Ha valaki kilencvenévesen, háta mögött a történelemnek ezzel a kilencven évével, hasznos és kiegyensúlyozott életet tudhat a magáénak, akit tanítványok és barátok vesznek most is körül, az bátor és szerencsés volt az életben. Én legalábbis úgy gondolom, hogy mind a kettő – a bátorság meg a szerencse is – kellett ehhez.
Én egyáltalán nem voltam bátor, csak nem volt fantáziám elképzelni azokat a szörnyűségeket, amelyek vártak rám. Szerencsés, az voltam, mert egy nagyon szeretetteljes és kulturált családban nőttem fel, dédelgetett gyerekként, habár a teljes szófogadást, az akkori felfogás szerint, abszolút természetesnek vették. Olyan magatartásformát vártak el, amit ma egy hatéves gyerektől sem lehet, tőlem meg még huszonhat évesen is lehetett. És igazi szerencsém volt abban is, hogy az élet úgy hozta, sok jelentékeny, nagy formátumú, életet formáló emberrel találkoztam, akik rám óriási mértékben hatottak. Az ma már ritka, hogy valaki olyan elszántsággal figyeljen jelentős embereket, és úgy akarjon tanulni tőlük, ahogy azt én tettem, s ez az én – nagyon kis területre, a művészettörténeten belül az építészettörténetre irányuló – érdeklődésemet roppantul kibővítette. Az emberek ma többnyire azt hiszik, hogy ők már úgyis mindent tudnak, és hogy amivel foglalkoznak, az valami olyan fontos, ami nélkül a világ össze is dőlhet. Dehogy dől össze! Én soha nem éreztem, hogy a világ közepe vagyok; lehet, hogy mai szemmel ez talán bátortalan magatartás, de hozzásegített ahhoz, hogy akármit csináltam, azt tudtam szeretni. Roppant lelkesen és nagyon nehéz körülmények között tanítottam tökéletesen kezdő és nincstelen koromban, itt, a lakásomon laikusokat a művészet különböző kérdéseire, azután nagyon szívesen dolgoztam a Franklin Kiadóban, és utána lelkesen mentem az egyetemre, Fülep Lajos vezetése mellett. Ott minden levelezést, minden jegyzőkönyvet, adminisztrációt is én csináltam. Ma az én fiataljaim felhúzzák az orrukat, ha egy levelet meg kell írni. Nekem ez természetes volt. Akkor, hogy egy tanszéknek adminisztrátora legyen, az föl se merült. Az adminisztrátor valami isteni magasságban lebegett, és csak a dékánnak volt. A húszas években, amikor még csak hallgató voltam, a professzori fizetések rendkívül kicsik voltak, de az egyetem-magatartás megkövetelte, hogy mindenki úgy lépjen fel, mintha úr lenne, rendesen öltözködjön, és valamilyen módon lakjon. Senkinek nem volt kocsija, mindenki gyalog jött az egyetemre, Budáról is. Én is. És abszolút nem utaztak külföldre, nem azért, mert buták voltak, hanem mert szegények voltak. Legföljebb Dalmácia irányába és még Bécsbe, talán Olaszországba lehetett eljutni; amikor Hoffman Edith, nekem legkedvesebb barátnőm, de mondhatom azt is, hogy példaképem, egy nyáron elment Párizsba a nővérével, mindenki összecsapta a kezét, hogy mit keres az Edith Párizsban? Egy köztisztviselő ember Párizsban! Ez fölfoghatatlan volt. Ma, ha egy gyerek tizenkét éves korában még nem jutott el oda, akkor már szekírozza az anyját, hogy ő még nem volt Párizsban.
Azért nem mindenkinek olyan természetes ez most sem. De a szülők mindent megtesznek, hogy a gyerekük utazhasson, mert azzal is nyelvet tanul.
