[1]
Igen, még lesz egy második forduló is, amely módosíthatja az első forduló eredményei alapján elénk vetülő képet. De sok minden már az első fordulóban eldőlt. A „keresztény-nemzeti” koalíció csúfos vereséget szenvedett: tényleg elhúznak tehát… Az MSZP rövidke négy évet töltvén a politikai karanténban, diadalmasan visszatért, biztos, hogy a következő választásokig meghatározó politikai erő lesz, és még az is félő, hogy olyan hegemón helyzetbe kerül, ami a magyar politikai rendszert szabadon választott egypártrendszerré torzítja. A Fidesz bemutatta a politikatörténet egyik leglátványosabb zsugorodási trükkjét, s ezzel a liberális alternatíva szép ábrándja egyelőre szertefoszlott. Így aztán könnyen megtörténhet, hogy az SZDSZ sem nyeri el jó eredményéért megérdemelt jutalmát. A választók elutasították mind a jobboldali, mind a baloldali szélsőségeket, és egyúttal minden olyan kis pártot is, amely eddig sem ült a parlamentben. A magyar pártrendszer megszilárdult, a háromosztatú politikai tér konszolidálódott.
Ami az MSZP sikere mögött van
A szocialista választási gőzhenger beindulását sokan magyarázzák a Kádár-nosztalgiával, vagyis végső soron a nép – litvánokhoz, lengyelekhez hasonlatos – politikai éretlenségével. Az emberek visszavágynak a Kádár-korszak létbiztonságába, langymeleg paternalisztikus viszonyai közé, és azt hiszik, hogy a szocialistává vedlett egykori kommunistákat hatalomra segítve restaurálhatok a boldog békeidők is – hangzik az érvelés. Természetesen lehetnek olyanok – esetleg szép számmal –, akik önnön teljesíthetetlen vágyaiknak lépre menve szavaztak a szocialistákra. De nem gondoljuk, hogy közel 1,8 millió ember túlnyomórészt ilyen megfontolásokból adta voksát az MSZP-re.
Az MSZP alapjában véve igen mértéktartó, a demagógiát kerülő programot készített, és a kampányban is csak néhány jelölt pengetett demagóg húrokat. Nem ígérgettek fűt-fát, nehezen lehetett őket úgy félreérteni, hogy a kettőnyolcvanas kolbász és a háromhatvanas kenyér világát kívánják visszahozni. Ez persze nem zárja ki, hogy 1,8 millióan azért is az MSZP-t választották a liberális pártokkal szemben, mert a redisztributív igazságosság képviseletét, a kapitalizmus kipárnázását várják tőle. De ez aligha a demokráciára való éretlenség jele: az emberek mindenütt ezért szoktak szociáldemokrata típusú pártokra szavazni.
Az MSZP javára szólt, hogy politizálási stílusával sikerült azt a benyomást keltenie: a kompetencia és a szakértelem letéteményese. A pártot most ugyanúgy a hozzáértés aurája lengi körül, mint 1990-ben az SZDSZ-t. Mondható persze, hogy az MSZP-ben felhalmozódott szakértelem volt az, amely abba a helyzetbe döntötte az országot, mint amiben van. Mégsem biztos, hogy a szocialista választók merőben rövid emlékezetük miatt bíznak az MSZP hozzáértésében. A szakértelem nem bolsevista trükk, de ma Magyarországon kétségkívül posztbolsevik privilégium. A bürokratikus, embervezetési tapasztalat természeténél fogva mélyen antidemokratikus tudásanyag: például az irodalmi műveltséggel ellentétben elvileg sem férhet hozzá mindenki egyforma mértékben. Akik ehhez a tapasztalathoz az elmúlt negyven évben hozzáférhettek, azok nagy többsége most az MSZP kádere. Következésképpen az országnak nincs két-három egyenértékű vezetői garnitúrája.
A bukott koalíció szembeötlő dilettantizmusa, botrányos kinevezési gyakorlata még vonzóbbá tette az MSZP-nek tulajdonított vélt vagy valódi szakértelmet. A „keresztény-nemzeti” elit olyan rendszerváltást akart, ugyanúgy fenekestül kívánta felforgatni a társadalmat, mint a kommunisták 1948-ban. Nemcsak a politikai hatalmat akarta gyakorolni – erre a kommunistákkal ellentétben megbízatása volt –, hanem az élet minden más területén is utat kívánt mutatni. A kormány nem elégedett meg emdéefes politikai államtitkárok kinevezésével, emdéefes költőket, festőket, szobrászokat, szociológusokat és hanglemezszakértőket is „helyzetbe hozott”. A hajdani munkáskáderek, bárhová nevezték ki őket, tudták, mit kell tenni – hiszen elvégezték a marxista–leninista gyorstalpalót. Az emdéefes káderek pedig azért tudják a dolgukat, mert a „keresztény középosztályból” származnak, és egyébként is vitéz volt a nagyapjuk.
