Régen nem esett szó erről a folyóiratról – érdemtelenül, íme az új évfolyam első száma, a megújulás valóban teljes, a szerkesztőségnek mellbevágóan gazdag anyagot sikerült összehozni. Talán túl sok is a jóból, már-már fullasztó. És persze félő, hogy a folytatás elmarad. De azért reménykedjünk.
Természetesen Petri versét olvastam el elsőként (Antropozófia); ismét a karcos, reszelős, keserű hang, a kiábrándult bohóckodás. (Elcsúfítja egy csúnya sajtóhiba – van belőle elég a lapban.) Borbély Szilárd újabban publikált, amolyan „végigrímű” verseiben a dalforma megújítására tesz sikeres kísérleteket. Nekem a bájos A feketerigó tetszett a legjobban.
A magyar nyelvű prózai közleményekből Darvasi László rövid, de annál velősebb története érdemel hangsúlyos említést; mesterien tartja bizonytalanságban az olvasót: vajon miféle feladat ellátására érkezett az a fiatal férfi az asszonyhoz egy pállott vasárnap délután sunyi csendjében? Később a feszültség kienged, a szöveg némileg ellaposodik.
Rendkívül izgalmas Robert Menasse regényrészletének cselekménye, amolyan filozófiai tréfa. A pálmát azonban Ingeborg Bachmannak nyújtanám, A karaván és a feltámadás című elbeszéléséért rendkívül fegyelmezett haláltánc, nagy példája a nyelvi és gondolati sűrítésnek.
Senki se gondolja azonban, hogy nincs centruma ennek a folyóiratszámnak, az esszékben, tanulmányokban mindenekelőtt a látásról, illetve a vakságról, a szemről, a Napról és a Fényről folyik a diskurzus.
Természetesen egy Derrida-tanulmány is helyet kapott a közlemények között, és több írásnak főszereplője a francia sztárfilozófus. Mivel mostanában szinte minden periodika közöl írásokat tőle, talán nem ártana elgondolkodni fordításának problémáiról, lévén az mindenekelőtt filozófiai kérdés. Mondom ezt azért, mivel Gyimesi Tímea megoldása, szemben Angyalosi Gergely vagy a Jelenkorban szereplő Boros János–Csordás Gábor–Orbán Jolán triász munkájával, korántsem volt meggyőző. Az e témakörbe tartozó írások közül valószínűleg Kocziszky Éva esszéje a legátgondoltabb, üdítően nem sznob szöveg; Hévízi Ottó Velence-esszéjében egy gondolába ülteti Adyt, Heideggert és Simmelt – ez túlkapás megítélésem szerint.
A kritikai rovat első helyen közli Angyalosi Gergely „olvasói élménybeszámolóját” Ottlik posztumusz könyvéről. És mivel érvelése, gondolatmenete néha szó szerint megegyezik a magaméval, természetesen csak ajánlani tudom mindenkinek. Hadd adjam tovább egy komolyan megfontolandó javaslatát: „az Iskola nem is olyan tökéletes regény (erről érdemes lenne egy igazi, tisztázó kollokviumot rendezni).” Rajta!
- Rábeszélő [6]