A pártok céljai között szerepel az is, hogy minden kiesőt – már akit lehet – erélyesen visszaterelhessenek az aktív termelők közé; ennyiben a szociális programok alárendelődnek a gazdaság- és foglalkoztatáspolitikának. Ha ugyanis az ellátások – akár segélyként, akár biztosításként folyósítják – magasabb jövedelmet biztosítanak a napi nyolc órai munkával megszerezhető minimálbérnél, akkor már egyik hatalomra törő párt sem engedheti meg magának, hogy méltányossággal, megélhetési költségekkel bíbelődjön.
A szociálpolitikánál előkelőbb helyet foglalnak el a gazdasági kérdések. A közkeletű megfontolás, hogy a szociális ellátások pénzügyi fedezetét csakis a gazdaság biztosíthatja, leginkább a Köztársaság Párt és a kisgazdák (FKgP) programjaiban uralkodik. A republikánusok programja a kötelező társadalombiztosítási elvonások radikális csökkentését szorgalmazza, ez pedig nem más, mint diszkrét üzenet arról, hogy „gondoskodjon mindenki magáról”. A kisgazdák pedig legszívesebben megszüntetnék a munkanélküli segélyt, és körmére néznének a „kellő ellenőrzés nélkül sok pénzt szétfolyató” szociális elosztási rendszereknek. A többi párt sem függetlenítheti magát a gazdaság teljesítőképességétől, ezért fukarkodik az ígéretekkel – mármint ami a „rövid távot”, a következő négy évet illeti.
A kegydíjtól az önkéntes biztosításig
Az ellenzéki pártok, az MSZP, az SZDSZ, a Fidesz, a szolidaritási vagy biztosítási elv dilemmájából úgy keverednek ki, hogy mindkettőt választják. Ma sok rászoruló kimarad az ellátásokból. Ezen egységes informatikai rendszer kiépítésével lehetne segíteni (Fidesz, SZDSZ). Emellett be kell vezetni az állampolgári alapnyugdíjat, ami 200-300 ezer nyugdíjaskorú embert juttatna jövedelemhez. Ezt még a Köztársaság Párt is vallja, és szerencsére újabb programjukban már nem használják az „állami kegydíj” elnevezést. Az ellenzéki pártok a gyest (illetve a Fidesz szerint a gyed minimálösszegét) szintén állampolgári jogon fizetnék, így annak is, aki elvesztette a munkaviszonyát, vagy soha nem lépett munkába. De a programokból az is kiderül (bár nyíltan nem mindegyik mondja ki): csodát nem lehet várni az állampolgári jogon járó ellátásoktól, amelyeknek rövid távon inkább az elvekhez, mintsem a megélhetéshez lesz közük.
A legtöbb párt zászlajára tűzi a háromszintű ellátórendszert: ezáltal kerülne harmóniába egymással a szolidaritási és a biztosítási elv. Az első szint az alapellátás, ennek fenntartása mellett azonban a jelenleginél nagyobb szerepet játszana a munkaviszonyban eltöltött idő és a kereset nagyságát beszámító második szint, és még nagyobbat az önkéntes biztosítások harmadik szintje. A nyugdíjszámítás terén például a jelenlegi rendszert (amelyben az aktív kor utolsó öt évében kapott jövedelmet veszik figyelembe) az életkereset beszámításával váltanák föl. E kétségkívül igazságosabb módszerben egyetértenek a pártok – mármint amelyiknek egyáltalán van mondandója erről –, de persze fokozatos áttérést javasolnak, ami szintén igazságos, hiszen a gyors átmenet hátrányosan érintené például a nőket, akik általában kevesebb időt dolgoztak le, mint a férfiak. Ezért aztán sokat remélnek az önkéntes biztosításoktól, hiszen a nyugdíj- és betegellátás a fejlett országokban sem kizárólag az állami szerepvállalástól függ. A „ki-ki maga fizesse” elv hordozza azt az ígéretet is, hogy a keresők által befizetett járadékok nem értéktelenednek el.
A pártok szinte kivétel nélkül megszigorítanák a kifizetések ellenőrzését. A KDNP a jövedelem mellett a magánvagyont is megvizsgálná, hogy világossá váljék: valójában kik a rászorulók. A Fidesz szeretné elejét venni annak, hogy életstratégiát lehessen csinálni a különböző szociális támogatások maximális kihasználásából, a Köztársaság Párt pedig szigorúan szankcionálná a munkanélküliek feketemunkáját.
A szegényedőkért vagy a szegényekért?
A szocialisták elsősorban a szegényedő középrétegekért aggódnak, a Fidesz és az SZDSZ szerint viszont az állami juttatásokkal inkább a véglegesen leszakadók helyzetének enyhítését vagy – ha csak van rá remény – beilleszkedését kellene elősegíteni. A Fidesz útjára indítaná a „minimális beilleszkedési jövedelem programot”, ennek jegyében a családsegítő központ vagy más szervezet szerződést kötne azokkal, akik átmenetileg nehéz helyzetbe kerültek, viszont felbontaná a szerződést, ha nem teljesítik annak feltételeit; így a segélyt garanciális, „vissza nem térítendő hitel” formájában adnák. Az SZDSZ pedig javasolja a továbbtanulási támogatás bevezetését: részesüljenek ebben mindazok a 8 általánosnál nem iskolázottabb szülők, akiknek legalább egy gyereke középfokú iskolába jár. Mindkét liberális párt eltörölné a három gyereket nevelő anyákat segítő gyereknevelési támogatásnak (gyet) azt a megkötését, hogy ebben csak azok az anyák részesülnek, akik korábban legalább fél évet ledolgoztak (ez a feltétel ugyanis éppen a legszegényebbeket sújtja); hevesen bírálják a koalíciós pártok által kifundált mai rendszert, amely szerint a gyet még havi százezer forint nettó jövedelem mellett is jár.
