Független film – errefelé valami defektesre asszociálunk róla, fekete-fehér, keskeny, műkedvelő színészekkel, művészetterápiás rendezővel. De Jon Jost Amerikában független, ahol ez csak annyit tesz, hogy a stúdiórendszeren kívül dolgozik. Mi két-három művet láthattunk eddig forgatott 13 nagyjátékfilmjéből és valamivel több rövid opuszából. Most megtört a jég, az Örökmozgó retrospektív sorozatot adott, a Toldi pedig legújabb munkáját vetíti, találó magyar címmel.
Már a Keretbe feszítve szokatlanul hosszú főcíme alatt nyilvánvalóvá lesz, hogy gyönyörűen fotografált, remekül szerkesztett-vágott professzionális filmet fogunk látni, melyben hangsúlyos, atmoszférateremtő erővel van jelen szín és zene. Jon Jost nagyszerű filmes. A kortárs mozinak szinte mindig a sztorival gyűlik meg a baja, és ezen nincs is mit csodálkoznunk: nyaktörő mutatvány egyszerre előadni egy szép, átélhető történetet, s közben végig tudatában lenni és tudtul adni, hogy ilyenek ma már nincsenek is. A kommerciális termékek felhőtlen bárgyúsággal vagy cinizmussal nem vesznek tudomást erről, a többi küszködik, s néha győz. Az így megtalált narrációs megoldások persze nem adnak receptet, a következő filmnél minden kezdődik elölről.
A Keretbe feszítve megtalálta a maga elbeszélésmódját. Mindjárt tizenkettőt. 12 pillanat/lépés/stáció az egyetlen (lehetséges) végkifejletig – mondja az alcím, és mindegyik mozzanat más műfajban, más technikával, más narrációs módszerrel jelenik meg a vásznon. Az expozícióban Jost úgy mutatja be szereplőit, hogy animálja Ricky-Lee fotóit a rendőrségi azonosítóból: a szembekép a bűnöző gyermekkori önarcképét adja, mellette a profil falba veri a fejét, és válogatott szitkokat szór a „másikra”; majd Beth-Ann banális tárgyai animálódnak, amíg ő vontatott, mesterkélt intonációval emlékezik az életére, ami épp olyan banális, mint a retikül tartalma.
A Keretbe feszítve emberpárja attól különleges, hogy nincs bennük semmi különös. Milliószám szaladgálnak ilyenek a világban, senki nem kíváncsi rájuk, nemhogy a moziban, de a metrón vagy a kocsmában sem. Aztán jön ez a Jost, és nem elég, hogy hőst csinál belőlük, de Krisztus baljára ülteti őket.
Azt mondják, egy regénye mindenkinek van. Nekik is, de az csukaszürke. Ricky-Lee kisstílű bűnöző, börtönbüntetéstől börtönbüntetésig éli az életét, Beth-Ann meg hülye pasasok és rohadt porfészkek között. Pincérnő egy vacak bisztróban, falja a silány ponyvaregényeket és ócska kis álmai vannak: elmenni Disneylandbe, megérinteni a nagy Bruce Willis lába nyomát a hollywoodi Sztárok utcájában. Jostnak eszébe sincs átkölteni, „felstilizálni” kongóan üres életüket és személyiségüket. Két balek, akik összeteszik, amijük van, és így sikerül elkövetniük életük legnagyobb, de legalább utolsó balfogását – ilyenformán látja őket.
Road movie szerelmi szállal vagy love story fegyveres rablással – mindkét műfajban kötelező a tragikus végkifejlet. A fegyveres rablás számukra természetesen egy útszéli drugstore bevételét jelenti, pusztulásuk pedig nem ám romantikus pisztolypárbajban, nagyszabású küzdelemben jön el: csak megfogják és halálra ítélik őket. „Tragikomédia egy mindenféle tabut sértő jelenettel” – mondja Jost. Nem lehet kétséges, hogy az ítélet-végrehajtásra gondol. A filmben „egy az egyben” nézhetjük végig Ricky-Lee és Beth-Ann halálát. Iszonyú. Pedig nincs vér, nincsenek vergődő, rángó testek, halálsikolyok. A nő csöndesen sírdogál, a férfi káromkodik, mert kivették a szájából az utolsó cigarettát. Elképzelni sem lehet ennél humánusabb módját a kivégzésnek: fehér kórházi ágyon, aprómintás hálóruhában, rutinos személyzettel, egyetlen tűszúrással… E végtelenül steril, közömbös, üzemszerű aktus után a team csoportképe jelenik meg, s az altatóorvos – minden bizonnyal a szakma kiváló mestere – részletesen ismerteti a pácienseknek beadott koktél összetételét. Nyugodtak lehetünk: a halálraítélt nincs a tudatában, tán még tudattalanjában sem, hogy mi megy végbe benne, és nem érez fájdalmat. (Miheztartás végett: Jost elmondja egy interjúban – Magyar Narancs, 1993. okt. 28. –, hogy ő nem is erre a jelenetre gondolt, hanem Ricky-Lee premier plánban látható péniszére, mert „Hollywoodban a frontális férfi meztelenség maximuma néhány petyhüdt másodperc, aztán a hős megfordul, és rámászik a nőre”.)
Témánál vagyunk. Jost embereinek fő elfoglaltsága, érzelmeik szinte egyedüli megnyilatkozása a szex. Gyakran űzik, sokat beszélnek róla. Aztán a film megmutatja. Groteszkebb látvány már nem is lehetne. Snassz, mint ők maguk. Két hős, halálra szántak, akiken csak röhögni lehet, akiktől inkább viszolygunk. És a filmjük, ami elementáris hatást tesz. Gyönyörű, érdes, erős. De hol és hogyan tör át?
Jon Jost a létezésről készített filmet, a roppant forgószélről, mely porszemként hajtja az embert, az óceánról, melyben csöpp, kavics vagy ázalék vagyunk. A lét felől nézve teljesen mindegy, király-e vagy közrendű, állat, növény vagy híres ember, nagy formátumú személyiség vagy bárgyú barom. A leglaposabb sorsban is ugyanaz az emberi állapot nyilatkozik meg, mint az emberistenében. Viszi mind a maga keresztjét, járva sorra az összes stációt, nem úszva meg egyet sem. Mindenkinek adatik egy szenvedéstörténet.
Beth-Ann nemcsak másodvonalbeli filmszínészek talplenyomatától alél el. Az óceántól és az óriás vörösfenyők erdejében is. Ez a két jelenet a Keretbe feszítve kulcsa és magaslati pontja. A kisszerű életek és a filmcsinálás értelme.
- Rábeszélő [6]