Ember Judit filmszemlén bemutatott új dokumentumfilmje (És ne vigy minket a kísértésbe) játszódik ezen a Szolnok megyei településen. Puszta Csataszög… úgy hangzik, mint egy hadijelentés kezdete a Kőszívű ember fiaiból, de úgy is hangozhat, mint valami átkozódás.
Egy vidéki kastélyban a kikeresztelkedett zsidó földbirtokos (vagy földbérlő-gazdálkodó?) 1944 tavaszán egyéves kislányát, hogy a háború végéig megmentse, rábízza a fiatal pesztonkára, aki el is viszi a kislányt közeli falujába. Mégsem Jókai, inkább egy Mikszáth-regény kezdete, Mikszáth kiábrándultabb, tehetetlenebb fanyar, beletörődő eszességével? A Jókai regények romantikus alaphelyzete egy Mikszáthénál is kiábrándultabb, hősök nélküli világban, a németeket kiszolgáló csendőröktől és nyilasoktól bemocskolt magyar pusztán 1944 tavaszán… Zsófi, a pesztonka mégsem rejtette, mégsem nevelte fel a rábízott csecsemőt, hanem bevitte a már szolnoki gettóba szállított „nagyságos asszonyhoz”, hogy aztán az asszonyt és egyéves kislányát együtt hurcolják el marhavagonban. Szerencsére nem Auschwitzba, hanem a Bécs közeli Strasshofba, ahol az emberek nagy része élve maradt.
Az akkori kislány, Marika ma Kanadában él, s visszatérve szülőhelyére szeretne valamit megtudni a történtekről, apjáról, aki nem élte túl a tömeggyilkosságokat, szeretné megismerni a szüleit szerető egykori kastélybelieket, s talán magyarázatot találni saját történetére.
Ember Judit filmjének leggazdagabb értéke, hogy a néző élet- és halálveszedelmet felidézve, egy nem mindennapi eseménysorba kapcsolódva döbbenhet újból rá: senkinek sem lehet másoktól különálló „saját története”, minden ember története szövevényesen és kibogozhatatlanul összefonódik a másokéval. A hazalátogató Marika nem tudja felfejteni a történteket: Zsófi, az egykori pesztonka talán Szolnokon él, talán Pesten egy orvos felesége… a volt kastélybeliek nem tudnak már róla, még teljes nevére sem emlékeznek. Egy bizonyos: a rábízott csecsemőt kiszolgáltatta a gyilkosoknak, a rábízott vagyont széthordták, eltulajdonították… Zsófi, a történet láthatatlan „hőse” majdnem gyereklány volt még: megtudjuk, hordta ugyan később a „nagyságos asszony” gyönyörű selyemzöld kabátját, de zokogva mesélte, hogy mindenre mostohaanyja, s más könyörtelen rokonai kényszerítették, ő akaratától megfosztva, tehetetlenül csak engedelmeskedett.
„A volt kastélybeliek” használom nehézkesen ezt a kifejezést. Maga a „kastély” is zavarbaejtő, a kamera szétnéz a tájon, beszélnek régi meg új kastélyról, s arról, hogy átépítették azóta, az évek során ilyen meg olyan célokra használták, de bevallom, kastélynak, de még nagyobb épületnek sem látom semminemű nyomát a filmen, falusi-félkülvárosi portákat, jellegtelenül csúnya házakat látok. „A volt kastélybeliek” közül Filó Feri bácsi és testvére, Juci néni eleveníti fel a régmúlt történetet. Feri bácsi akadozva, Juci néni elevenebben, gyorsabb, frissebb emlékezettel.
Talán ők a film igazi hősei, holott semmi különös nem mondható róluk. Feri bácsit előbb a nyilasok üldözték, mert a balsikerű Horthy-fegyverszünet napján katonaszökevénynek minősült (egy jóakaratú csendőr alhadnagy szöktette meg, majd mégis nyilas kivégzőosztag várta, hogy csak szerencse folytán szabaduljon), később orosz hadifogságba került. A kislány elmenekítésének idején nem volt a kastélyban.
Nem nagyon hiszem, hogy a tisztességesnek, nyíltnak látszó külső, a tiszta tekintet mindig tükrözi egy ember belső tulajdonságát. Ember Judit filmje után azonban kicsit hajlok rá, hogy mégis. Feri bácsi és nénje két olyan ember, akiben halálomig megbíznék. Pedig a bácsi olykor úgy fogalmaz, hogy az „felvilágosult” füllel kevéssé tetszhet: „hát persze, zsidó vót, zsidó vót, de hát ő nem vót rossz zsidó” mondja egykori gazdájáról. Úgy érzem, merő butaság volna, ha klisé-szóhasználata feledtetné igaz emberségét. Saját menekülését idézve ismeri el, hogy ők nem tudták volna megmenteni gazdáik gyermekét, vagy magukat a birtokosokat. A német megszállás után máshonnan jött figurák tűntek fel a pusztán: „Nyilas volt az, Szálasi embere, a fene egye meg” – mondja röviden. Elég ennyi: a pusztán állva sercintve köpne is.