Mikor én egyetemre kerültem, a művészettörténet szakon az egészen magától értetődő volt, hogy legalább passzívan tudjon az ember nyelveket. Mikor az első alkalommal kiosztott rám vagy negyven oldal Vasári-életrajzot a professzorom, hogy arról referáljak, és azt mondtam, hogy kérem, én nem tudok olaszul, akkor az volt a válasz, hogy „akkor miért van itt”? Mindjárt láttam, hogy itt nincs mese, és rögtön elkezdtem egy olasz szakos kolléganőnél olaszt tanulni. Korábban nagyon jól tudtam franciául, ezt az olasz aztán hátraszorította valahogyan, és sokkal később, messze túl a harmincadik évemen tanultam meg angolul. De az igazi második nyelvem a német, csak egy kicsit öreges az a nyelv, amit beszélek. Az anyám német származású volt, a Szudéta-vidékről került ide, és az apám ugyan megkövetelte, hogy otthon magyarul beszéljünk, anyám meg is tanult magyarul nagyon jól, de azért az egész családban mindenki tudott németül, tehát ez könnyű volt nekem. Enélkül persze nem is lehetett volna művészettörténettel foglalkozni; német könyveket használtunk, a vendégprofesszorok is németek voltak az egyetemen 1922-ben, amikor én bekerültem.
Különleges dolog volt akkor egy nőnek egyetemre járni.
Nem is az, hogy egy nőnek, mert rajtam kívül volt még egy-két lány, hanem hogy zsidónak. Mert utólag derült ki, hogy abszolút nem voltak zsidók a hallgatók között. Sokkal később tudtam meg, hogy én voltam az első zsidó, akivel Hekler Antal professzorom találkozott. Ez lehetséges volt. Az egész egyetemen két zsidó professzor volt csak, két speciális szakon, az egyik Mahler Ede egyiptológus, a másik Fehér Lipót, a világraszóló matematikus. Mind a kettő roppant különc volt, és nagyon kedvelték őket. Fehér Lipótról azt a legendát tudom, hogy amikor az „Ébredők” behatoltak az egyetemre, ami az akkori felfogás szerint már önmagában is szörnyűséges bűn volt, mert az egyetemnek autonómiája volt, oda idegen ember nem léphetett be, és akkor ezek a fiatal suhancok Fehér Lipótnak a földszinten lévő előadótermében fölrántották az ajtót, és hangosan bekiabáltak, és be akartak rontani. Akkor a professzor fölállt, és csendesen azt mondta, hogy uraim, mi itt matematikával foglalkozunk. Ezek ettől a nyugalomtól annyira megdöbbentek, hogy megfordultak, és elmentek. Rettenetesen félszeg, a matematika világába beágyazott ember volt, és hogy ő vitatkozni kezdjen ezekkel, az föl sem merült benne, mint ahogy az sem, hogy veszélyben van. A bátorságnak ilyen példáival, éppúgy mint az ellenkezőjével is, akkoriban igen sűrűn találkoztam az egyetemen.
Hogyan döntötte el Anna néni, hogy nem feleség lesz, és többgyermekes anya, vagy hogy nem csupán egy úrinő, hanem tovább fog tanulni?
