Az emberi méltóság még mindig megtalálja a maga elismerését a természetben; mert ha távol akarják tartani a madarakat a fáktól, akkor kitesznek valamit, ami egy emberhez hasonlít, és még az a távoli hasonlóság is, amely egy ember és egy madárijesztő között felfedezhető, elegendő ahhoz, hogy tiszteletet keltsen… Így elmélkedett főművének bevezetőjében X. Y., filozófus, a modern perszonalista-dialogikus irányzat egyik képviselője. De vajon kiben kelt tiszteletet ez a bizonyos hasonlóság? Amióta kitavaszodott és kertjeinkben, parkjainkban megjelentek a zömmel emberszabásúra formált madárijesztők, egyre élénkebben foglalkoztat a filozófus dilemmája: vajon mennyire tudja elhitetni az ember a madarakkal a maga fennkölt méltóságát, vajon érzékelik-e egyáltalán a madarak azt a hasonlóságot, ami a madárijesztő és az ember között tényleg oly gyakran fennáll?
A tapasztalat eléggé lehangoló. Láttam már olyan madárijesztőt, melynek fején rendőrsapka díszelgett ugyan, de gyanítom, hogy jobban megijedtem tőle, mint a madarak: a sapka peremén sorakozó kis gombócok arról győztek meg, hogy bizonyos szárnyasok nemcsak odamerészkedtek hozzá, hanem még ahhoz is volt lélekjelenlétük, hogy elvégezzék rajta a dolgukat. A puszta tapasztalat azonban korunkban köztudottan keveset nyom a latban. Ahhoz, hogy az ember valamit komolyan állíthasson – még ha adott esetben a kutyája hűségéről is van szó –, ma már tudományos bizonyítékokra van szükség.
Háy Ágnes rajza
Sajnos, a megfelelő tudományág sem hízeleg az emberi hiúságnak. Az állati psziché szakavatott kutatói bebizonyították, hogy a madarak csak kivételes esetekben képesek összetett alakokat érzékelni. Jobbára csupán a megszokott környezet hirtelen megváltozását és egyes riasztó mozzanatokat – fényt, mozgást, szagokat – vesznek tudomásul. A bonyolultabb formákat kizárólag abban az esetben érzékelik, ha fajtabéli társaikról van szó, melyekhez ösztönösen programozott alakfelismerő képességük folytán vonzódnak. Ezért kell például a csalimadarat valósághűen megformálni.
A marxista esztétikában is ünnepelt realizmus a madarakat csak akkor tudja tehát becsapni, ha fajtatársuk az, ami úgymond valósághűen tükröződik. Ezzel magyarázható, hogy az antropomorf madárijesztők vállán rendszerint rigók sokasága pihen. Az ember azonban a maga fennkölt méltóságával nehezen nyugszik bele a tényekbe. Évszázadok óta csökönyösen épp azzal kívánja elijeszteni a madarakat, amitől a jelek szerint maga is a legjobban fél: önnön képmásával, vagyis tulajdonképpen saját magával.
A szorgos néprajzkutatók például a madárijesztőben fölfedezték annak a családtagnak a személyes vonásait, akire készítője tudatosan vagy öntudatlanul gondolt: a madárijesztők prototípusa az esetek többségében maga a félelmetes gazda volt, de gyakori még az anyósról mintázott madárijesztő is, egyik-másik tákolmány pedig az undok szomszéd alakjára emlékeztet. Más kutatók, például jeles művészettörténészek, a madárijesztők kivitelezésének módjáról írtak tudós dolgozatokat, kimutatva, hogy már a múlt századi kertekben olyan ijesztő művészeti irányzatok nyomaira lehet bukkanni, mint a dadaizmus és a szürrealizmus, vagy a pop art és az art brut. Mindez azonban mélységesen l’art pour l’art volt, hiszen az anonim madárijesztő-készítőknek még akkora kompetens közönsége sem volt, mint a mai művészeti irányzatoknak. Természetesen az igazi közönségre, a madarakra gondolunk, akik bármennyire költői jelenségek is, mindenre, ami emberi, vakok.
E tulajdonságuk azonban épp manapság nyer mind nagyobb jelentőséget a kortárs filozófiai irodalomban. A posztmodern elméletek ugyanis, melyek az antropocentrizmus válságát és a szubjektum eltűnését hirdetik, tulajdonképpen épp a madarak nézőpontját aktualizálják. Miközben a perszonalisták szerint a madárijesztők egész létezésükben arra törekszenek, hogy komolyan vegyék, ijesztő rémnek nézzék őket, a madarak szemében egyáltalán nem azok: az ember számukra semmiben sem különbözik a meglebbenő szellőtől, a felvillanó fénysugártól, vagy ahogy a magát anonimitásra ítélt posztmodern teoretikus fogalmazott, a homokban hagyott nyomoktól, melyeket a tenger hullámai bármely pillanatban elsöpörhetnek.
Többek között komoly filozófiai okunk is van tehát arra, hogy – különösen e szép tavaszi napokon – ne dohos múzeumokat és steril képtárakat látogassunk, hanem inkább madárijesztőkkel ékesített kerteket, parkokat. Ott fogunk rádöbbenni, hogyha egy kicsit is komolyan vesszük a bölcs madarak nézőpontját, nem az lesz többé a fő kérdés, hogy a filozófiai vitában mely szerzőknek van igazuk, hanem hogy beszélhetünk-e még egyáltalán szerzőkről. Vagy ahogy egy divatos gondolkodó fogalmazott: van-e még tenyér, vagy már csak csattanás van?
Csak csattanás van – válaszolják a madarak.
- Rábeszélő [6]