A kormánypártok szociálpolitikai programjaikban szinte kötelességszerűen hangsúlyozzák a család fontosságát. Hogy mely társadalmi rétegekre helyezik a szociálpolitika hangsúlyait, az nem mindig egyértelmű. A kereszténydemokraták például így fogalmaznak: „A tömeges elszegényedés pártunk számára elfogadhatatlan… ugyanakkor támogatni kívánjuk a kemény munkával tisztes vagyonhoz jutó vállalkozók anyagi gazdagodását.”
Nyugdíjak, lakások
Drámaian növekszik hazánkban a nyugdíjasok száma, s ez felveti a kérdést: meddig fedezik a társadalombiztosításba befizetett járulékok a nyugdíjakat. A demográfiai eltolódások 2010 körül a nyugdíjrendszer összeomlásával fenyegetnek. A társadalombiztosítási elvonásokat már nem lehet tovább növelni, mert ez elszegényítené a munkavállalókat, a munkáltatók szempontjából pedig tovább növelné a munkaerő törvényes alkalmazásának költségeit, és ez újabb lökést adna a feketemunka térhódításának. Utóbbi aranyigazsággal indokolja a Köztársaság Párt azt az ígéretét, hogy a járulékokat 30 százalékra fogja csökkenteni. Az MSZP a nyugdíjrendszer működőképességének fenntartása érdekében további állami garanciákat sürget, s követeli, hogy juttassák törvényesen járó vagyonukhoz a társadalombiztosítási önkormányzatokat, sőt adjanak nekik jogszabály-alkotói jogosítványokat is. A szabad demokraták is szükségesnek tartják a vagyonátadást, de szerintük a juttatott jószágnak csak azokra a költségekre kell fedezetet nyújtania, amelyek a nem aktív népesség számának ingadozásai miatt merülnek fel; a normális működést viszont továbbra is a befizetett járulékok biztosítsák. A fiatal demokraták pedig megállapítják ugyan, hogy a nyugdíjrendszerben nincsenek tartalékok, mégis hallgatnak a vagyonjuttatásról…
A szociális célú lakáshoz jutás rendszere ma romokban hever, és ami a támogatásokból megmaradt, az sem a leginkább rászorulókhoz jut el. Az MDF a családosoknak azt ígéri, hogy bővíti a jelenlegi kedvezmények körét. Az ellenzéki pártok elsősorban a lakáshitelhez jutást támogatnák, de némileg tágítanák a szociálpolitikai kedvezmények kereteit is: föloldanák azt a mai megkötést, hogy csak a méregdrága új lakások vásárlásakor lehet kedvezményhez jutni.
És a választók?
A szolidaritási és a biztosítási elv konfliktusa miatt elkerülhetetlenül meg kell változtatni a szociális ellátórendszereket, és ez sokak számára érzékeny veszteségeket fog okozni. A pártok különbözőképpen beszélnek arról, hogyan lehetne ezt elfogadtatni a társadalommal. A Fidesz szerint „széles társadalmi egyetértés” szükséges a programok elfogadásához; az SZDSZ azt javasolja, hogy kössön az új kormány szociális egyezségeket az érdekvédelmi szervezetekkel, és nemcsak azokkal, akik erős politikai befolyással rendelkeznek; az MSZP úgy véli, a szakszervezetekkel kell megkötni a szociális paktumot. Az MDF csak annyit mond: továbbra is meg kell őrizni a nyugalmunkat.
Az égető gondok és a konszenzuskeresés közepette a pártok elég visszafogottan forgatják a kritika fegyverét. Az SZDSZ és a Fidesz amiatt bírálja a kormányzatot, mert fennmaradt az a társadalmi újraelosztó rendszer, amelyben mindenki kap valamit (egyre kevesebbet), ugyanakkor pazarlás folyik, mert a juttatásokkal nem elég határozottan célozzák meg a rászorulókat. Az SZDSZ ehhez hozzáfűzi, hogy ma keverednek egymással a családok támogatásának elvi és politikai szempontjai, és így a rendszer a középrétegeknek kedvez a rászorulók helyett. Az MSZP a kormány szociálpolitikáját „hagyományos szegényellátásnak” nevezi, de óv mindenkit a liberálisok piacelvű elképzeléseitől is. Az MDF viszont úgy látja, hogy a magyarok előtt csak két út van, és a másik nem vezet sehová. Annyi bizonyos, hogy a támogatásoknak valahogy el kell jutniuk a rászorulókhoz. Még akkor is, ha a pártok nem elsősorban az ő támogatásukra számíthatnak.
- Választás ’94 [6]