Major legújabb euroblamázsa
A britek ismételten hajba kaptak Európa többi részével. A vita az Európai Unió Minisztertanácsának szavazási rendjéről folyt. A tagországok – eddig tizenkettő volt belőlük – a Minisztertanácsban nagyjából lakosságszámuknak megfelelően eltérő számú szavazattal rendelkeztek, összesen 76 szavazattal. Eddig huszonhárom szavazattal lehetett a Minisztertanácsban döntéseket megakadályozni, két nagy és egy kisebb ország szavazataival. Miután az Európai Unió négy új taggal bővül ki, az össz-szavazatok száma kilencvenre emelkedik. Logikusnak látszott azt a szavazatszámot is arányosan – huszonháromról huszonhétre – emelni, amellyel a döntéseket meg lehet akadályozni. Partnerei nagy bosszúságára erre a tervre mondott eleinte nemet a Major-kormány.
A brit kormány ellenkezése politikai ügyetlenségnek bizonyult. Igazán jó indoka – ebben megegyeznek a kommentátorok – nem volt. Először is a különbség nem túlzottan nagy. Másodszor, az akadályozni képes kisebbség méretének eddig sem volt különösebb gyakorlati jelentősége: az Európai Unió politikai és nem számtani döntéseket szokott hozni – fogalmazott a Frankfurter Allgemeine. Harmadszor, az úgynevezett „blokkoló szavazatok” számának emelése – ahogy erre az Economist rámutatott – pontosan ugyanannyival könnyíti meg a Nagy-Britannia számára kedves döntések keresztülvitelét, mint amennyivel megnehezíti a számára ellenszenves döntések megakadályozását.
Az ellenkezésnek jó indoka nem volt, de súlyos belpolitikai indítéka igen. Nagy-Britannia azzal a kikötéssel csatlakozott a maastrichti szerződéshez, hogy joga lesz a szerződés szociális fejezetét figyelmen kívül hagyni. A britek egy ideje arra gyanakszanak, hogy az Európai Unió az egészségügyi és munkavédelmi előírások kiskapuján keresztül szeretné a szociális fejezet – állítólag a brit gazdaság érdekeit sértő – előírásait a szigetországba becsempészni. Tekintettel az euroszkeptikusok Konzervatív Párton belüli erejére Major úgy érezte, hogy demonstrálnia kell: őfelsége kormányát Maastricht ellenére sem lehet madzagon rángatni.
Major pechjére a demonstráció rosszul sült el: az derült ki, hogy lehet. Mivel a brit álláspontot csak a spanyolok támogatták – igen óvatosan –, Majornek el kellett fogadnia azt a múlt hét végén kidolgozott „kompromisszumot”, amely csak annyi engedményt tett, hogy huszonhárom és huszonhat közötti várható ellenszavazat esetében a döntés meghozatalával „ésszerű ideig” várni kell. Ehhez a sovány eredményhez Hurd külügyminiszternek még hozzá kellett költenie egy kis mézet a madzagra, így bejelentette, hogy a brüsszeliek megígérték neki: nem fognak az egészségügyi és munkavédelmi előírások felhasználásával olyasmit Nagy-Britanniára kényszeríteni, amit nem akar. Ezt a brüsszeliek rádióinterjú-fordultával cáfolták, kijelentvén, hogy ők csak a brit inszinuációk alaptalanságát próbálták világossá tenni Hurd számára.
A múlt kedden Majorre és kormányára az a nehéz feladat várt, hogy a fiaskót eredményként tüntesse fel a parlament előtt. A feladat megoldhatatlannak bizonyult. Az ellenzék gúnyos kacajai közepette még az a hallatlan dolog is bekövetkezett, hogy Majort egy konzervatív képviselő szólította fel lemondásra. Mivel Majornek egyébként is rosszul áll a szénája (a közvélemény-kutatások szerint a toryk 20 százaléknál állnak a Munkáspárt 48 és a liberálisok 21 százalékával szemben), azonnal megindultak a spekulációk Major megbuktatásáról. Igaz, ilyen spekulációk már több mint egy éve időnként fel-fellángolnak, hogy aztán következmények nélkül lelohadjanak. Most is enyhített Major helyzetén az a tény, hogy Thatcher asszony kijelentette: a miniszterelnök-csere katasztrofális lenne a párt számára. Heseltine, a Thatchert megbuktató és Major utódjaként is esélyes befolyásos tory politikus pedig egyenesen azt mondta: a Konzervatív Párt Major vezetésével fogja megnyerni a következő választásokat.