Ez nem volt elhatározás, meg voltam győződve, hogy férjhez fogok menni. A család nagynénikből álló szaktanácsa ugyan figyelmeztette anyámat, hogy aki ilyen tudálékos, annak ez majd nehezen fog menni, és igazuk is lett, mert nagyon későn mentem csak férjhez. A férjem mérnök volt, egy roppant kiegyensúlyozott, az életben nálam sokkal szilárdabban álló valaki. ’44-ben az utolsók között hurcolták el októberben egy csillagos házból, és soha többé nem tudtam róla semmit. Nem tudom, hol pusztult el, csak föltételezem, hogy Bergen-Belsenben. A háború alatt elvesztettem nemcsak a férjemet, de az öcsémet is, és az ostrom után ráébredtem, hogy annak az egykor védett otthonnak nyoma sincs, szüleim öregek, nincstelenek, eltartásra és ápolásra szorulnak, úgyhogy föl se merült bennem, hogy nekem is lehet valami életem. Persze van olyan alkatú ember, aki ha egyedül érzi magát, ötvenéves korában is elkezdi a házaséletet, de én az egyedüllétet nem ismertem, annyira betöltött a munkám, és ott volt a tanítványaim köre, meg amúgy se voltam ez az alkat. Hogyha olyan rettenetesen szexi nő lettem volna, akkor valószínűleg fölmerül azért a házasság. De nem voltam az, egyáltalán nem. ’57 elején magamhoz vettem az öcsém özvegyét, aki akkor szabadult egy koncepciós per ártatlan elítéltjeként, és a következő harminc évben én ezzel a nálamnál sokkal ügyesebb, gyakorlatiasabb sógornőmmel éltem a legkitűnőbb harmóniában. Ő rengeteget dolgozott, mindent el tudott intézni, és mindezt dalolva csinálta, nem ismerte a panaszkodást. Hat év börtön után soha nem hallottam tőle egyetlen szó panaszt se, nem volt benne gyilkos düh senkivel szemben, legföljebb egy-két emberre, a ki-hallgatóira, értelmiségiekre, akik aztán nagy állásokba kerültek, mondta azt, hogy ezekkel nem szeretne találkozni. Ezért fog el engem olyan gyomorfelforgató érzés, amikor azt tapasztalom, hogy piszlicsáré sérelmekre is milyen rettenetes agresszivitással reagálnak manapság a parlamentben, az újságokban. Mintha csakis őket érte volna igazságtalanság. Mindenkit érhetett, olyan volt a helyzet.
Mint Anna nénit és a családját a háború alatt, a zsidóüldözések során.
Igen. A lakásunkból ki kellett költözni, megkapta egy előkelő házaspár, és mi négy másik családdal együtt az ő lakásukban lettünk elhelyezve, minden családnak jutott egy-egy szoba. A férjemmel együtt azt hittük, hogy ezt az egészet valamilyen módon megússzuk, egyikünknek sem jutott eszébe, hogy elbújjunk, vagy tegyünk valamit; idős szüleink voltak, azt gondoltuk, hogy őket kötelességünk megvédeni. Nehéz eldönteni ma már, hogyan kellett volna csinálni, mindenesetre másképp, mert a szüleink valóban megmaradtak, de a férjem és az öcsém elpusztult, és se az anyám, se az anyósom nem heverte ki soha a szeretett fiuk elvesztését. Engem november elején vittek el a Személynök utcai csillagos házból. Ez nem volt olyan gyilkos menet, hogy mindjárt a Dunához vittek volna bennünket belelőni, de öt perccel korábban ilyen volt, és nekem sok kedves ismerősömet lőtték a Dunába. Minket, húszévestől hetvenévesig lassú menetben tereltek a Téglagyár felé, és onnan tovább a bécsi országúton Hegyeshalomnak. Egész úton nem kaptunk mást enni, mint egy-egy levest, nem tudtunk mosakodni, már Piliscsabánál elvették a hátizsákjainkat azzal a jelszóval, hogy segítenek nekünk, minden dolgunkat fölrakták egy kocsira, és soha többé nem láttuk ezeket viszont. A jogfosztottságnak, a nincstelenségnek olyan foka következett be, amit elképzelni se lehet. Az éjszakákat rendszerint valami alommal fölszórt disznóólban töltöttük, és minden reggel valakit holtan találtam mellettem, idősebbeket, akik ezt nem bírták ki. Fantasztikus, hogy én nem lettem beteg menet közben. Így értünk el Hegyeshalomig, ahonnan