Egészen kiválóan sikerült ez a szám. Egymás nyakára hágnak az érdekesnél érdekesebb közlemények, így bemutatásom csak a lehető legszubjektívabb lehet.
Bevallom, az utóbbi években Dávidházi Péter lett az egyik legkedvesebb szerzőm az „értekező próza” művelői közül. Nem véletlenül használom ezt a kissé avíttas szóösszetételt – Dávidházi mondatfűzésében, nem ész-, hanem nyelvjárásában van valami múlt századi mackósság, ami egészen elbűvölő filológusi charme-mel párosul. Példamutató számomra az a gyengéd alázat, amivel mindenkori tárgyát megközelíti, ahogy szinte öngyötrő módon boncolgatja vélt vagy valódi hibáit mostani cikkében. Kritikusi, esszéírói teljesítménye páratlanul visszafogott érvelés amellett, hogy a műbírálói pályának igenis van valamifajta éthosza. Most megalkotott egy kategóriát a „kritika iskolázottságáról”, amely bármilyen új, máris csatát nyert – a jövőben aligha lesz elkerülhető, hogy szóba ne hozzuk, ha egy műbíráló teljesítményét kívánjuk értékelni. Tanulás mindenekelőtt, továbbá részrehajlatlanság, következetesség, alázat, odafigyelés, kritikusi szótárunk gondos összeválogatása – mindez néha csak a hibátlanság eléréséhez elegendő, Dávidházi jól tudja, hogy valami többlet is szükségeltetik a jelentős kritikai teljesítmény megszületéséhez, „amit bajosabban vagy egyáltalán nem tudnánk pedáns iskolamesteri pontokba szedni”. Ihletre van szükség, valamiféle megérintettségre, személyes érdekeltségre az ügyben. Egyszóval – és ez már a magam metaforája – akkor tesz jót a kritikus, ha iskolázottan viszonozza a Múzsa oly ritkán kiérdemelt csókját.
Vas István egyike volt generációja legnagyobb kritikusainak. Ám Megközelítések című tanulmánykötetének jó néhány megállapítása heves ellenállást váltott ki, különös módon éppen azokból, akiket mai eszünkkel szinte automatikusan sorolunk vele egy szellemi táborba. Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes külön levélben bírálta Vas koncepciójának bizonyos elemeit, hármójuk 1969–70-es költői pengeváltása az elmúlt évek egyik legtanulságosabb, legelőbb dokumentuma. Aktuális vita, hiszen a hagyomány kérdését állítja középpontba. Megdöbbentő, hogy Vas István milyen zseniális jósnak bizonyult 25 évvel ezelőtt: az újabb irodalom valóban Babits nevét tűzte zászlajára, és éppen az őáltala preferált nem „gyarmati”, vagyis epigon modernek, ám a líra valódi megújítói, Petri, Tandori lettek korunk legfontosabb költőivé. Ha élne, vajon mit szólna Petri legújabb verseihez, például az éppen itt közölt Smiley reggelije című öngyilkosság előtti magánbeszédhez, Le Carré legfontosabb kémalakjának elegáns morfondírozásához? És gondolom, neki is emlékezetes maradna Térey János kissé berzsenyis hangulatú, az archaikus versbeszédet egészen mai tartalmakkal elegyítő „telefonepisztolája”, A ragaszkodók élete – hiszen éppen Vas volt az, aki nagyon hasonló költői alkímiával kezdte pályáját a harmincas években.
És még egy nagy alak a késő nyugatosok köréből, Ottlik Géza. Portréját Vas Istvánné Szántó Piroska rajzolta meg a tőle megszokott arányérzékkel, páratlan beleérző képességgel. Megrázó meglepetés ez az arckép; magam elegáns, halk szavú, dzsentlemengesztusú úriembernek képzeltem Ottlikot, most pedig egy már-már hisztérikus, kimondottan kolerikus, vértolulásra hajlamos idegembert látok magam előtt, akinek beszédmodorában a hőstenori hajlam egy levantei kereskedő erőszakosságával párosult. Szívszorító a regényíró utolsó éveinek ábrázolása, magányosan, felesége nélkül, útban a teljes leépülés felé. Most már végképp megértettem a Buda kudarcát.
- Rábeszélő [6]