Heseltine kijelentése két állítást is tartalmaz. Annyi már most megjósolható, hogy legalább az egyik hamisnak fog bizonyulni.
Kurdkérdés németeknek
A Németországban élő kurdok jelentékeny militáns kisebbsége napokon keresztül csatákat vívott a német belvárosokban a rendőrséggel, autópályákat torlaszolt el, autógumikat gyújtott fel (két fiatal nő pedig önmagát), török intézményeket támadott meg. Vagyis tűrhetetlen módon visszaélt a vendégjoggal, garázdálkodott és szervezett csendháborltást követett el – hangzott a közvélemény és a politikusok nagy részének verdiktje.
A kérdés az, hogy miként lehet megakadályozni a törökországi polgárháború Németországba importálását. Sokak szerint egyedül kemény fellépéssel. A német hatóságok ennek megfelelően betiltották a kurdok újévi ünnepségeit. Kohl kancellár és Kanther belügyminiszter kitoloncolással fenyegette meg az erőszakos tiltakozásban résztvevő kurdokat. „A Törökországba történő gyors kitoloncolás szolgál kétségkívül leginkább elrettentésül az új bűncselekmények elkövetésétől” – jelentette ki a belügyminiszter. A kitoloncolásnak azonban akadálya, hogy a kurd aktivistákat Törökországban kínzás és halálbüntetés fenyegeti. Ezért a németek egy olyan toloncegyezményről kezdtek tárgyalni a törökökkel, amely garantálná a Törökországba visszaküldött kurdok emberi jogait.
De a kemény fellépésnek jócskán vannak ellenfelei is. Mindenki elismeri ugyan, hogy a militáns kurdok súlyosan megsértették a törvényes rendet, és hogy ez tűrhetetlen. De a belső biztonság jelszavát zászlajukra tűző pártok, a CSU és a CDU kivételével a politikusok úgy vélik, hogy a törvény és rend fenntartása egy jogállamban csak „szemmértékkel” történhet. Az sem lenne bölcs – érvelnek az ellenzéki és a kormánypárti liberális politikusok –, ha az illegális (tavaly novemberben betiltott), de több ezer tagot számláló PKK-t „terrorista egyesületnek” minősítenék, vagyis olyan jogi eszközt vetnének be ellene, amit a néhány tucat taggal rendelkező terrorista csoportokra találtak ki. De az ellenzéki és liberális politikusok különösen attól ódzkodnak, hogy áldásukat adják a politikai bűncselekményeket elkövető kurdok Törökországba történő kitoloncolására. Alternatívaként a bűnösök német bíróságok elé állítását javasolják. A török garanciák mit sem érnének, hiszen a török rezsim rutinszerűen sérti meg az emberi jogokat, kurd parlamenti képviselőket vet börtönbe, népirtó háborút visel kurd kisebbsége ellen – hangzik az érv, amelyhez az egyházak és a humanitárius szervezetek képviselői is csatlakoztak. Ráadásul a kitoloncolások politikailag is rossz üzenetet hordoznának: úgy lehetne értelmezni őket, mintha a német kormány helyeselné a török rezsim kurdpolitikáját.
Ez kétségkívül így van. A török kormány már attól is diadalittas, hogy a németek egyáltalán fontolóra vették a kitoloncolásokat. Fennáll a veszély, hogy a kurdok is a „török vonal” támogatásaként fognák fel a tervezett német intézkedéseket, ami a kurd tiltakozó akciók eszkalációjához vezethet. Ebben az esetben viszont a mérsékletre intő és humanitárius érvek egyre kevésbé fognak meghallgatásra találni.
