Kedves Feri!
Hozzászokva a mai többségi sajtóban megjelent cikkekhez, talán az utóbbi egy-két évben a legkellemesebb meglepetésem volt rólam szóló írásod. Tisztességesen írtál rólam. Amióta megismertelek Amerikában a nyolcvanas évek közepén, nem változtál. Már csak a kontraszt miatt is rendkívül jó érzés úriemberekkel találkozni egy olyan országban, amelyben az ellenzéki sajtó annak örvend, hogy Csúcs László biciklizés közben kitörte két fogát.
Néhány dologban azonban néhány apróságot kell a cikkedhez tennem. Sorrendben tehát:
A cím. Várkonyi Tibornak a Magyar Hírlap április 1-jén írt cikkében (A Buddenbrook-város) van inkább igaza: 12 nevem volt.
„Csúcs László titkos tanácsosa lett.” Mondd, mi az, hogy „titkos”?
Végül, a Pesti Hírlap, amely „biztonságot nyújtó kormánykedvezmények híján akár jobb újság is lehet…” Gondolom bármelyik ellenzéki napilapnak azt a biztonságot, amelyet a kormánykedvezmények nyújtanak neki. A Pesti Hírlap léte naponta forog kockán. A kormánykedvezmény az Állami Vagyonügynökség hirdetései. Azé az ÁVÜ-é, amely a nem éppen a piac láthatatlan keze eredményeként megjelenő Beszélő egyetlen hirdetője (26. oldal) abban a számban, amelyben rólam írsz. Hogy egyébként a felcseperedő iparágakhoz hasonlóan egy kibontakozó konzervatív lapot is védeni kellene a kataklizmatikus változások korában, amikor a Lenintől Washingtonig vezető damaszkuszi úton vágtató rinocéroszok közül a vezető értelmiség kizárólag a locke-i, és nem a hobbesi pályát foglalja el (ami, ha Gorazdétől Kigalin át az algíri Kasbáig végigviszed a szemedet az emberi természeten, drámai tévút), az minden épeszű kormánynak világos lenne, kivéve a mienket. Hiszen olyan itt a sajtóhelyzet, hogy a roppant túlsúlyban lévő ellenzéki sajtó hisztérikusan támadja – naponta – az egyetlen más hang forrását (ugye Te sem az Új Magyarországra gondolsz, ha „támadást” írok?).
Feri, én szinte biztos vagyok benne, hogy Te azok közé a kevesek közé tartoznál, akik sajnálnák a Pesti Hírlap elestét. Én is, pedig engem az akciózáshoz, melyet ebben az esetben kényszerűen választanék (sajtószabadság híján), némi nosztalgia is fűz. Azt hiszem, Te, aki egy alkalommal egy könyvesbolt pinceablakán keresztül illantál el a Téged a bolt bejárata előtt figyelő kommunista titkosrendőrök elől, egy kicsit akkor még irigyelni is fogsz.
Kedves Neményi László!
Feri tisztességes cikke annyira lefegyverzett, hogy most Önnel szemben én udvariasabb és a kapott terjedelem miatt nem leszek olyan rigorózus, mint amilyen szeretnék. Először is, miután a Pesti Hírlap nem óhajtja tudatni a nyilvánossággal, hogy Báder Katalin ki, engedje meg, hogy ne fedjem fel kilétét. De hadd legyek az ügyvédje. Azt írja, hogy „…zsigerei megsemmisítő diadalt arattak értelme fölött”, és így „mindenre hajlandó kormánypárti propagandista lett belőle”, aki „válogatás nélkül mindent megvéd, amit a kormánytábor tesz vagy hangoztat…”
Ha már a közéleti ripacskodástól enyhén irtózó, és többek között egyfajta arisztokratikus szerénységből is magamra húzott leplemet így lerántotta, hadd valljam be nyilvánosan: nekem a zsigereimmel mindig baj volt. A hatvanas évekre, amikor megindult a nagy amnesztia után a kádári kompromisszum csaknem három évtizedes korszaka, már kóros zsigertúltengésem volt, pedig saját értelmem és környezetem intelme azt diktálta, hogy álljak be a sorba, mint a többi tízmillió. A magukat ma mindent kockáztató, a rendszerváltozást saját állításaik szerint előmozdító hősökkel telehintett tájakon (melyeken villáik élő mementóként állnak ki a sorból) járva balzsamként nyugtat meg, hogy a romlott memóriák korában erre nemcsak én emlékszem így. Földes Péter azt mondja az SZDSZ-ből kilépett Csalog Zsolt Doku ’56 című könyvében (274. oldal: idézet az eredeti helyesírás szerint):
„És lám, odakinn tényleg dúl a béke: új politikaiakat alig hoznak be, szinte már kezd a börtönünk elnéptelenedni!… no, valaki jött azért, egy igen emlékezetes új arc feltűnt: Lovas Pista. Aki POFÁTLANUL fiatal volt, HALlatlanul erős, RENDkívül eszes és hibátlanul életvidám – sokat jelentett nagyon: az ÉLETET hozta a mi akkori beposhadt nyomorúságunkba! Fölényesen vette a börtönt, mert ismerte az erejét – teljesen igaza volt.”
