A Gertrude Stein-darab – „Doctor Faustus Lights the Lights” (Dr. Faustus villanyt gyújt) – a Faust-legenda újramesélése: Steinnél a jó doktor a villanykörte feltalálásához szükséges tudásért adja el a lelkét. A darab 1938-ban operalibrettóként íródott a drámaírónő kedvenc zeneszerzője, Gerald Berners számára. Az opera sohasem készült el, a briliáns angol arisztokrata krónikus munkaképtelenségben szenvedett. Ennek ellenére a librettót önálló műként New York-ban már többször bemutatták, először 1949-ben.
Wilson Gertrude Stein-rendezése „a modernista égben kötött házasság” – írta a Variety a New York-i bemutató kapcsán. A Village Voice kritikusa is úgy vélte, hogy Wilsont és Gertrude Stein-darabját egymásnak teremtették: „Egyáltalán nem meglepő, hogy egy Gertrude Stein-darab annyi mindent felfed abból, ami csodálatos Robert Wilson színpadhoz való viszonyában – azzal együtt, ami fogyatékossága. Amikor Stein saját szövegeit vitte színpadra, akkor is olyan szövegekkel dolgozott, amelyeket steini premisszák formáltak, és bizonyos értelemben egész színháza annak megtestesülése, amit Stein darabjaiban elképzelni látszott: egy tűnődő, látomásos színházat, amelyben képzetek és feltételek – nem pedig emberek – játsszák az aktív szerepet; egy olyan színházat, amelyekben a szavak az eseményekhez hasonlóan ismétlődnek, sokszorozódnak és egymásba hatolnak, ahelyett hogy követnék egymást, egy olyan spirituális bankettet, amelyen a történeteket inkább fölidézik, mint elmondják, és a drámákat inkább fölvázolják, mint eljátsszák.”
Wilson, a vizuális gondolkodó és a gigantikus látványosságok mérnöke, egy pódiumot és egy átlós lépcsőt leszámítva üres színpadon játszatja el a darabot. De úgy játszik a fényekkel – és értelemszerűen az árnyékokkal –, mint senki más. Az előadás – olyan takarékos, szellemes és szögletes, mint egy rajzfilmre vitt Mondrian – az áttekinthetőség csodája. Wilson együttesének nagyobb részét fiatal keletnémet színészekből és színinövendékekből válogatta össze, Gertrude Stein csodálatos naivitását és különleges humorát a diákok ártatlanságával akarta konfrontálni. A rendező mégis az eredeti, lefordíthatatlan angol szöveg mellett döntött, vagyis a diákoknak először meg kellett tanulniuk angolul. A színészek akcentusos angolja némely kritikusok szerint emeli az előadás hatását, némely kritikusok szerint pedig lapossá teszi a nyelvet, és idegesítő. Wilson komplex módon koreografált mozdulatok parádéját vitte színpadra, amely hol aláhúzza, hol ellenpontozza a szöveget. A kísérőzene Hans Peter Kuhn műve: karikírozottan szenvtelen minimalista zene, amelyet hanghatások, valamint parodizált revü- és ragtime-zene tesz változatossá.
De a Village Voice kritikusa számára valami mégis hiányzik az előadásból. „Wilson mozgóképeinek szépsége, az a világosság, amivel a szöveget tagolja és ritmizálja, még a humor is, ami színt visz a rendezésbe, távol áll attól a szenvedélytől, amely Stein tragédiájának középpontjában van. Míg Stein szövege minden kubista szemlélődő jellege ellenére is forró, Wilson olvasata hűvös, behízelgő, derűs – nagyon száraz vodka-martini Stein nehéz vörösbora helyett.”
Madách Színház, március 25–26-án, 20 órakor (Bp. VII., Erzsébet krt. 29–33.)
- Rábeszélő [6]