A gond tehát az, hogy a rendőri kérdés szétválaszthatatlanul összefonódott egy erkölcsi-külpolitikai kérdéssel. Ki mellé álljon Németország: tűrhetetlenül viselkedő NATO-szövetségese mellé, vagy a szintén tűrhetetlen eszközöket bevető kurdok mellé? Esetleg lehet semlegesnek is lenni? Ezt az erkölcsi-külpolitikai kérdést csak szövetségi szinten lehet megválaszolni, ha sikerül konszenzust kialakítani. A rendőri kérdés viszont azonnali választ kíván, mégpedig a tartományoktól, amelyek rendőri szempontból csaknem teljes szuverenitást élveznek. Aligha kétséges, hogy a különböző politikai színárnyalatú kormányok különböző válaszokat fognak megfogalmazni.
S ezzel hihetetlenül meg fogják nehezíteni a szövetségi külpolitika dolgát.
Illúziók és kihívások
Mióta demokrata elnök ül a Fehér Házban, a Republikánus Párt belső ügyeiről keveset hallani. Pedig az elnökválasztás előtt nagyon úgy nézett ki, hogy az előrelátható vereség bekövetkeztével a párt bibliás jobboldala és mérsékelt szárnya között leszámolásra kerül sor. A vitatott kérdés az lett volna, hogy ki a hibás a vereségért: a jobboldal, amely Biblia-lengető, elvakult fundamentalizmusával elrémisztette az alapvetően centrista választókat, vagy a mérsékeltek, akik elárulták a reagani örökséget, és demokratákat megszégyenítő módon váltak az adóztatás és a kormányzati költekezés híveivé. De először Clinton baklövéseket ügyetlenségekre halmozó vezetési stílusa, később néhány fontos republikánus választási siker, majd végül a kibontakozó Whitewater-ügy egységbe forrasztotta a Republikánus Pártot. Ha minden jól megy, mi szükség van önvizsgálatra?
De az Economist múlt heti számának elemzése szerint hiba lenne az önvizsgálatról letenni. A lap párton belüli és párton kívüli bírálókat idéz, akik szerint a felületes sikerek azt az illúziót táplálják, hogy alapvetően semmi baj sincs a párttal, elég a dolgokat egy kicsivel jobban végezni, és akkor – Clinton némi segítségével – hamarosan újból republikánus lakója lesz a Fehér Háznak.
Csakhogy ez az optimizmus alaptalan. A párton belüli ellentétek nem szűntek meg, csak nem beszélnek róla. A republikánusoknak nincs programjuk, nincsenek elképzeléseik. Így fordulhat elő, hogy Rush Limbaugn, egy brutálisan Clinton- és Demokrata Párt-ellenes rádiós talk-show gazdája, a Republikánus Párt intellektuális vezetőjének szerepében tetszeleghet. Az Economist szerint Clinton sem isteni ajándék a republikánusok számára. Egyáltalán nem biztos, hogy sikertelen elnök lesz, jó néhány republikánus témát („családi értékek”, bűnözés) elorzott, és elvonja a republikánusok figyelmét attól, amit tenniök kellene: önmaguk újrakitalálásától.
Bár nem mindegyikét. William Kristol, Dan Quayle volt alelnök stábjának főnöke tavaly novemberben megalakította a „Republikánus Jövőért” nevű reformista csoportot. Kristol és elvbarátai úgy vélik, hogy-a republikánusok a társadalompolitikai koncepció hiánya miatt csöppentek ki a hatalomból, és addig nem is kerülnek vissza, amíg nem állnak elő bátor elképzelésekkel ezen a területen.
S persze vezetőre is szükség lenne. Kristol olyan vezetőre gondol, aki a populista Buchananhez és Ross Perot-hoz hasonlóan nem fél a konfrontációtól, de velük ellentétben sem nem „nativista” (amerikai nacionalista), sem nem protekcionista.
Az új öltöny, legalábbis a szabásmintája, tehát már megvan. Csak azt kell megtalálni, akire jó.
- Extra Hungariam [6]