Juci néni feledhetetlen ember. Nyolcvanhárom évesen, a ház körüli munkából a kamera elé szinte „beesve” világosabban és értelmesebben beszél, mint néhány parlamenti politikus. Marikát ő dajkálta annak idején. Szobalány volt: vasalt, mosott. Ebből a szemszögből elevenít fel apró, jelentéktelen tükörcserép-emlékeket: mindből emberség sugárzik, ő aztán csak a rokonszenvet, a kedvességet, vagy a pimasz durvaságot tudja megítélni… vagyis talán a legfontosabb dolgokat. „Zsidóbérenc” kezdték mondogatni róla, amikor szóvá tette, hogy szemérmetlenül széthordták és fosztogatták elhurcolt gazdáinak vagyonát.
A zsidó birtokos (vagy bérlő) Balogh István és felesége kikeresztelkedett, asszimilált, magukat büszkén magyarnak valló zsidók voltak, akiknek legnagyobb csalódása a katolikus pap: megtagadta őket, segítségre nem vállalkozott. Talán ekkor értették meg, hogy rájuk pusztulás vár, s a kisgyereket is nehéz lesz megmenteni. A pap után csak a fiatal és kedves pesztonkában bíztak. Meg a vagyontárgyakban, amit a pesztonka és családja a segítség fejében kap.
Zsófi, a pesztonka egyébként, Juci néni emlékezése szerint visszajött a kastélyba a háború után, s a nagyságos asszony szép selyemkabátjában jött vissza. Amikor ezen Juci néni elképedt, állítólag, sírva mondta, ő nem tehet semmiről, mostohaanyja jelentette fel vagy kényszerítette, hogy a rábízott csecsemőt adja vissza, s a rábízott vagyont széthordják, elprédálják.
A Schindler listájának fekete-fehér kockáin vonul át kis lángocskaként piros ruhában egy négy-öt év körüli piros ruhás kislány, ott szalad elbújni, aztán a halottkupac tetején még egyszer át a képen. Mintha ennek a filmnek, az akkor egyéves, elrejtendő kislánynak lenne rokona vagy pár évvel későbbi hasonmása.
Nem lehetett volna itt a kastélyban elrejteni? Az elrejtéshez nem néhány ember aktív jóindulata vagy több ember passzív jóindulata, még csak nem is magányos hérosz hiányzott, hanem a társadalomnak valami kollektív felelősségérzete, s ennek hiányáról Bibó István egyre érvényesebbé és égetővé váló háború utáni tanulmányát olvassuk el újra.
„Bízom benne, hogy jó barátok, és e vad zivatart átélt rokonok magukhoz vesznek, s úgy nevelnek fel, ahogy azt mi tettük volna” – írta a halálba készülő apa búcsúlevelében kislányának. Tévedett.
Ember Judit kamerája a szolnoki gyüjtőtáborig követi a történet hőseit, él még ott valaki, aki el tudja mondani, mit látott. Majd fiatal színész tűnik fel a képen (Kaszás Gergő), és felolvassa a korabeli csendőrjelentéseket. A film leginkább szégyent keltő mondata ebből idézve hangzik el:
„A lakosság hangulata körében puhatolva, olyan egyént nem találtunk, aki a zsidóság sorsán sajnálkozott volna.”
Puszta Csataszög: Magyarország 1944-ben, Jókai hősök nélkül.
Vagy más oldalról, s talán igazabbul belegondolva, egy Brecht-idézettel: „Jaj annak az országnak, melynek hősökre van szüksége…” Hiszen azért mégiscsak akadtak Jókai-figurák 1944-ben, Bajcsy-Zsilinszky vagy Kálló esperes, vagy Stollár Béla, vagy a komáromi polgármester, vagy a nyilasokkal tűzharcot vívó két Ludovikás katonatiszt az Andrássy úti lépcsőházban, s bizonyára mások is, de olyan belső közmegegyezés, kollektív szolidaritás nem létezett, mely ezt a szégyenkeltő csendőr-megállapítást lehetetlenné tette volna.
S ha nem létezett, akkor hiába is akadt Szodomában „tíz igaz”, nincs az a tucatnyi Jókai-hős, aki segíthetett volna.
Mi maradt meg a vagyonból, milyen tárgyakra emlékeznek a túlélők? Például egy ún. „Aladdin-lámpára”. Bekormolódott, el kellett oltani a lángját. „Olyan könnyű volt, hogy ráfújtam, oszt eltűnt…” – mondja valaki.
Talán könnyít az emlékezés.
- Kultúra [6]