Nyomtatóbarát változat
Miért van az, hogy míg a betegség egyéni, addig az egészségügy „köz”? Azaz kollektív, sőt kollektivista? A nyugdíjrendszer mellett az egészségügy területén sem igen értelmezhető a „kockázatközösség”, az „igazságosság” vagy az államilag szándékosan félreértett „társadalmi szolidaritás” kifejezés (az „ingyen”-ről már nem is szólva) – hacsak nem akarjuk észrevenni, hogy a szavak ködösítése mögött nagyon komoly érdekek és nagyon komoly százmilliárdok rejlenek.
Betegnek lenni a saját, egyéni problémám, ami csak kicsivel kiszámíthatatlanabb rizikó, mint az a sajnálatos tény, hogy előbb-utóbb megöregszem. Az utóbbi esetre már Magyarországon is számos egyéni, időben választható túlélési stratégia létezik, a magánpénztártól az önkéntes nyugdíj- vagy életbiztosításig. A továbbra is egyéni betegségre azonban továbbra is csak állami, kollektív válaszok léteznek, holott semmi, hangsúlyozom: semmilyen szakmai érv nem szól az eü.-szolgáltatások lehető legteljesebb privatizációja ellen. Csak politikaiak. Azok viszont rátelepednek a szakmaiakra, úgyhogy ma már nincs orvos vagy nővér, aki ha így is gondolkodna, nyíltan ki merne állni a köz elé azzal, hogy: elég volt, minőségi szolgáltatást akarok nyújtani világos tarifák alapján, és nem, nem kaphatja mindenki ugyanazt az ellátást.
A minimális éjjeliőr-állam híveként is el tudom fogadni, hogy a mindenkori kormánynak – nem annyira jótét lélekségből, inkább közpénzkímélés céljából – feladata lehet bizonyos, a „közt” érintő, életmentő megelőző kampányokat folytatni. Ilyenek pl. a kötelező oltások, a rák- és HIV-szűrések, a dohányreklámok engedélyezése mellett ütős antidohány- vagy antidrogplakátok elhelyezése köztereken. Az a drága, pazarló, embertelen és feudálszocialista állapot azonban, amelyben a magyar egészségügy évtizedek óta vegetál, morális, politikai, gazdasági és szabadságjogi okokból is teljességgel elfogadhatatlan.
Ahogyan az is, hogy a nagy kormányzó baloldali párt 21 elaprózott lépéssel próbál megúszni egy gyökeres, a finanszírozás módját is érintő eü.-reformot. Ahogyan az is, hogy a nagy ellenzéki jobboldali párt pedig, ha a népakaratot úgy értelmezi, az emberek félelmeivel operálva habozás nélkül rácuppan a parlamenten kívüli kommunisták kórház-államosítási népszavazására. Ahogyan az is elfogadhatatlan, hogy az orvosok és patikusok premodern hatalmi helyzetét konzerváló lobbiszervezetek a reform legkisebb előszelét az egzisztenciájukat fenyegető hurrikánnak látják (és láttatják a médiával).
Szerencsére minden mai divatos, privatizációellenes hangulat ellenére is sokak meggyőződése (bal- és jobboldalon egyaránt), hogy a magántulajdonos jobb és felelősebb gazdája az adott területnek, mint az állami bürokrácia. Csak és kizárólag a szociális/egészségügyi területen tartja magát a közmítosz, hogy állami felügyelet/tulajdonlás nélkül – mi is történne? Összeomlana a rendszer? Már ma is majdnem öszszeomlik. Nem mindenki jutna méltó ellátáshoz? Már ma sem jut mindenki olyan ellátáshoz, ami akár csak közelítene a „méltó” szóhoz. Túl drága lenne a szegények számára? Szegények ma többször nyúlnak a zsebükbe hálapénzért, mint a középosztály, hogy így próbáljanak méltó bánásmódot vásárolni maguknak – azután, hogy évtizedekig fizették (vagy fizették utánuk) az állami kasszába a sok járulékot. A középosztály különböző „civil” honlapokon tájékozódik a szülészorvos vagy a sebészprofesszor napi tarifájáról, amely tarifa az orvosi kamara szerint oké, ha utána adják, „hálából”, de ha előtte, akkor azt már „elvárják”, és az nem oké. Ezt a rendszert fogjuk átmenteni a XXII. századba is?
Az egészségügyi ellátások ma alanyi jogon járnak mindenkinek, a be- és kifizetések köszönő viszonyban sincsenek, miközben a miniszter is bevallja: még az sem ellenőrizhető, ki fizetett járulékot, és ki nem. A kormány helyesen ismerte fel, hogy (át)láthatóvá kell tenni a befizetések rendjét – ám a következő, szinte kötelező lépést már valamiért nem akarja meglátni: az egyéni biztosítás egyéni számláit. Hálapénz helyett valódi, piaci (tehát értünk versenyző) tarifákkal, OEP helyett valódi, biztosítási elven működő privát biztosítókkal, amelyek valódi szolgáltatást nyújtó dokikkal és kórházakkal szerződnek.
A hangsúly természetesen a szolgáltatáson van. Végre az engem megillető jogokkal és a rám tartozó információkkal, fogyasztóként, nem pedig valami eü.-bürokrácia tárgyaként, paternálisan lekezelt kórházi „ketteske”-ként szeretnék tenni valamit az egészségemért. Mert ma a rendszer maga úgy beteg, ahogy van.
(A rovat megjelenését a Centre for the New Europe támogatja.)
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Friss hozzászólások
6 év 16 hét
8 év 42 hét
8 év 45 hét
8 év 45 hét
8 év 47 hét
8 év 47 hét
8 év 47 hét
8 év 49 hét
8 év 50 hét
8 év 50 hét