A volt Veszprém megyei első titkár nevét rendszerint együtt emlegették a Kádár-korszak hírhedtté vált megyei kiskirályaiéval: Komócsin Zoltánnal (Csongrád), Cservenkánéval (Pest), Hári Bélával (Győr-Sopron). A közvélemény úgy tudja, hogy Pap kegyetlen ötvenhatos megtorló magatartásának köszönhette azt, hogy 1962–1963-ban belügyminiszter volt. Ismereteim szerint azonban – bár mindez nem érinti a Brusznyay-ügyben játszott szerepének megítélését – nem ez volt az ok.
Amit ennek a belügyminiszterségnek az igazi hátteréről tudni, ún. háttérinformációkon alapszik. Híresztelést fogok ismertetni; sőt ebben az esetben szándékos kiszivárogtatásról lehet csak szó, mivel Pap János teljesen ismeretlen neve nem juthatott volna a pesti kávéházi pletykagyártó eszébe. Ez a háttérinformáció olyasmiről ad hírt, ami jelentőségében messze túlmegy Pap János személyén. Bizonyos értelemben a Kádár-rendszer „földalatti történetébe” enged bepillantást.
A „földalatti történet” vonatkozó eseménye a következő. 1960-ban napirendre került az ötvenhatos bebörtönzöttek részére adandó amnesztia. A megbékélési hangulatot konszolidáló gesztus éles ellenzésre talált a már addig is keményebb diktatúrát követelő körökben, amelyek élén Münnich állott, bele volt keveredve a Rákosi-emigráció, frakciószervezete pedig a Partizán Szövetség és a Táncsics Kör voltak. A keményebb diktatúrás irányzatot aktivizálta, hogy elterjedt a híre annak, hogy a Szovjetunióban a XXI. pártkongresszus előkészületei során megküldték megvitatásra a pártalapszervezeteknek az Ulan Bator-i nagykövetség alapszervezetének (az olvasó talán emlékezik arra, hogy 1957-ben mongóliai nagykövetté bukott le Molotov) bírálatát a kongresszusi előkészítő anyagról. Ez a vitairat „lerántotta a leplet” a Nyugattal folytatandó békés gazdasági versenyek osztályharcot feladó kapituláns és revizionista voltáról. A kemény körök félreértették a helyzetet. Azt hitték, hogy mindez azt készíti elő, hogy az új kongresszus dezavuálja a XX. kongresszust, és rehabilitálja a sztálinizmust. Pedig valójában az ellenkezőjéről volt szó: a pártdemokráciát szimuláló eljárással Molotovék pártból való kizárását készítették elő. Ennek a hírnek az inspirációjára kibontakozott egy szervezkedés, amely célul tűzte ki, hogy mihelyt a kongresszuson láthatóvá válik az új vonal, cselekszenek: erőszakkal eltávolítják a Kádár-vezetést, és puccsal átveszik a hatalmat. A fő feladat a fegyveres erőkre várt. Moldova „elbocsátott légiója” ennek az akciónak részben kiszuperált, részben aktív ÁVO-s részéről szól, a fő harci osztag azonban a hadsereg lett volna. A szervezkedés gyakorlati vezetője Dapsy Károly honvéd vezérkari főnök volt, a politikai vezér Olt Károly, az Állami Egyházügyi Hivatal akkori elnöke. A szálak felnyúltak Münnichig és Kiss Károlyig, a Moszkvában ugrásra készen váró Rákosi–Gerő-emigráció is be volt kapcsolva. A szervezkedés már a szovjet kongresszus előtt lebukott. Készítettek egy tervezetet, s ezt elküldték Révész Géza moszkvai nagykövetnek, akire számítottak, hogy továbbítsa az SZKP vezetőségéhez. Révész azonban Kádárnak kézbesítette a feljelentő iratot.
