Szőke Zsuzsa

Nyomtatóbarát változat

Egy héttel később, 1993. március 31-én Urbán János vezérőrnagy átfogó tájékoztatást adott a honvédelmi bizottságnak „a hazai repülőtisztképzés beindításának javasolt feladatairól és költségvetési vonzatairól”. Olyan képzési tematikát ígért, amely a korszerű nyugati repülőképzéshez illeszkedik. Amint kiderült, kiképzőbázisnak a Szolnoki Repülőtiszti Főiskolát szemelték ki, és négy év múlva profi vadászerepülő és helikoptervezető állományt lehet felavatni. A képzés beindítása 1997-ig tartana, ez 2,9 milliárd forintot emésztene föl. Utána már csak évi hatszázmillió forintba kerülne a „szolnoki terv” továbbvitele.

Természetes, hogy profi szintű pilótaképzés elképzelhetetlen profi szintű oktatógépek nélkül. Ezért a vezérőrnagy először is azt részletezte, hogy miként sikerült „ingyen” hozzájutni mintegy húsz sugárhajtású oktatógéphez. Idézet az említett bizottsági ülés jegyzőkönyvéből: „Ebben az árkategóriában az L–39-est az idén 1,4 millió, illetve 1,8 millió dollárért kínálják. Az 1,4 millió dollár azokra a repülőgépekre vonatkozik, amelyeket a szovjet katonai légierő nem vett át. Ezek egy-két éve ott állnak a gyárudvaron… Beszerzésre itt szerencsére nem kell gondolnunk, mert… a német fél ezeket ingyen adja, csak helyre kell állítani…” A helyreállításhoz szükséges 900 millió forintot – tette hozzá a vezérőrnagy – az 1994-es költségvetési terv terhére, ezen belül is átcsoportosításokkal lehetne előteremtetni.

Tucano nuku

E nem mindennapi ingyen tranzakció elemzése után Urbán János vezérőrnagy áttért azon légcsavaros oktatógépek ismertetésére, amelyek beszerzése bizony „többletköltséget igényel”. Ezek a gépek nyújtanak jártasságot a nagy magasságban repülő vadászrepülőgép vezetéséhez, ami viszont alapvetően szükséges a harcirepülőgép-pilótasághoz. Idézet a jegyzőkönyvből: „Mindenféle elkötelezettség nélkül igyekeztünk felvenni a kapcsolatot a Magyar Honvédség parancsnokságának illetékes szerveivel, repülőgépgyártó cégekkel, azon országok légierőinek vezetőivel, ahol korrekt, teljes körű repülőkiképzést folytatnak.”

Az „érdeklődő megkeresésre” először a németországi Rhein-Flugzeubau GmbH. jelentkezett. Az ő gépük ellen a HM vezérkara azt a kifogást emelte, hogy „mindössze egy légierő, a Royal Thai Air Force rendszeresítette kiképző repülőgépként”. Aztán jöttek a finnek, akiknek a gépe ugyancsak azért nem kellett, mert „a finn légierőn kívül csak Mexikóban használják”. A harmadikként befutó csehek gépét „öreg konstrukciónak” minősítették; a franciák Epsilon iskolagépe meg azért nem volt jó, mert „függőleges vezérsíkja túl keskeny ahhoz, hogy elférjen rajta a piros-fehér-zöld felségjel-nyíl”. Az ötödikként bemutatkozó lengyel gépek egyikével az volt a gond, hogy „még mindig csak prototípus”, a másikkal meg az, hogy „túl érzékeny a szűk fordulókban”. A magyar szakemberek az új kiképzőgép után kutatva eljutottak a távoli Chilébe is, de az sem volt jó, merthogy „sajnos gázturbinás”. A pályázaton a brazil Embraer EMB–312 Tucano gép aratta a legnagyobb sikert. A fél világ ezt használja kiképző és könnyű harci repülőgépként. De Szolnokon ez a gép sem fog repülni…

A Szolnoki Repülőtiszti Főiskolán a leendő pilóták egy 1978-ban kifejlesztett, a Jakovlev iroda tervei alapján gyártott román gépen, a JAK–52-esen kezdik meg a tavaszi kiképzést. Ennek stratégiai előnye az, hogy kizárólag Kínában gyártanak hozzá hasonló gépet, amit feltételezhetően használnak is. Gazdasági előnye pedig az, hogy a megvásárolt tizenkét gép nem volt különösebben drága: darabja hetvenezer dollár, plusz ÁFA, plusz vámköltség. (Összehasonlításul: a Duna Tv egyévi költségvetése ennek úgy a tizenhétszerese.) A román gép versenyen kívül lett befutó. Ugyanis miközben egymásnak adták a kilincset a nagy cégek, kiderült, hogy a tárcának egyáltalán nincs pénze a „szolnoki terv” technikai feltételeinek megteremtésére.

