„Az persze valóságos kérdés volna, hogy a mai bal- (jobb-) oldalnak milyen a hagyománya a nemzeti kérdést vagy a nemzet kérdéseit illetően, mennyiben teljesítik be vagy árulják el ezen hagyományokat, vagy mennyiben kéne ezeket elvetni, átfogalmazni, értelmezni, megérteni. Volna itt magyar munka elég. Egy ilyen rossz, hepciás mondat ettől a munka, ettől a nemzeti munka elől veszi el a levegőt. Ez az Orbán-mondat igazi hibája, felelőssége, pusztítása.”
(Esterházy Péter, Élet és Irodalom, 2005. augusztus 26.)
Nem tartózkodtam Magyarországon, amikor Orbán Viktor tusnádfürdői bal-ítélkezése és Fejtő Ferenc arra reflektáló cikke nyomán kirobbant az a bizonyos sajtóvita „a baloldal és a nemzet” (és ezzel együtt persze „a jobboldal és a nemzet”) viszonyáról. Korántsem biztos, hogy – ha történetesen épp itt vagyok és napról napra követem e vitát – szükségét éreztem volna, hogy magam is bekapcsolódjam. A polémia alapját képező mondatot hallva ugyanis mindjárt kezdettől az az érzés fogott el engem is, amelyet Esterházy a fentebbi sorokban fogalmaz meg. Ha tehát az alábbiakban mégis eleget teszek annak a szerkesztői kérésnek, hogy szóljak hozzá a vitához, akkor – a Beszélő és olvasói szíves engedelmével – nem a jobbról balfelé és balról jobbfelé ütő játékból kérem ki a részemet, hanem arról szólnék néhány szót, hogy mi is volna az a „magyar, nemzeti munka”, amelynek szükségességére Esterházy apellál.
Az első probléma, hogy az elejénél kezdjük, azzal volna, hogy a 2005. évi Magyarországon mit is nevezünk „baloldalnak”, pontosabban „a baloldalnak”? (A kérdés a jobboldalt illetően is fölvethető, de erről majd később.) Nem szőrszálhasogatás a célom, ezenfelül nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy a mai Magyarországot – nemcsak intézményeiben, hanem társadalmilag is – egy olyan politikai törésvonal hasítja két részre, amely pontosan „a bal” és „a jobb” között húzódik.1 S minthogy ezek szembenállását alapvetően adottnak veszem, egy pillanatig sem vonom kétségbe, hogy az egyik is és a másik is: van. De már csak ezért is tisztázandó, hogy mi van a hasadék két oldalán. Az Orbán által kipécézett oldal eseténél kezdve van mármost egy közismert tény, amely fölött a polémia legtöbb résztvevője szinte érthetetlen könnyedséggel siklott el, éspedig hogy „a baloldalnak” nevezett mai magyar konglomerátumban több politikai hagyomány, több egymástól megkülönböztetendő elem keveredik. (Hogy melyek, ezt fölösleges volna itt részletezni.) De ha ez igaz, akkor minden olyan beszéd, amely egy változatlan lényűnek tételezett, egységes és örök „baloldalról” szól: merő képtelenség. A politikai ellenlábas térfelén még csak-csak érthető, ha nem is igazolható az ilyesféle kijelentés. De erre úgy válaszolni, mintha csakugyan volna egységes „baloldali” múlt, amellyel közös nevezőre hozható Kossuthtól Petőfin, Adyn és Jászin át egészen Kéthly Annáig és Nagy Imréig mindenki, aki ezen a térfélen hivatkozás, már bajosan igazolható, s aki erre az ösvényre téved, éppoly kevéssé szolgálja „a baloldal és a nemzet” közti, illetve az e szavakkal emlegetett viszonyrendszer jobb megértését, mint a tusnádfürdői balítélet.
A második, s még az előbbinél is fogasabb gond: „a nemzet”. Ebben a vitában mindenki úgy tesz, mintha ez a szó egyértelműen és mindenki számára azonosan jelölne valamiféle politikai (vagy kulturális vagy történelmi) közösséget; mintha nem épp az volna a mai magyar társadalmat megosztó baj egyik oka és egyben jellegzetes tünete, hogy amikor itt „nemzetet” mondanak, akkor ezen mást ért az egyik, s megint mást a másik! Itt nemcsak az a baj, hogy „a nemzet” – miként ezt az erdélyi Szilágyi N. Sándor egyszer oly találóan megjegyezte2 – eleve csak egy szó (hiszen ez minden elvont fogalomról elmondható), hanem hogy ez a szó újkori megjelenésének első pillanata óta kőkemény politikai intenciókat hordoz, éspedig nemcsak Magyarországon, hanem a modern világ legtöbb más országában is. Nem minden politikai fogalmat jellemez ugyanilyen többértelműség és rejtett intencionalitás. Vegyük például azt a szókapcsolatot, hogy „választó-közönség”, értve ezen esetünkben minden választójoggal bíró magyar állam-polgárt. Ezeknek együtteséről (amely bizonyos helyzetekben, mint tudjuk, „a nemzetet” is megjelenítheti) józan ésszel senki nem merne olyasmit mondani, hogy csakis ezt vagy csakis azt akarja, hiszen köztudomású, hogy a nevezett közösség ilyen-olyan (az időben is változó) arányban oszlik meg a különféle politikai csoportok és irányultságok között. A „választóközönség” tehát egy-értelműen meghatározható leíró fogalom, szemben „a nemzettel”, amely több-féleképpen határozható meg, de amelyről eleve mégis mindenki tudni véli, hogy mit „akar” s hogy miként kell őt szolgálni.
Harmadik pont: általános kijelentéseket tenni a baloldalról „és a nemzetről” (vagy a jobboldalról „és a nemzetről”) azért is komolytalan, mert az ilyesmi úgy hangzik, mintha volna egy nemzetnek (magyar nemzetnek) nevezhető állandó lényeg, mi több: tárgyilag is adott szubsztancia (vagy élőlény). Holott – minden értelmezéstől függetlenül – nagyon is pontosan tudjuk, hogy a magyar nemzet térfogata, földrajzi kerete, politikai elhelyezkedése a világban és a közvetlen szomszédságban gyökeres, nemegyszer drámai változásokon ment át a hátunk mögött lévő öt-hat emberöltő során, vagyis azóta, hogy a 19. század elején a „Nemzet” mint politikai hivatkozás megjelent a magyar közbeszédben. Elég, ha e fordulatok érzékeltetésére csak az alábbi, kommentár nélkül is beszédes nyolc dátumot idézzük föl: 1848/49, 1867, 1918–20, 1938–41, 1944/45, 1947/48, 1956, 1989/90. S kérdezhetjük: mi köze volt annak a politikai közösségnek, amelyre 1920 és 1944 között Horthy vagy egy Teleki támaszkodott, ahhoz a korábbihoz, amely Kossuth, Széchenyi, Deák és kortársaik nemzetképét definiálta? Vagy egy másik vetületben: lehet-e a szavakon kívül bármi közöset találni abban, amit a közélet szereplői „nemzeti politikának” hívtak 1919-ben, 1944-ben, 1956-ban vagy 1989-ben? Amit e kérdésekkel érzékeltetni szeretnék, az a következő: a különböző (bal- és jobboldali) szereplőknek sem az irányultsága, sem pedig a teljesítménye nem vezethető le a nevezett korszakok bármelyikében is pusztán „a nemzethez mint olyanhoz” való viszonyukból, tekintve hogy – függetlenül attól, hogy ki-ki milyen képzetet alkotott róla egy adott pillanatban – „a nemzet” nem volt ugyanaz 1989-ben, mint 1956-ban, mint ahogy nem hasonlított 1945-ben sem arra, amilyen mondjuk 1918-ban vagy 1919-ben volt, s amiképp az 1860-as években sem lehetett ugyanolyan, mint amilyen Wesselényi Miklós vagy Kossuth Lajos idején próbált lenni!