Az MSZP jó szereplésében a nosztalgiának is volt szerepe. De ez a nosztalgia valószínűleg nem a Kádár-rendszernek szól, hanem 1989-es összeomlásának, amelyet a reformkommunisták vezényeltek le. 1989 szép éve volt a magyar történelemnek: honfitársaink zöme ekkor ízlelte meg életében először a szabadságot. 1990-ben annak ellenére szavazták ki a hatalomból a reformkommunistákat, hogy elhitték nekik: jót akarnak. De az akkori ellenzéki pártoktól még több jót, még több szabadságot vártak. A csalódás nemcsak azért következett be, mert semmi sem lett a remélt gazdasági fellendülésből. A bukott koalíció országlását nemcsak az életszínvonal csökkenése, hanem a szabadság visszavételére tett kísérletek sora is jellemezte. Ismét lett támogatott világnézet, a párttagkönyvnek ismét karrieregyengető szerepe lett, a félősebbek gondolhatták úgy, hogy jobb, ha tartják a szájukat. Éppen ezért valószínűbb, hogy az MSZP-re leadott szavazatok szabadságpárti voksok voltak, mint az, hogy a „több kenyeret, kevesebb szabadságot” jelszó jegyében születtek.
Persze logikusabb lett volna a szabadságpárti voksokat a liberális pártokra leadni. Csakhogy az MSZP hatalmas és befolyásos kampánysegítőkkel rendelkezett – az élükön Boross miniszterelnökkel. Az MDF kampánystratégiája lényegében annak sulykolásából állt, hogy annak, aki le akarja váltani a koalíciót, az MSZP-re kell szavaznia. 1,8 millió választó ezt elhitte. Az alulmúlhatatlan ocsmányságú MSZP- és Horn-ellenes kampánynak csak bumeránghatása lehetett még azokra is, akik alapmeggyőződésüknek megfelelően nem viseltetnek különösebb megértéssel Horn Gyula karhatalmista múltja iránt. Ráadásul ez a propaganda nemcsak ocsmány volt, hanem ostoba is, A Híradó, a Hét, a Panoráma és a történelmi „dokumentumműsorok” inzultálták az emberek intelligenciáját, mivel összemosták a késői Kádár-rendszert a Rákosi-érával, azt a látszatot igyekeztek kelteni, hogy 1951 és 1989 között csak napok teltek el, hogy Recsk kapuit az MDF alapító atyái nyitották meg. Ez túl vaskos hazugság volt ahhoz, hogy a választópolgárok elhiggyék, bármilyen gyakran ismételték is meg.
A kipukkadt luftbalon
Noha az utolsó közvélemény-kutatások meglehetős pontossággal jósolták meg a Fidesz választási katasztrófáját, a fiatal demokraták 7,5 százaléka mégis az első forduló egyetlen igazi meglepetése. Még egy hónappal ezelőtt sem gondolták sokan, hogy az 1992 végén még 38 százalékos népszerűséggel dicsekedő párt idáig süllyedhet.
Igaz, a Fidesz asztronomikus népszerűségét teljesen komolyan venni sohasem lehetett. Ez a népszerűség az időközi választásokon nem volt átváltható szavazatokra. Tudvalevő volt a Fidesz szervezeti gyengesége, a vezérfigurákra való túlzott támaszkodása. De azért harminc százalékpontot békeidőben másfél év alatt elveszíteni mégis kivételes teljesítmény.
A kegyelemdöfést a Fidesznek minden bizonnyal a koalíciós kérdésben elfoglalt álláspontja adta meg. Orbán Viktor és barátai nem vették tudomásul – vagy legalábbis nem értékelték kellőképpen –, hogy a polgárok többsége számára a választások legfontosabb tétje a kormány leváltása. Nem arról van szó, hogy a Fidesz álláspontja eleve ésszerűtlen vagy tisztességtelen lett volna. Még azt is minden további nélkül elismerhetjük, hogy intellektuálisan kifejezetten stimuláló volt. Csakhogy egyúttal túl bonyolult is, amit a választók sumákolásként értékeltek. Nem lehetett tudni, hogy a Fidesz mit csinálna kapott szavazataival. Az pedig a potenciális Fidesz-szavazók tömegei számára elviselhetetlen gondolat volt, hogy voksaikkal Orbán Viktoron keresztül esetleg Lezsák Sándort fogják erősíteni.