Félelmeken alapuló tanácstalanság

Nagy András, a honvédelmi bizottság SZDSZ-es tagja: „Ezzel a vásárlással a múlt technikáját konzerváló gépek kerültek be a magyar légierő gépparkjába. A költségvetési zsákutca mellett az a legnagyobb probléma, hogy a HM-ben semmiféle koncepciót nem dolgoztak ki arra, hogy mely haderők fejlesztése a legfontosabb a magyar honvédségen belül. Egyszerűen nem léteznek haderőkre vonatkozó prioritások! Pedig már Oláh István honvédelmi minisztersége alatt felvetődött, hogy a korszerű hadviselés egyik legfőbb útja a légvédelem erősítése, ez viszont elképzelhetetlen a repülőkiképzés korszerűsítése nélkül.”

„Már a bizottsági ülésen kiderült – emlékezik vissza Nagy András –, hogy a HM vezérkara semmiféle egyeztetést nem folytatott a szárazföldi haderővel az anyagi eszközök esetleges átcsoportosításáról. Ehelyett a légierő tábornoki kara kész »döntésnek« értelmezte Für Lajos kabinetülésen elhangzott szavait. A valóságban semmiféle költségvetési átcsoportosítás nem történt! Ugyanakkor Szolnokon már 1993. szeptember 1-jén megkezdődött az új képzés, idén tavasszal pedig ott álltak volna a leendő pilóták oktatógép nélkül! Ezt a patthelyzetet nem lehetett másként kivédeni, csak úgy, hogy miközben összevissza hazudoztak a HM szakemberei a jelentkező cégeknek, gyorsan átnyergeltek a keleti piacra, és kiválasztották a legolcsóbb oktatógépeket.

A koncepciónélküliséghez társul egy másik probléma – folytatja Nagy –, nevezetesen a vezérkar és a tisztikar egzisztenciális félelmeken alapuló tanácstalansága is. A haderők vezérkari főnökei csak akkor rohannak a bizottsághoz, ha már nagyon ég a ház. Ilyenkor tartanak egy síródélutánt, nekünk meg főhet a fejünk, hogy döntsünk felelősséggel. Őszintén meg kell vallanom, mi sem állunk a helyzet magaslatán. Sajnos vannak köztünk olyanok, akik felveszik a pénzüket, de munkát nem végeznek. MDF-es képviselőtársaim között pedig akadnak, akik egyetértenek velem, de csak a folyosón…”

A gyorsított mundérterv

Nagy szerint tehát Urbán János vezérőrnagy és szakemberei lecsaptak a Für-féle „döntés” kínálta lehetőségre. Csakhogy az ő „szolnoki tervük” is kényszerpályára került. Ugyanis a HM Kollégiumának – Für Lajossal az élen – holmi repülőgép-vásárlásoknál fontosabb volt „a Magyar Honvédség korszerű, nemzeti hagyományokat őrző társasági öltözetének fejlesztése”. A Kollégium 1991. február 28-tól egészen 1993. március 5-ig azzal foglalatoskodott, hogy jóváhagyassa a kormánnyal az új ruházat bevezetését. Ütemtervük szerint három év alatt kell ellátni új ruházattal a hivatásos állományt. Azonban a Kollégium 1994. március 9-i ülésén Für Lajos úgy döntött, hogy: „Meg kell vizsgálni – a korábban jóváhagyóitól eltérően – az ellátás meggyorsításának lehetőségét. Figyelembe véve az Anyagi-Technikai Főcsoportfőnökség (ATFCSF) 1994. évi pénzügyi lehetőségeit, az új társasági ruházat gyártásához szükséges pénzfedezet biztosításához változatokat is javasolt.” Az ATFCSF tudniillik azt vizsgálta meg, melyik kalapból lehetne átcsoportosítani 721 millió forintot az új mundérra. Az előterjesztés kidolgozásával Böröcz Ferenc ezredest, az MH Ruházati Szolgálatfőnökségének helyettes vezetőjét bízták meg.

Az 1994. március 24-i Böröcz-előterjesztés első változata Für Lajos eredeti javaslatát tartalmazza. Második változat: „Az MH ATFCSF jóváhagyott költségvetéséből a technikai ágazatok terhére, biztosítható 481 millió forint. Ezen esetben a Magyar Honvédség egyébként is kritikus – a Kollégium által is ismert – haditechnikai helyzete tovább romlik, és ez különösen súlyosan érintené a repüléstechnika üzemben tartását.” És ha Für Lajos az 1994-re tervezett teljes ruházati utánpótlás illetményének 702 millió forintos elvonására gondolna, akkor az előterjesztés veretes magyar szövege szerint: „…a hivatásos állomány egyébként is elhasznált és gyakorló ruházatának állapotát, öltözeti képét és várhatóan egy részének hangulatát negatív irányba erősen befolyásolná”.

A hangulat negatív iránya folytán tehát még a végén a gyorsított mundérterv is füstbe mehet.

• Gazdaság és társadalom