Mielőtt a vita terminusaival kapcsolatos további ellenérzéseimnek hangot adnék, szükségét érzem egy látszólag mellékösvényre kanyarodó, mégis a bal-jobb polémia lényegét érintő pontosításnak. Nem szeretném ugyanis azt a látszatot kelteni, mintha a nemzetfogalom szemantikai kritikájával vagy történeti nagyító alá helyezésével valami olyasmit akarnék sugalmazni, hogy egy politikai vagy kulturális közösség – egy „nemzet” – századokon átívelő történetében nincsenek folytonosságok. Persze hogy vannak. Ha nem is tudományos pontossággal, de azért megfigyelhető, ahogy egymásra épülnek – nemcsak a kultúrában, hanem a jogfejlődésben és az államépítésben is – a különféle szokások és hatások (ezt nevezzük tradíciónak), mint ahogy az is kimutatható, hogy az európai nemzeteknél ezek kimunkálása vagy spontán alakulása mindenkor szoros kölcsönhatásban volt a nyugati civilizáció nagy szellemi, politikai és spirituális áramlataival. Voltak és vannak állandóságok helyi-közösségi alapon, de lehet folytonosság abban is, ahogyan egy adott (nemzeti) közösség a körülötte áramló civilizációs hatásokkal alakítja ki saját viszonyát. Hogy csak témánknál maradjunk: már az a körülmény is, hogy jobb- vagy baloldalinak nevezett politikai pártjaink vannak, annak a jele, hogy ez az ország (nemcsak a mai, hanem a tegnapi, sőt a tegnapelőtti is) egy európai tradíció része, abból merít, és ahhoz próbál igazodni. Ebből következően a magyar politikai élet szereplőinek cselekvését nemcsak az ország pillanatnyi helyzete, arról alkotott felfogásuk vagy ezzel összefüggően személyes jellemük fogja determinálni, hanem az is, ahogyan saját irányultságukat a nagy európai és világtrendekhez, az ott uralkodó vagy valami más okból előtérbe kerülő eszmerendszerekhez vonatkoztatják. Ebben az értelemben vannak állandóságok mind a jobboldalon, mind a baloldalon, s úgy tűnik, hogy még ha korlátok között is, de minden politikai-eszmei hivatkozás valamennyire „kötelez”. Egy párt, amely magát „baloldalinak” definiálja, nemigen engedheti meg magának, mondjuk, a szegények iránti közömbösséget vagy a faji gyűlölködést, mint ahogyan egy, a „mérsékelt közép” felé tartó politikai mozgalomnak is kijelölnek bizonyos elvi határokat az oda tartozó tradíciók (szabadkereskedelem, kereszténydemokrácia stb.). Természetesen minden ilyen átvett hagyomány módosulhat is a helyszíni adottságok alapján.
Itt érkeztünk el ahhoz a kérdéshez, amely az itt tárgyalt vitát kirobbantotta, azaz hogy van-e valami állandóság abban, ahogyan a magyar baloldal a nemzet dolgaihoz viszonyul? Talán sikerült az olvasót a fentiekben arról meggyőzni, hogy a kérdés így feltéve megválaszolhatatlan. Először is, mert többféle magyar baloldal volt (és van). Másodszor, mert a tradíciók, amelyekhez kapcsolódtak, folyamatos változásokon mentek át (ez még a kommunizmus esetében is így volt). Végül mert nem ugyanazt nevezzük „magyar nemzetnek” ma, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Az általánosságnak ezen a szintjén maradva természetesen a magyar jobboldalról sem tudnánk semmilyen értelmes állítást tenni. Ezzel együtt mégsem mondható, hogy semmi állandóság nem volt a magyar baloldal és a nemzet viszonyában. Folyamatosságokat gerjesztett egyrészt az a kisebbségi és elnyomottsági komplexus, amely a magyar baloldali erők (a szociáldemokraták és a többiek) szemléletét egészen 1945-ig jellemezte, s amelyet igazában véve csak az 1956. évi tapasztalat szüntetett meg, másrészt pedig az a (reflexív) mód, ahogyan a nemzeti közösség fogalmát a maguk számára felépítették. Az osztrák–magyar monarchia vége óta mind a mai napig a magyar „baloldaliak” számára „a nemzet” sokkal inkább az értelem, mintsem az érzelmek kérdése volt. Talán éppen ez magyarázza, hogy légvárak építésére ez a bal alkalmatlanabb volt, mint a vele szemben álló oldal. S mintha (jobbról) ma is ezt a földhöz ragadottságot hánynák a szemére, a reálvilágban való hely- és szerepkeresését úgy értékelve, mint a „nemzetietlenség” jelét. Miközben a külső szemlélőnek – e sorok írója is bizonyos fokig ide sorolja magát – inkább az ellenkező probléma tűnik fel, azaz a magyar jobboldalon 1990 óta újból erőre kapott „nemzeti” retorika az ország és a nemzet szempontjából kontraproduktív irrealitása.3