nem tudom, merre mentünk volna tovább, egy-két barátnőm volt ebben a menetben, senki nem került vissza, engem egy barátom a csodával határos módon kimentett, és visszahozott Pestre. Katolikus barátoknál bujkáltam az ostrom kitöréséig, ami engem a legrosszabb helyen talált, a Karolina úton, egy teljesen nyilas hangulatú pincében, ahonnan, mintha csak az angyalok vezéreltek volna, vagy inkább, mert egy ilyen fantáziátlan alak vagyok, elindultam, és végigballagtam a Hegyhát úton a Belvárosba. Egész idő alatt lőtték ezt az utat, de én tudtam, hogy ha odaérek, el fogok bújni a Ferenciek terén a Zambráék pincéjében. Zambráék fiumei származású dalmaták voltak, az olasz tanszék vezetője és a felesége, ott bekerültem egy bérház borzasztóan benépesített pincéjébe, nem volt a világon semmim, egy falat kenyerem, egy krajcár pénzem, és ott egy nagyon érdekes tapasztalatra tettem szert, rájöttem arra, hogy igen, az ember lehet olyan éhes, hogy összes erkölcsi elveit feladva lopni akarna. Nem volt kitől lopnom, de loptam volna, ha tudtam volna, annyira éhes voltam. És akkor megint, mintha csoda történt volna; a légitámadások közti szünetekben én jártam ki vízért valami kútra, hiszen nekem nem volt mit vesztenem, és egy alkalommal találkoztam Thurzó Gáborral, régi, kedves ismerősömmel a Franklin Kiadóból, aki valami légoltalmi civil parancsnok volt, és attól fogva minden délben adott nekem valamit enni, valami hideg krumpli vagy grízes metélt került a gyomromba, így érkezett el Budapesten a háború vége, a gettó megnyitása után megtaláltam a szüleimet, két nagy-nénémet, mindenki borzalmas állapotban volt, egyik nagynéném ott halt meg a szemem láttára, nekem a piszoktól – mert az igazi szenzáció, hogy mosakodni lehessen, még csak később következett be – az egyik sérült ujjam súlyosan elgennyesedett, amit az orvosnak egy kitört ablakú szobában, minden érzéstelenítés nélkül kellett fölvágni és ellátni. De arra gondoltam, hogy ahhoz képest, milyen volt a deport, ez igazán nem olyan nagy baj, és meg is gyógyultam, mint akit nem lehet agyonütni. Lassan, nagyon lassan a szüleimet és magamat is életképes állapotba hoztam azután. Mindez persze nagyon sok emberrel megtörtént akkor, csak én relatíve már egy kicsit öreg voltam ehhez…
Tovább tetszett dolgozni a Franklin Kiadónál azután?
Igen, majd pedig ’51-ig a MÚMOK-nak becézett intézményben, ami a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának rövidítése. Ez egyrészt hivatott volt a vidéki múzeumok munkájának beindítására, másrészt a gyűjteményeknek, elhagyott vagyonuknak, műemlékeknek a védelmére. Ide a legjobb szakembereket szervezték be, és nagyjából mindenki jól is vizsgázott, hallatlan önfeláldozással végezték ezt a munkát. Az ember reggel hatkor mondjuk elutazott Pécsre, rettentő lelkesen, mert csodálatosképpen a pécsi vonaton működött egy étkezőkocsi, utazott öt és fél órát, este ugyanennyit visszautazott, hazagyalogolt, de ez a sok fáradság akkor mind nem számított. Közben, már ’48-ban megismerkedtem Fülep Lajos professzorral, aki mindent elkövetett, hogy én átkerüljek az egyetemre, és az ő presztízsének köszönhetően ez aránylag gyorsan sikerült is. Kisebb fizetésért mentem oda, de én ezt természetesnek tartottam, úgy éreztem, hogy ha azt csinálom, amit szeretek, akkor szenvedjem el, hogy nincs pénzem. Nekem nagyon fontos volt, hogy a kutatásaimat tető alá hozzam, és a klasszicizmus építészete körüli munkálkodásom egész biztos, hogy használható, és fontos is marad. Csak másként fogják folytatni, akik majd tovább csinálják, hiszen a művészettörténeti szemlélet változik. Nagyon sokáig az úgynevezett connaisseur, a szubjektív műértő szintjén volt, csak nagyon lassan rendszereződött történeti tudománnyá. Amikor én egyetemista