„A kommunista államnak volt egy téveszméje: elvárta, hogy az író afféle állami kanári legyen, és reggeltől estig az állam dicsőségét zengje. Ha a kötelező áriát elénekelte, cserébe megkapta a napi kendermag kiszabatát. Most meg kinyílt a kalitka, kirepült a kanári, s azt énekel, amit akar. De kint hideg van, és nincs kendermag. (Csak zárójelben mondom, tudom, milyen a madarak élete, mert kilencféle madarat etet a feleségem. Az egyik ablak a tengeliceké, a másik a cinkéké. Érdekes megfigyelni, mennyire különbözik a magatartásuk: a cinkék óvatosak, a tengelicek meg tépik egymást, akár az emberek.)” – mondja Göncz Árpád abban a meleg hangulatú beszélgetésben, amelyet Feuer Mária, a Muzsika főszerkesztője folytatott vele, s amelyet a márciusi számban olvashatunk Menedék címmel.
Aki rendszeresen olvassa a havonta megjelenő Muzsika című folyóiratot, mindig talál benne a fentihez hasonló, a szűkebb zenei vonatkozásokon túlmutató cikkeket, írásokat. Tavaly például egy Fodor Gézához írott levelet olvashattunk benne (Fodor hosszú évek óta írja a lapnak esszé-kritikáit a magyar operajátszásról), melyet Ütő Endre, az Operaház igazgatója küldött, s melyben, mondjuk úgy: nehezményezte, hogy Fodor szerint Operaházunk mai színvonala nem a legeslegjobb a világon.
A Muzsika mostani számában egyébként Fodor Géza a főiskolások operavizsgájáról számol be, s örömmel nyugtázza, hogy az énekesek színészi eszköztára végre megváltozott, természetesebbek lettek. Mert eddig mi volt? Fodor Sztanyiszlavszkijt idézi: „Az izgalmat gyors fel- s alájárkálás fejezi ki, reszkető kéz egy levélfelbontáshoz; az örömet tapsolás, ugrabugrálás; a bánatot fekete kendő, púderezett arc, búbánatos fejcsóválás, homlokráncolás és a száraz szemek törülgetése; a titokzatosságot a szájhoz emelt mutatóujj és az ünnepélyesen lopakodó járás; a parancsot a lefelé tartott mutatóujj. A tiltást a felfelé tartott mutatóujj. A betegséget a fojtott köhögés, remegés és a kínos fejforgatás; a halált mellhez szorított kéz és az ingnyak feltépése…” A vizsgaelőadások szakmai színvonala és művészi szellemisége Békés András pedagógiai sikerét bizonyítják, írja Fodor Géza, ezért erős kíváncsisággal várja, „hogy a tradícionalizmus, sőt konzervativizmus az énekespiac minél gyorsabb kiárusítására törekvő mentalitásával szövetkezve elég erős lesz-e csírájában megfojtani a legreménykeltőbb fejleményt, amely az utóbbi években a magyar operakultúrában történt”.
Különleges témát dolgoz fel Halász Péter. Csajkovszkij halálának, feltételezett öngyilkosságának körülményeit kutatja, és a homoszexuálisok oroszországi helyzetét vizsgálja. A szerző alapos irodalomkutatást végzett, és mi az abból levont ésszerű következtetést kapjuk.
Vikárius László Palestrina-cikke a XVI. századi zeneszerző munkásságát mutatja be, többször is párhuzamba állítva Michelangelo művészetével. Bizonyos, máig érvényes zenei szerkesztési szabályok sehol másutt nem olvashatók le olyan tisztaságban és következetességgel, mint az ő műveiben – írja Vikárius, nagy kedvet ébresztve ahhoz, hogy néha – akármennyire elfoglaltak vagyunk – ilyesfajta zenét is hallgassunk.
A régmúltból a jelen kellős közepébe rángatnak a tények. „A méltánytalanság, amely a költségvetési támogatás elosztásakor bennünket ért, abból fakadhatott, hogy a művelődési tárca nem mérlegelt kellőképpen, nem mérte fel ki kit, hány embert és hány szervezetet képvisel – Victor Máté, a Zenei Tanács új elnöke nyilatkozik így. – Nem tettek különbséget egy egyesület és egy huszonnyolc egyesületet tömörítő szövetség között. Nem vették figyelembe, hogy az egyik szervezet egyfajta gondolkodást vállal fel kizárólagosan, míg a másik megpróbál közös nevezőt találni a különböző szellemiségek között. Nem vették figyelembe azt sem, hogy a Zenei Tanács közcélú funkciókat lát el.”
A Muzsika nem kommentál, csupán megszólaltatja az érdekelteket, mégis mindig megtudhatjuk, hogy mit nem tudhattunk meg: „Főleg a támogatások elosztásánál születnek titkos döntések. Itt van például a társadalmi szervek költségvetési támogatásának szétosztása. A keretösszegről az Országgyűlés dönt, a lebontást a minisztérium végzi. Ez régebben, 1992-ig a Művelődési Közlönyben megjelent, és lehetett tudni, ki mennyi pénzt kapott. Tavaly ezt már nem hozták nyilvánosságra. Nem tudjuk, kikből állt a döntést hozó szakmai testület, és nem tudjuk, kinek mennyit ítélt oda… Vagy hogy még egy példát mondjak: titkosan döntenek a négyszázmillió forintos mecenatúrakeretről” – mondja Victor Máté elnök.
A Magyar Zenei Tanács januári közgyűlésén köszönt le elnökségéről Forrai Katalin, az ő beszámolóját és Csébfalvi Éva néhány utógondolatát is közli a lap, elkerülve az egyoldalú válogatás csapdáját.
A Muzsika évek óta fáradhatatlanul figyeli a hazai és külföldi új műveket. A Magyar Zeneművészeti Társaság 6. Mini-Fesztiválját ismerteti Olsvai Endre. Négy koncerten 22 kortárs szerző 26 kompozíciója hangzott el. Hollós Máté a Művek bontakozóban rovatban Tihanyi Lászlóval beszélget, Király László pedig John Adams párizsi fogadtatásáról ír. Adams zenéjét, bár már játszották Magyarországon, alig ismerjük, s eddig csak negatív kritikát kapott. Csengery Kristóf igényes és szellemes állandó rovata a magasrendű hangversenykritikát képviseli a lapban. Ő is szót ejt mai magyar művekről, mégpedig négy határainkon túl élő zeneszerző alkotásairól.
Egy másik állandó rovat a Vita, amely szintén mindig többről szól, mint a szűk zenei szakma ügyeiről. Breuer János korábbi vitaindító cikke után a hangversenyrendezésről és a hazai hangverseny-egyeztetésről mondják el e számban véleményüket az érintettek. Az egyik megszólaló, Szilágyi Mihály, az angol–amerikai művészügynökség közép-európai képviselője elgondolkozik: lehet, hogy hangverseny szavunkban a verseny mostanában új értelmet nyer?
A külföldön élő magyar művészek közül Starker Jánossal beszélget Zalán Magda, illetve Pauk Györggyel J. Győri László (a rádiós FRÁSZ vezetője). Mindkét művész tisztánlátásáról, a magyar zene iránti elkötelezettségéről, művészi öntudatáról, ugyanakkor szerénységéről győz meg bennünket.
- Rábeszélő [6]