Lakner könyv-falát, könyv-tárát, könyv-oltárát látva úgy rémlik, nincsen idő. Nem megállt, nem kimerevedett, nem nosztalgikusban elfelejtődött menése, haladása, percegős őrlése könyörtelen vasfogának (ahogy mondani szokás), vagy visszakívánódott volna az elveszített, vagy megszűnt volna a valaha volt; egyszerűen nincs. Nincs – és még ha ez valami rendes képzavar is, nem tudom másképpen fogalmazni –, rétegzetten, rakottan nincsen. Nincs idejük a tárgyaknak, egyrészt. Vagyis időn kívüliek, mert bár egy több mint húszéves ideát rögzítenek, mert bár maga Lakner is a szemérem fátylát húzza maga és a munkák közé a katalógusban olvasható beszélgetésben, mondván: régen készült az első könyvmű, s nem is egészen tudatosan a mai interpretáció számára vagy ahhoz készségeskedve, mindezek ellenére – s még annak is, hogy a késő hatvanas évek konceptualizmusának érvényében-szellemében születtek – kortalanok, s ami talán még fontosabb, korszaktalanok. Vagyis, bár van dátumuk, s tudható, érzékelhető, hogy nem korábban találta ki Lakner az ideát, az adat a végeredményt illetően teljesen érdektelen és lényegtelen: a könyvek túllibbennek a periodizálható concept arton, az assemblage-on, a történeti helyen. Ám ahogy nem mutatják meg saját korukat a forma szintjén – mert nincsen – nem teszik meg spirituálisan sem. Lakner ugyanis becsapja az időt és a szellemet: héjat ad nekik, hogy aztán mint a tojásból a tojást, kifújja a könyvből a könyvet, kifújja a kötésből a tartalmat, csak a nevet, a címet, a megnevezést, a címkét és a hozzá tartozó burkot, a kötést (a köteléket átvitt és szó szerinti értelemben), a befoglaló formát tartja meg. Konceptuális trompe l’oeil-ökké lesznek az esztétika klasszikusainak alapvetései; más szóval: laknerizálódnak.
Lakner ugyanis madzaggal, kötéllel, olykor dróttal összekötött és falra akasztott könyveket állít ki, melyek Hegel, Lukacs (ez volt az első, a megvilágosító és sorozatteremtő), Nietzsche, Boileau, Schopenhauer, Novalis, Heidegger és mások széptani munkáinak címeit hordozzák, archaikus kötésekben, szabályosnak látszó könyvtestekkel. Ám a kopott és öreg borítókon (a használtsággal és a régiséggel ismét átverődik az idő) a szerzők neve és az írások címe új egyenarannyal és egyenantikvával metsződik szemünk elé, hogy általuk végre észrevegyük: a falon függeszkedő kötetek nem mások, mint valami furcsa kedélyességet árasztó, szépen avíttas álcák. De mégsem csak üres burkok, inkább az intellektuális vágyak és konvenciók rezignáltan és ironikusan kijelölt helyei.
Míg Lakner álkönyvei végeredményben a könyvtár metaforáját is megfogalmazzák, Emmett Williams, a vizuális költészet klasszikusa, grafikáival a szótár fogalmát formálja meg, közvetve. Három színnel – pirossal, sárgával és zölddel nyomott – munkái sematikus kis figurák ritmikus, geometrikus rendszereinek variációi, permutációi. A mértani formákra szerkesztett, hol bővülő, hol szűkülő struktúrákban megjelenő alakok mintha a szavak jelentésmódosulásait illusztrálnák, vizualizálnák, ha jól értem a dolgot. De azonkívül, hogy valami különös, talán naiv vidámság sugallódik az élénk színekből és az emberrajzokból, s hogy a variált ismétlődések ritmusa a körök, négyzetek, átlók szabályos keretein belül néha szellemesen komplikálódik, igazán nem hatnak meg a munkák. Didaktikusak és mechanikusak, éppen a költészet érzékisége hiányzik belőlük. Ugyanakkor nem lépnek túl az „emberarcú” geometrikus absztrakció mondanivalóval megvert változatán sem: nem eléggé önmaguk, nem eléggé tárgyiasak, tárgyszerűek, bár ez utóbbit Williamsen, a vizuális költőn számon kérni végül is illetlenség (de lehet, hogy butaság).
- Kultúra [6]