Ma az értelmem pedig azt mondaná: öregem, ha már olyan hülye voltál, és hazajöttél, legalább keress sok-sok pénzt, és ne a Pesti Hírlapnak írj. De a gyengék védelmére genetikailag beállt zsigereim ezt nem engedik. Hiszen szemben Herkules társaival, itt van a Pesti Hírlap, a magyarországi sajtóvilág legszegényebb napilapja (ellenőrizhető az Október 6. utca 8., második emeleti lepusztult lakásban), amelyiket nyomasztó rendszerességgel nyomnak a víz alá, amelyet egyedül nem járatnak a tengerentúli követségekre a napilapok közül, de ami a legfontosabb: amelyikben nincs cenzúra, és amely törekvéseiben konzervatív. Mert míg a független Pesti Hírlap támadta a Parabolát, a Panorámát, az új 168 órát, addig mikor támadhatja a Magyar Hírlap alkalmazottja akár egyetlenegyszer is Demszkyt és Gönczöt, vagy a Népszabadságé és a baloldali Berlusconivá növekedő Vico úr Népszavájáé Nagy Sándort?
De térjünk vissza a cikkére: állításától eltérően egyetlen dicsérő szót sem írtam a kormány mellett (Báder sem). Sőt. Ehhez egy kicsit többet kellett volna olvasnia. Az éppen magát öncenzúrája alól felmentett Vámos Miklós egyszer azt mondta a rádióban: nem Tom Kennedy, de ő az igazi kormánypropagandista, mert ő rosszakat ír a kormányról. Biztosan vámosi értelemben vádol tehát kormánypropagandával. Mindehhez még annyit: ma még csak egy időt rabló perem fut a Belügyminisztérium ellen (amelyet Kőszeg Ferenc említett is), de várjon néhány hetet, talán én fogom a Beszélőt kormánypropagandával vádolni – ki tudja, esetleg több érvvel alátámasztva, és így sikeresebben, mint azt Ön velem teszi.
De vissza prózaibb dolgokhoz. A „Transz – balansz” alfejezetben azt írja, ellentmondás, hogy míg Báder Katalin az egyik cikkében javasolja, a liberális alapítványi pénzek nyomasztó túlsúlyát ellensúlyozandó, a konzervatívok forduljanak a konzervatív alapítványokhoz, addig alatta egy B. K. szignójú cikkben az áll: jó lenne, ha viszonossági alapon az amerikaiak orra alá dörgölnék az ACLU-jelentésben felsorolt emberjogi sérelmeket. Bevallom: biztosan bennem van a hiba. Egyszerűen nem értem, miért van abban ellentmondás, ha X. Y. magyar konzervatív alapítvány a konzervatív Z amerikai konzervatív alapítványtól kap pénzt, és ugyanakkor mondjuk a magyar külügy felhívja a figyelmét az emberi jogsértéseket rajta kereső amerikai diplomatáknak arra a 180 oldalas kiadványra, amelyet egy ultraliberális intézmény állított össze?