Persze egy politikai párt vezetői nem feltétlenül akkor állnak feladatuk magaslatán, ha megnyálazott ujjukat állandóan a magasba tartva szolgaian követik a közvélemény minden rezdülését. Egy párt politizálhat elvi alapokon, megpróbálkozhat a közvélemény alakításával, törekedhet a demokrácia iránti elkötelezettség erősítésére. (Németországban ez a pártok alkotmányban előírt kötelezettsége.) S a Fidesznek szíve joga az MSZP demokratikus megtisztultságában kételkedni.
Csakhogy annak a pártnak, amely ilyen emelkedett misszióra vállalkozik, hitelesnek és szavahihetőnek kell lennie. A Fidesz viszont mára már szinte maradéktalanul fölélte minden erkölcsi tőkéjét. Egyetlen parlamenti ciklus alatt kétszer igazíttatott ideológiai fazont: először a spontaneitásban úszó, alternatív és anarchista beütéseket magán viselő radikális demokrata pártból tervezőasztalon kigondolt kissé koravén, de világfias yuppie párt lett, majd egy újabb bukfenc után „nemzeti elkötelezettségű” jobbközép néppárttá avanzsált. Bármi is volt az indíttatás, józan politikus nem gondolhatta volna, hogy ilyen kacskaringós útra akárcsak a szavazók egyhatodát is magával viheti.
De a Fideszt megtestesítő igen fiatal embereknek némi együttérzés is dukál: a történelem szeszélyéből a nagy nyilvánosság előtt kellett abszolválniuk a felnőtté válás nehéz és ellentmondásos folyamatát. Talán túl szigorú a közvélemény, amikor az ifjúi rugalmasságot és az eszmékkel való eljátszadozás dicséretes szenvedélyét hataloméhségből fakadó köpönyegforgatásnak látja.
Hogyan tovább, SZDSZ?
A Fidesz leszereplése rendkívül nehéz helyzetbe hozta a tiszteletre méltó eredményt elérő SZDSZ-t. Hiába kaptak a liberális pártok (az SZDSZ és a Fidesz mellett az Agrárszövetség, a Köztársaság Párt és a Vállalkozók Pártja) csaknem ugyanannyi szavazatot, mint a szocialisták, parlamenti képviseletük – amely főleg az SZDSZ-frakcióból fog állni – valószínűleg el fog törpülni a szocialistáké mellett.
Ha a második fordulóban a szocialisták tarolnak, és megszerzik az abszolút többséget, akkor könnyű az SZDSZ helyzete: nem tehet mást, mint fejet hajt a választók akarata előtt. De ha az MSZP „csak” a mandátumok több – esetleg jóval több – mint negyven százalékát szerzi meg, az SZDSZ hihetetlenül nehéz dilemma előtt fog állni: el kell döntenie, hogy koalícióra lép-e az MSZP-vel vagy nem.
Az SZDSZ és a Fidesz koalíciós vitáját a választók levették a napirendről. A szalon- és koalícióképtelen Kisgazdapárt nélkül a szocialistákon túli „polgári” parlamenti többség elképzelhetetlen. Az egyetlen megmaradt kérdés: szabad-e, kell-e az MSZP-vel?
A koalícióra lépés mellett szól az a (halvány) remény, hogy az SZDSZ az MSZP liberális szárnyával együtt képes lehet ellensúlyt teremteni a szakszervezeti lobbyval szemben. Talán még súlyosabban esik latba, hogy a koalíció elutasítása esetén a választók az SZDSZ-t tehetik felelőssé az ország kormányzati válságáért, a Boross-kormány hivatalban tartásáért és a szükségessé váló új választások kiírásáért. S a választók haragja megsemmisítő lehet.
A koalícióra lépés ellen szól, hogy fennáll a veszély: a szocialista diétás vén fiúk könnyű reggeliként fogják elfogyasztani az SZDSZ-t; a talpon maradt liberális pártnak egy olyan kormány tevékenységéért kellene felelősséget vállalnia, amelyet alig tud befolyásolni. Ezért négy év múlva következne be a választók büntetése.
Bárhogy is dönt az SZDSZ, bekövetkezhet a liberális közép felmorzsolódása. És ez mindenképpen nagy kár lenne egy olyan országban, amelyben minden harmadik választó liberális pártokra szavazott.
- Beszélő [6]