy részt vettek volna, mint a február 28-i akcióban, akkor közvetve mi is részesei lettünk volna a harci cselekményeknek. Hogy ezt nem vállaltuk, helyes külpolitika volt.

A külpolitika művészetében mindenkor meg kell találni az egyensúlyt a nemzetközi kötelezettségek teljesítése és a nemzeti érdek szolgálata között. A Boszniában folyó polgárháború ügyében Magyarország eddig bölcsen járt el. Részt veszünk a gazdasági embargó fenntartásában, noha ez súlyos gazdasági nehézségeket, veszteségeket okoz. Engedélyeztük az AWACS repülőgépek működését légterünkben, holott missziójuk a légizárlat kikényszerítése akár azon az áron is, hogy részt vesznek a légtérsértő gépek megsemmisítésének irányításában. Viszont az is helyes politika volt, hogy ugyanezeknek az AWACS-eknek nem engedtük volna meg a boszniai hadműveletekbe való légi beavatkozás irányítását. Eddig jól vizsgáztunk. Ez a politika hosszabb távon nem nehezíti, hanem egyengeti utunkat mind az Európai Közösség, mind a NATO felé.

De vajon miért kell akkor kertelni, szabadkozni és elhárítani a felelősséget, amely nem is terhel bennünket?

• Beszélő