A transzbalanszra két további cikk is szolgál demonstrációs példaként. Míg az egyikben a gondolatmenet az, hogy az angolszász országokban nincs számottevő rasszizmus, és éppen azért nincs, mert Ausztriával, Németországgal és Franciaországgal ellentétben nem korlátozzák a szólásszabadságot, a másikban „Lovas arra jut, hogy Amerikában mégiscsak számottevő az antiszemitizmus”. Ez egyszerűen nem igaz. Az utóbbi cikkben sehol nem áll (kérem, ellenőrizze még egyszer), hogy Amerikában „mégiscsak számottevő az antiszemitizmus”. De az igen, hogy főként a fekete kisebbség körében erősödik az antiszemitizmus (de jó lenne erről egy Panoráma-műsort látni!), majd szó szerint ez olvasható:
„Az angolszász országokban (ahol a szólásszabadságot törvények nem korlátozzák) elterjedt felfogás szerint… a szólásszabadság ilyen korlátozása már csak azért sem okos dolog, mert minden olyan országban, ahol effajta törvényeket hoztak, csak erősödött az antiszemitizmus.” A két cikk mondandója tehát nem ellentmondásban, hanem éppen „balanszban van”. Transzban pedig valaki más. Legutóbb a jelek szerint a Magyar Hírlap, amely rövid időn belül háromszor támadott meg a 7. oldalán, mert azt találtam kérdezni amerikai médiaszakértőktől, vajon a világon nem egyedülálló jelenség-e és veszélyes-e az, hogy nálunk a zsidó szellemi élet mérvadó személyiségei gyakorlatilag kizárólag baloldaliak? Tudom, hogy a kérdés nyers ideget ért. Egy történész hölgy rendkívül rokonszenves zsidó konzervatív férje mondta a Jeszenszky-incidens estéjén: „Ezek egy iszonyatos politikai játékot játszanak a gyermekeim életével.” Várom a negyedik vezércikket antiszemitizmusomról. De sokkal inkább a konzervatív zsidók szellemi életünkben való nagyon várt megjelenését.
Üdvözlettel:
Lovas István
Kedves Lovas István!
1. Tisztelem a Kádár-rendszerben tanúsított bátor magatartásáért. De hajdani magatartása nem érv a zsigeri reakcióiba vetett vak bizodalom mellett. Továbbra is úgy vélem: a gondolkodásra leginkább alkalmas szerv az agy.
2. Az a publicista, akinek minden során átüt az igyekezet, hogy a kormánynak ideológiai Argumentationshilfét (érvelési segítséget) nyújtson, aki küldetésének tekinti, hogy a kormánynak ideológiai hátországot teremtsen, akkor is kormánypárti propagandista, ha kisebb tehetségű és kevésbé ambiciózus kollegáival ellentétben megtartóztatja magát az udvari hízelgéstől.
3. Inkonzisztens az a konzervatív publicista, aki elvbarátainak azt tanácsolja, hogy forduljanak anyagi támogatásért konzervatív amerikai alapítványokhoz, elvbarátai kormányát pedig arra ösztökéli, hogy egy ultraliberális szervezet kiadványára hivatkozva „óva intse Amerikát.”
4. Még egyszer ellenőriztem. „A Népszabadság és az amerikai antiszemitizmus” című cikkben Báder Katalin idézi Füzes Oszkárt, aki szerint „Amerikában ezer ember közül kilencszázkilencvennyolc undorító ostobaságnak tartja az antiszemitizmust”; „a zsidózás ebben az országban abszolút szalonképtelen”; és aki azt állítja, hogy a washingtoni Holocaust Emlékmúzeum látogatóinak háromnegyede nem zsidó. Báder kommentárja: „Az amerikai fülnek eme megdöbbentő kijelentés a magyar olvasónak talán azért nem az, mert az itteni sajtót olyanok írják, akiknek programjuk van. És ez a program eddig kizárta az amerikai antiszemitizmus ismertetését. Ez az írás hiánypótló tehát – amolyan bevezető.” A cikkben a feketék antiszemitizmusa mellett szó van arról, hogy miként osztogatta ingyen Henry Ford, a legendás autógyáros, a „Cion Bölcseit”; hogy egy jelenlegi alkotmánybíró háza megvásárlásakor olyan adásvételi szerződést írt alá, amely a zsidóknak való viszonteladást megakadályozó záradékot foglalt magában; hogy Spielberget középiskolás korában osztálytársai rendszeresen zsidózták; hogy az amerikaiak, huszonkét százaléka kétségbe vonja a holocaust megtörténtét. Van tovább is, de talán ennyi is elegendő ahhoz, hogy bizonyítsam: nem hazudtam, nem csúsztattam, amikor azt állítottam, hogy e cikk szerzője szerint „mégiscsak számottevő az antiszemitizmus” Amerikában.
Üdvözlettel:
Neményi László
- Visszabeszélő [6]