Magyar tévéző ember (hungaro homo monitoricus) két ok miatt verheti magát a földhöz. Ad 1. végső elkeseredésében. Ad 2. feneketlen örömében. A különbség csak annyi, hogy az egymástól végletesen eltérő lelki motívumok hatására két egymástól végletesen eltérő testrészét csapja oda.
A hungaro homo monitoricus vasárnap este végignézi az első csatornán a Hét hétről összeállított választási katyvaszát, eldönti, melyik szerkesztői kollektívára bizton nem szavaz idén májusban, aztán sárba süppedő szívvel sávot vált. A kettesen már Jordán Mihály portréfilmje megy. Az amerikai kosárlabda fekete Tarzanja, a népszórakoztatás minden idők egyik legnagyobbika már műveli a csodát. (Azt hisszük Sir Newton Izsák is szegre akasztotta volna nevezetes almáját, ha tévéjében egyszer is lassítva láthatja, amit ez a pasas a Gravitációval és mellesleg A Labdával csinál.)
Adódik a kérdés, ha a mi életünkben olyan fontos szerepet töltene be a kosárlabda, mint elfoglal az amerikai mindennapokban, vajon ez a nyilvánvaló tehetség, alkati adottságaival, labdabiztonságával, játékintelligenciájával, fantáziájával, improvizációs készségével, pályán megnyilvánuló önzetlenségével, állhatatos kitartásával, vasszorgalmával együtt a mi pályánkon vitte volna-e valamire? Vagy neki sem sikerült volna a magyar sport nagy/kis/öregjeit, Moldoványi Zakót, Stefka Putyit, Szabó Pipát, Oltványi Tónót és a labda/f/osztogató Pálfy Bajuszt kiszorítania a nemzeti kosárlabda-válogatottból? Valószínűleg nem. Sőt! Nyakunkat rá, hogy nem. A mi Jordán Mihályunk ott tanyázna valahol a fakóban, és nézné, nézné a nagyok idétlenkedését. És amikor már végleg elszállna a kedve az egésztől, lógó orral, leforrázva átballagna a televízióba.
Na akkor lenne nekünk jó! Ha ő szerkesztené a Hetet, a mostaniak meg hosszú lábaikon gyakorolnák a kosarat.
- Kultúra [6]