A mulatság kedvéért még egy valószínűtlen másik történetet is elmesélek. Eszerint ekkortájt Magyarország valamiféle egyház-politikai megállapodásra készült Csehszlovákiával, s ennek előkészítésére Olt Prágába utazott. A díszvacsorán részegen azt mondta volna az ott megjelent cseh és szlovák püspököknek, hogy ne kössék meg a megállapodást, mivel ennek a revizionista kormánynak a napjai meg vannak számlálva. Ha a történet netán mégis igaz, el lehet képzelni a püspökök eufóriáját, hogy feljelenthetnek egy egyházügyi hivatali elnököt. A puccs tehát Prágából is visszajelződött a Kádár-vezetésnek.
Ennek az akciónak megtorlásaként zárták ki a pártból Rákosit és Gerőt, és 1962 augusztusában az MSZMP Központi Bizottsága határozatot hozott arról, hogy a belügyi és az igazságszolgáltatási apparátusból el kell távolítani mindazokat, akik 1953 előtt koncepciós perek lebonyolításában voltak bűnösök.
Itt jön a képbe Pap János. A tisztogatás lebonyolítását három funkcionáriusra bízták. Legfelső szinten az adminisztratív titkárra, Marosán Györgyre. Pedig „Buci Gyurit” inkább az összeesküvők holdudvarában lehetett volna elképzelni. Az élet azonban akkor is bonyolultabb volt. A véresszájú demagóg az 1957-es és az utáni pártvezetésben folyó harcokban következetesen Kádár fő támasza volt a keményvonalasokkal szemben. Mint „jobbos” került a pártközpont apparátusának Adminisztratív Osztálya élére Tömpe András (a korai ötvenes években állítólag a SZU latin-amerikai kémrezidense); és ennek a feladatnak a végrehajtására lesz Pap János a belügyminiszter. Az akkori hírek szerint azért került ilyen szerepbe, mert korábban megyei első titkárként is gyakran szembekerült az állambiztonsági szervezettel. E szerint a verzió szerint Pap a Rákosi-időkben ÁVH-s volt. Legmagasabb beosztása Komárom megye államvédelmi parancsnoki posztja lett volna. Ennek során szembekerült a „szervvel”, átkérte magát a pártapparátusba. Így lett 1956 őszére Veszprém megyei első titkár. A forradalom után is az lett volna a híre, hogy „utazik” a megyei „cég”-kirendeltségre, és ott tart be nekik, ahol tud.
Amikor a tisztogatás lezajlott, mindhárom említett komisszár, Marosán, Tömpe és Pap szembekerült a felső pártvezetéssel, mert a tisztogatást nem tartották kielégítő mértékben mélyrehatolónak. Ráadásul az is felmerült igényként, hogy hajtsanak végre ilyen tisztogatást a pártapparátusban is, és ezzel a követeléssel „túllicitálóknak” minősültek, és lebuktak a tisztogatás végrehajtására nyert pozíciójukból. Marosán ügyet is csinált. Sértődött beadványt intézett a KB-hez, amelyben gondosan elhallgatta a valódi problémát, és önkényeskedéssel, a választott pártszervek semmibevevésével vádolta magát Kádárt és közvetlen környezetét. Az ügy nyilvánosságot kapott, és ez Marosán párttagságába került.
Pap Jánost először felfelé buktatták ki a miniszterségből: 1964-ben rövid időre a fegyveres testületek kormányfelügyeletét ellátó miniszterelnök-helyettes lett. Röviddel ezután visszalapátolták Veszprém megye élére. A történelem szereplőinek általában több szerepet oszt. Pap János játszotta az ötvenhatos rendcsináló szerepét, volt (ha igaz) egyik komisszárja a Kádár-rendszer egyetlen és egyben utolsó desztalinizáló akciójának, és később hosszú ideig volt egyike az ismertté vált megyediktátoroknak. A legfontosabb szerep bizonnyal, amit pályája során játszott – feltéve, hogy a fenti információk nem teljesen valótlanok – az, amellyel részese volt annak a harcnak, amelynek eredményeként létrejött az ún. „kádárizmus”, az akkori Ulbricht-, Novotny-, Ceausescu-, Zsivkov-rendszerekhez képest puhább diktatúra.