lettem, ez már megtörtént, de még rendkívül erősen stiláris jegyek alapján kezelték a műveket. Egy jó tanár persze, mint amilyen például Kapossy János kitűnő barokk-kutató volt, be tudott vezetni bennünket a levéltári kutatásnak egy teljesen másfajta, türelmet és értékelést egyaránt igénylő munkájába. És akkor a levéltári munka, mint valami detektívmunka, az embert úgy rabul ejti, hogy nem tudja abbahagyni. Az a baj, hogy nincs annyi élét, hogy mindent föl lehessen dolgozni. Azután az igazi változást az hozta, hogy az addig csak német nyelvű publikációk mellett, a háború után kezdtek megjelenni magyar nyelven művészettörténeti kiadványok, akármennyire szerény keretek közt és nagyon egyenetlen színvonalon is, de mégis megjelentek. Főleg ’56 után egy óriási művészeti kiadói tevékenység indult meg, és ez nagyjából a 80-as évekig tartotta magát, amikortól az állam nem volt képes vagy nem volt hajlandó tovább támogatni ezeket a kiadványokat. Hogy ez mennyire helyes vagy helytelen, azt nem vagyok hivatott eldönteni, de sajnos, úgy gondolom, Magyarország rettenetesen elmaradt a vizuális kultúra terén. Hogy ma is ott tartunk, hogy a legjobb kiállítások is visszhangtalanul múlnak itt el, míg mondjuk Párizsban, ahogy hallom, éjjel-nappal sorban állnak, annyira hozzátartozik az életükhöz, hogy egy jó kiállítást meg kell nézni. Nálunk nagyszerű kiállításokhoz nincs pénz katalógust nyomni, egyszóval rettenetes nehézségekkel küszködünk. Amiben valami megmozdult, és ami valamit megmozdít, az az új képzőművészeti folyóiratok megjelenése. Már nemcsak az Új Művészet van, hanem van már a Balkon című másik folyóirat is, megindult egy magyar iparművészettel foglalkozó is, és nagyon sok, szerény keretek közt, ritkább megjelenésű, magánhivatali kezdeményezésű folyóirat is. És itt szeretném megemlíteni azt az igazán nagy örömömet, hogy a múlt év végén megjelent az az általam szerkesztett, régen vajúdó kötet, aminek a címe A historizmus művészete Magyarországon, és a XIX század utolsó harmadának művészetével foglalkozik. A munkát tíz évvel ezelőtt kezdtük el, a legjobb szakértőkkel írattunk tanulmányokat, de amikorra nyomdakész volt a kötet, a kiadó úgy döntött, inkább talán gazdasági okokból, hogy nem adja ki. Keserves dolog volt. És ekkor jött az igazi magyar csoda, mert most az Akadémia Művészettörténeti Kutatóintézetének a támogatásával és önfeláldozó munkájával mégiscsak megjelenhetett, persze minden szerzőnek újra dolgoznia kellett a kéziratán, hiszen az évek során mindenkinek változott a véleménye. Végül is erről a Magyarországon nagyon gazdag és érdekes korszakról egy olyan kötet jelent meg, amely érzésem szerint termékenyítőén fog hatni ennek a korszaknak a kutatására.
De a saját fő kutatási területe egy korábbi korszak, a magyar klasszicizmus építészete. Pollack Mihályról írt monográfiát, ami 1960-ban jelent meg.
Valóban, sok-sok évtizeden át semmi más nem érdekelt engem, csak a klasszicizmus építészete, a harmóniának, a finoman mérlegelt arányoknak az a szépsége, ami a feltörekvő polgárság eszménye volt. És mélyen meg voltam sértve, hogy Pollack Mihályt mint a német klasszicizmus utórezgését, mint egy Schinkel-epigont kezelték. A róla írott monográfiámmal egy kicsikét helyére ráztam ezt a kapcsolatot, és rehabilitálni igyekeztem a magyar klasszicizmust, ami szépen virágzó, saját arculatú, és határozottan másféle felfogású volt, mint az angol vagy a német klasszicizmus. Hihetetlenül sokat épített ez a korszak ahhoz képest, hogy milyen szerény anyagi eszközökkel és milyen kevés munkaszervezési tapasztalattal rendelkeztek. Egy nagyon érdekes, átmeneti korszak volt ez, amikor a korábban egyeduralkodó céhes iparból lassanként kinőttek az akadémiai képzettségű építészek.