Nem szeretnék azonban magam is az egyoldalúság vétkébe esni. Amennyiben a „nemzeti érzékenység” a saját nemzetünk érdekeinek preferálását, a saját szűkebb közösségünk bánataiban és vágyaiban való osztozást jelenti, akkor azt persze egyetlen politikai szereplő sem nélkülözheti, legyen mégoly realista is a világ vagy a haza dolgainak megítélésében. Nem szeretném továbbá, ha a fenti okfejtést bárki is úgy értelmezné, hogy „a baloldal” és „a nemzet” viszonyában (szerintem) mindig minden rendben volt. A leninista forradalmiság nevében és szolgálatában „baloldaliak” temérdek bűnt követtek el a magyar társadalommal, annak közelebbi vagy távolabbi érdekeivel szemben (erről szól a mögöttünk lévő század jó néhány évtizedének története). Ha a század mérlegét hitelesen akarjuk megvonni, akkor erről ugyanúgy illik és kell beszélni, mint azokról a bűnökről-mulasztásokról, amelyeket „jobbról” követtek el, s amelyeknek súlya, a máig ható történelmi következményeket figyelembe véve, legalább akkora. (A súlyozás persze kinek-kinek szuverén joga, arra általánosan érvényes recept nincsen.)
S most jutok el mondandóm talán legfontosabb részéhez. A magyar politikai térség jobb- és baloldaláról a másik fél szemére hányt vétségekről szóló (mai és tegnapi) beszédekben az az álságos, az az elfogadhatatlan, hogy mindenki (vagy majdnem mindenki) úgy tesz, mintha a saját portáján minden rendben volna, miközben nagyon is jól tudja, hogy ez nem így van. Az 1989/90-es fordulattal egy szabad, de megzavarodott ország keletkezett, amely – annyi ellentétes értékváltás után – nem tud mit kezdeni sem a múltjával, sem a jelenével; az éppen érvényes igazságról, illetve a követendő normákról még sejtései is alig vannak, hát még bizonyosságai! Nem úgy van-e, hogy az olcsó szólamokkal és a még olcsóbb kérkedésekkel ezt a bizonytalanságot próbáljuk leplezni? A napi politikai viták hevében mindegyik „oldal” úgy tesz, mintha az igazság – vagy a bizonyosság – az ő térfelén volna. Valójában egyikük sem tud zavar és önvád nélkül szembenézni a múltjával, amely pedig – ha jobban belegondolunk – nem is az övé, hanem a régmúlt ködébe hanyatló, alig-alig ismert, mégis óvatlanul előddé fogadott halottaké...
Ne legyünk naivak: az ellenfél szidalmazása mindig is a politikai eszköztár része volt. Annak meg egyenesen hagyománya van – nemcsak nálunk, hanem minden piactéren –, hogy az ellenfelet minél kíméletlenebbül csépelni kell, s e célból erkölcstelennek, népellenesnek vagy nemzetrontónak nyilvánítani. De abból a rossz körből, amelyet az effajta polémiák teremtenek, talán mégis ki lehetne törni, ha mindenki előbb a saját múltját próbálná megérteni, azzal nézne becsületesen szembe, s csak aztán keresné azt, ami a másik hagyománytárában kivetnivaló. (A „sajáton” és a „másikon” persze nem a baloldal vagy a jobboldal egészét kell érteni, hanem csak azt a jól meghatározott, nevekkel is azonosítható hagyományt, amelyhez ténylegesen kapcsolódunk, illetve amelynek térhódítása ellen fellépni kívánunk – más szóval úgy nézünk szembe a magyar közelmúlttal, hogy nem varrjuk egy zsákba sem a liberálist a forradalmi marxistával, sem a mérsékelt konzervatívot az őrjöngő fajvédővel.) Ha így járnánk el, és közben az összes „másik” is elfogadná, hogy csak így szabad a politikai ellenfélre a vizes lepedőt ráhúzni, akkor megkímélnénk magunkat az olyan, végül is terméketlen polémiáktól, mint amilyenekről ez az elmefuttatás szólt.
