Az első pillanatban oly vonzónak látszó feladat – a német Nils-Udo és a belga Bob Verschueren műcsarnoki kiállításáról írni – meglehetősen nehézzé és bonyolulttá válik, ha az ember túljut a látvány verbalizálásának valamifajta bevezetőre vagy előszóra emlékeztető szakaszán. Amint azonban arra kerül a sor, hogy a leírás elemzéssé vagy értelmezéssé bonyolódjon, a patentek, banalitások, sztereotípiák, közhelyek aljnövényzetében alig is találjuk meg az ösvényt, mely valami „fogalmi tisztáshoz” elvezethetne – hogy stílszerűek legyünk.
Nils-Udo munkái ugyanis – a szép és nagy fényképek közvetítésével – rendesen zavarba ejtik a nézőt, már ha az tényleg nézi is az erdei, mezei és tavi képeket, melyek a felületes pillantás számára alig észrevehető, piciny beavatkozásokkal teremtett, a szó legszorosabb értelmében vett organikus műveket tárnak elő fűből, fából, virágból; sugallva, hogy a természet, az anya, a szerető, az öl kitárulkozásában egy-egy apró, villanásnyi, alig észrevehető, de mindenesetre érzelemmel teli beavatkozás (mint egy szellemi petting) a művit és az eredetit, a szándékoltat és a szándékolatlant öröknek látszó harmóniába képes rendezni. Ám amikor az ember – ámulattól elnyílt száját végre becsukva és a dolgokat igazán megnézve – gondolkodni kezd, zavarba jön. Még azt megérti és elfogadja, hogy Nils-Udo a naturát valami szépleánynak érzi és láttatja, szép kisleánynak, akin és akivel bizsergetően lehet bíbelődni: hajacskáját, szőröcskéit ki-be fonogatni, ráaggatni klárisokat és medáliákat, gyűrmélni lebenyeit, visszafelé simogatni bundácskáját, és akinek persze és ráadásul még esendőségét, romlékonyságát, kicsiny büdösségeit is meg lehet bocsátani (vagyis hát azok is szépek, mert az övéi). Természet, szerelem, e kettő kell nekem – motyogja talán munka közben, ikebanás révületben Nils-Udo (jegyezzük meg itt, hogy kedveskésen csak keresztnevén szerepel a művész, mint mindenki jó barátja), s nincs is ebben a vágyban semmi ellenszenves, visszatetsző, mint ahogy munkáiban sincs – szögezzük le, mielőtt bárki arra gondolna, hogy valami kínosság látható a ligeti termekben. Inkább csak arról van szó, hogy a lefotografált és szépen keretezett tájrészletek, melyekben a növények keletiesen finom rajzokat képeznek Nils-Udo gondos keze nyomán, szóval a lefényképezett tájrajzolatok valahogy éppen annyit árulnak el magáról a természetről, és éppen olyan érzelmi ambivalenciával, mint a hírneves, a hetvenes években oly divatos David Hamilton felvételei a nőkről.
E képek nagyjából húsz év alatt készültek. 1972 és 1992 között, s mézes gondolkodásmódjukkal bizonyos értelemben egyfajta választ, reflexiót fogalmaznak meg a hatvanas–hetvenes évek túlságosan ambiciózus, szárazan geometrikus, más szempontból dogmásan konceptualista land artjára. A gyakran sok mérföldnyi földrajzokkal operáló, máskor tonnák, köbméterek tízezreivel dobálózó land-artisták megalomán és mindenáron győzni akaró gesztusával szemben Nils-Udo szándéka, csöndes pátosza, áhítatos-ájtatos manóskodása persze teljesen érthető és rokonszenves, csak amikor a mester valami vízinövény hatalmas levelét lilásrózsaszín virágokból kirakott szívecskével díszítményezi, az ember úgy érzi: a természet lágy öle már csak az intim dezodor mákonyos-bódító illatfelhőjén keresztül szaglászható.
(Amúgy meg – persze – hol a természet? Egyszer arról szeretnék olvasni vagy hallani, azt szeretném látni, milyen a természet, mi a természet az aszfalt, a ház, a város alatt, van-e élet a víz-, gáz-és villanyvezetékek környékén odalent?) Nils-Udo in vivo dolgozik, kinn, benne és rajta a natura testén, Bob Verschueren viszont in vitro. Épített terekbe viszi a faleveleket, füveket, fadarabokat, geometrikus rendbe szerkeszti tárgyait, s a térbe helyezett ábrákat – melyek a klasszikus minimál art formaegyszerűségét követik –, kiteszi az idő ugyancsak nemigen gazdag kényének és kedvének. Az idő festi át munkáit: száradva színesednek-színtelenednek a levélkupacok, porlódnak az ághalmok, szürkülnek, egyszerűsödnek – mondjuk: halódnak szépre és csöndesre, egyszersmind szobrosodnak át az örökkévalóságba –, s miközben minden a helyére kerül, a dolog szellemileg kezd komposztálódni. Mert hiszen azt azért már elég régóta tudjuk, hogy a természet halottként is szép, élőként meg még szebb, s vita nélkül belátjuk: a teremtett és az eredendő forma összevetése bőséges haszonnal jár. Csak olyan nagyon már nem bír meghatni e tudás birtoklásának élménye, s ha itt nincsen meghatódás, akkor a művészet-mint-természet-mint-művészet idea nem sokat ér. Ámbár tagadhatatlanul szép.
- Kultúra [6]