Anna néni kitől örökölte ezt a harmóniára fogékony, művészetek iránti érdeklődését?
Azt hiszem, szinte kizárólag anyámtól, akinek hihetetlen, született érzéke volt ez iránt. Elképzelhetetlen környezetben nőtt fel, tizennyolcadik gyereke volt az anyjának, az apja tímármester volt, rendkívüli műveltséggel, mert egyik oldalon a Bibliát, másik oldalon a klasszikus mitológiát úgy ismerte, ahogy én sohase. Anyám a vele született fogékonyságát a maga továbbművelésével, könyvek tanulmányozásával, aukciók és kiállítások látogatásával fejlesztette. Otthonát szerető, szép környezetet teremteni akaró egyéniség volt, aki, bár szép külsejű asszony volt, nem öltözködött, és amikor én ezt a szemére hánytam tinédzser koromban, akkor azt mondta, hol lesz már az a blúz, amikor te még mindig örülni fogsz ennek a széknek! És aztán volt még valami döntő dolog számomra, mégpedig az, hogy alig voltam tizenkét éves, amikor anyám berendezett nekem egy szobát csupa régi, nagyszüleimtől örökölt bútorral, amelyekre vigyázni kellett. Hát, ha ma azt mondják egy gyereknek, hogy vigyázzon a bútoraira, akkor az egyszerűen kiszalad a világból, de én megtanultam vigyázni azokra a tárgyakra, amelyek körülvettek, semmi nem ment tönkre a kezem alatt, le nem öntöttem tintával semmit. És ez engem nem feszélyezett, határozottan élveztem, hogy ilyen kedélyes, kedves, ápolt környezet vesz engem körül, ahol nincsenek kirívó, csúnya tárgyak. És nem is volt soha érzékem az olyan hirtelen, olcsó hatásra törekvő dolgok iránt. A szüleim amúgy otthonülő emberek voltak, inkább hozzánk járt nagyon sok vendég, és az is természetes volt, hogy a nagy, szétszórtan élő családból mindig jött hozzánk egy-egy rokon gyerek lakni, úgyhogy nekem meg kellett tanulni a türelmes, toleráns együttélést másokkal. Ez megmaradt máig, különösen a fiatalok iránt vagyok nagyon toleráns…
A volt tanítványai, ahogy én hallom, nagyon szeretik, és most is feljárnak…
Igen. És jönnek olyanok is, akiket nem is tanítottam már, mert összesen harmincévesek, és újabban bukkantak fel. Úgy látom, hogy egészen jól megértjük egymást. Csak az nyomaszt, hogy mégis nagyon sok elvarratlan cérnaszál marad utánam, hogy nagyon sok befejezetlen, kisebb-nagyobb dolgozatocskám van, amit nem lehet átadni, sem folytattatni mással. De hát ez valószínűleg minden életben így van. Hogy mennyire fogom megszokni ezt a céltalan és felesleges életet, mert a szemem folyamatos romlásával kétségtelen, hogy ez van előttem, azt nem tudom. Úgy érzem, hogy emiatt teljesen hányavetien éltem az utóbbi években, én annyira vizuális vagyok, hogy még rádiót is alig hallgattam, csak most fanyalodtam rá, de még rendes rádióm sincs. Úgy érzem, hogy fogoly vagyok, mióta a szemem ilyen rossz, bár minden délelőtt jön valaki segítség, általában régen ismert és nagyon kedves, hozzám simuló emberek, akik ellátnak engem, úgyhogy ahhoz képest, ahogy öreg emberek élni szoktak, én egy királykisasszony vagyok. Csak éppen nagyon rosszul bírom a dolgot, nem szeretem, hogy segíteni kell nekem, nem szeretném, hogy az élet ilyen üresen és fájdalmasan fejeződjön be, amikor az ember csak az estét várja.
- Kultúra [6]