Jegyzetek
1 Egy rövidesen megjelenő történeti esszémben, amely a Gombár Csaba és Volosin Hédi által szerkesztett Két Magyarország? című kötetben fog megjelenni ez év végén az Osiris Kiadónál, e törésvonal keletkezését próbálom megérteni és a magam módján interpretálni.
2 Lásd a Regio című budapesti folyóirat 2002/4. számában Nyelvében él a nemzet címen megjelent cikkét. Csak ízelítőül, íme Szilágyi néhány fontos megállapítása: „(..) a nemzet fogalma valahogy természeténél fogva ellenáll annak, hogy a szokásos módon definiálni lehessen.” –„A nemzet nem olyasmi, amit valaha valaki is láthatott volna (..) A nemzet szót ugyan mindenki érti (vagy legalábbis ért rajta valamit), ám ha megkérdeznénk az emberektől, honnan is tudják ők azt, hogy egyáltalán van nemzet (mert arra álmukban sem szoktak gondolni, hogy „odakint”, a való világban talán nincs is), erre becsületesen csak egyféleképpen válaszolhatnának: onnan, hogy hallották másoktól.” – „A nemzetről (..) minden tudásunk kizárólag és teljes terjedelmében azokból a beszédeseményekből származik, amelyekből egyáltalán tudomást szerezhettünk a nemzet létéről – és minden egyébről, amit csak a nemzetről tudunk vagy képzelünk. A nemzet fogalmát (..) ki-ki maga építi fel a fejében, konstruálja meg magának, éspedig csakis abból és nagyrészt annak megfelelően, amit másoktól hallott róla, más forrása vagy támpontja nem is lévén ehhez.” – (A nemzetet illető) széles körű társadalmi konszenzus (..) teljesen elfedi azt, hogy maga a (..) szó és a neki megfelelő fogalom egy olyan nyelvi és fogalmi konstrukció, amelynek „odakint”, a való világban az égvilágon semmiféle megfelelője nincs (...) A nemzet ugyanis nem „odakint” van, ha van, hanem „idebent” a fejünkben, (…) külön-külön mindegyikünkében.” – „Ezért van eleve kudarcra ítélve minden olyan definíció-kísérlet, amely a nemzetet mint „odakint” lévőt akarja meghatározni.” (id. mű, 159–162.)
3 Másképpen, hogy úgy mondjam „hagyományosabban” válaszolja meg ezt a kérdést egy ismert baloldali publicista két könyv kapcsán a Kritika c. folyóirat egyik legutóbbi számában. Ezt írja: „A baloldali eszmekör (nem »genetikailag«, hanem a kapitalizmushoz való viszonya miatt, legyen az anti- vagy korrekciós viszonyulás) normális esetben, alapbeállításban a szociális kérdést a nemzet elé helyezi. Ez logikusan következik a szolidaritás alapelvéből és az ebből ágazó internacionalizmusból.” (Füzes Oszkár, Kritika, 2005. szept., 16. o.) Magyarországon ez a nézet csakugyan közkeletűnek mondható, s mint látható, nem csupán a jobboldalon. Más országban, mondjuk francia közegben, egy ilyen állítás egyáltalában nem volna magától értetődő, már csak azért sem, mert a szolidaritás alapelvének ugyanúgy van „nacionalista”, mint „internacionalista” olvasata.
- Játéktér [6]