Skip to main content

Magánbetegség, közegészség

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Miért van az, hogy míg a betegség egyéni, addig az egészségügy „köz”? Azaz kollektív, sőt kollektivista? A nyugdíjrendszer mellett az egészségügy területén sem igen értelmezhető a „kockázatközösség”, az „igazságosság” vagy az államilag szándékosan félreértett „társadalmi szolidaritás” kifejezés (az „ingyen”-ről már nem is szólva) – hacsak nem akarjuk észrevenni, hogy a szavak ködösítése mögött nagyon komoly érdekek és nagyon komoly százmilliárdok rejlenek.

Betegnek lenni a saját, egyéni problémám, ami csak kicsivel kiszámíthatatlanabb rizikó, mint az a sajnálatos tény, hogy előbb-utóbb megöregszem. Az utóbbi esetre már Magyarországon is számos egyéni, időben választható túlélési stratégia létezik, a magánpénztártól az önkéntes nyugdíj- vagy életbiztosításig. A továbbra is egyéni betegségre azonban továbbra is csak állami, kollektív válaszok léteznek, holott semmi, hangsúlyozom: semmilyen szakmai érv nem szól az eü.-szolgáltatások lehető legteljesebb privatizációja ellen. Csak politikaiak. Azok viszont rátelepednek a szakmaiakra, úgyhogy ma már nincs orvos vagy nővér, aki ha így is gondolkodna, nyíltan ki merne állni a köz elé azzal, hogy: elég volt, minőségi szolgáltatást akarok nyújtani világos tarifák alapján, és nem, nem kaphatja mindenki ugyanazt az ellátást.

A minimális éjjeliőr-állam híveként is el tudom fogadni, hogy a mindenkori kormánynak – nem annyira jótét lélekségből, inkább közpénzkímélés céljából – feladata lehet bizonyos, a „közt” érintő, életmentő megelőző kampányokat folytatni. Ilyenek pl. a kötelező oltások, a rák- és HIV-szűrések, a dohányreklámok engedélyezése mellett ütős antidohány- vagy antidrogplakátok elhelyezése köztereken. Az a drága, pazarló, embertelen és feudálszocialista állapot azonban, amelyben a magyar egészségügy évtizedek óta vegetál, morális, politikai, gazdasági és szabadságjogi okokból is teljességgel elfogadhatatlan.

Ahogyan az is, hogy a nagy kormányzó baloldali párt 21 elaprózott lépéssel próbál megúszni egy gyökeres, a finanszírozás módját is érintő eü.-reformot. Ahogyan az is, hogy a nagy ellenzéki jobboldali párt pedig, ha a népakaratot úgy értelmezi, az emberek félelmeivel operálva habozás nélkül rácuppan a parlamenten kívüli kommunisták kórház-államosítási népszavazására. Ahogyan az is elfogadhatatlan, hogy az orvosok és patikusok premodern hatalmi helyzetét konzerváló lobbiszervezetek a reform legkisebb előszelét az egzisztenciájukat fenyegető hurrikánnak látják (és láttatják a médiával).

Szerencsére minden mai divatos, privatizációellenes hangulat ellenére is sokak meggyőződése (bal- és jobboldalon egyaránt), hogy a magántulajdonos jobb és felelősebb gazdája az adott területnek, mint az állami bürokrácia. Csak és kizárólag a szociális/egészségügyi területen tartja magát a közmítosz, hogy állami felügyelet/tulajdonlás nélkül – mi is történne? Összeomlana a rendszer? Már ma is majdnem öszszeomlik. Nem mindenki jutna méltó ellátáshoz? Már ma sem jut mindenki olyan ellátáshoz, ami akár csak közelítene a „méltó” szóhoz. Túl drága lenne a szegények számára? Szegények ma többször nyúlnak a zsebükbe hálapénzért, mint a középosztály, hogy így próbáljanak méltó bánásmódot vásárolni maguknak – azután, hogy évtizedekig fizették (vagy fizették utánuk) az állami kasszába a sok járulékot. A középosztály különböző „civil” honlapokon tájékozódik a szülészorvos vagy a sebészprofesszor napi tarifájáról, amely tarifa az orvosi kamara szerint oké, ha utána adják, „hálából”, de ha előtte, akkor azt már „elvárják”, és az nem oké. Ezt a rendszert fogjuk átmenteni a XXII. századba is?

Az egészségügyi ellátások ma alanyi jogon járnak mindenkinek, a be- és kifizetések köszönő viszonyban sincsenek, miközben a miniszter is bevallja: még az sem ellenőrizhető, ki fizetett járulékot, és ki nem. A kormány helyesen ismerte fel, hogy (át)láthatóvá kell tenni a befizetések rendjét – ám a következő, szinte kötelező lépést már valamiért nem akarja meglátni: az egyéni biztosítás egyéni számláit. Hálapénz helyett valódi, piaci (tehát értünk versenyző) tarifákkal, OEP helyett valódi, biztosítási elven működő privát biztosítókkal, amelyek valódi szolgáltatást nyújtó dokikkal és kórházakkal szerződnek.

A hangsúly természetesen a szolgáltatáson van. Végre az engem megillető jogokkal és a rám tartozó információkkal, fogyasztóként, nem pedig valami eü.-bürokrácia tárgyaként, paternálisan lekezelt kórházi „ketteske”-ként szeretnék tenni valamit az egészségemért. Mert ma a rendszer maga úgy beteg, ahogy van.

(A rovat megjelenését a Centre for the New Europe támogatja.)

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon