Skip to main content

Esély 1994/1.

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Folyóirat


„…vírushordozónak lenni ma, Magyarországon, felér egy száműzetéssel. Kell egy jel, egy gesztus, ami bizalmat szül… Amerikai egyetemi hallgató barátnőm mesélte, mennyire érthetetlen számára a mi viselkedésünk. Az Egyesült Államokban a szexualitás és az AIDS mindennapi beszédtéma. Természetes része a hétköznapi társalgásnak…” – idézi Gervai Gábor az Esély idei első számában a PLUSS, a Magyarországi HIV-pozitívokat Segélyező Egyesület néhai elnökének levelét, aki hatéves hiábavaló küszködés után végső száműzetésbe vonult, öngyilkos lett.

Lévai Katalin esettanulmánya szintén egy AIDS-es férfiról szól, aki sajátos stratégiával hárítja és keresi a kapcsolatokat, a bizalmat szülő jeleket és gesztusokat halálos betegségében, anyagi nyomorában, alkoholizmusában és önmaga számára is beválthatatlan, feldolgozhatatlan homoszexualitásában.

A Szonda Ipsos januári felmérése szerint (lásd Solt Ottilia: Közvélemény őfelsége, Beszélő, 1994. március 31.) polgártársainak kétharmada nem tűrné el, hogy homoszexuális állampolgár fontos politikai szerepben tevékenykedjen. Nincs még egy kisebbség, amelyet ilyen arányban utasítanának el. Az Egyesült Államokban a felnőtt lakosság több mint fele, Magyarországon csupán a negyede tekinti magánügynek a homoszexualitást. Ezeket az adatokat Tóth Lászlónak a homoszexualitás társadalmi problematikájáról szóló, átfogó tanulmányában találjuk. Ezek szerint a szexualitást ott tekintik inkább magánügynek, ahol nyíltabban beszélnek róla.

A szerző három szinten fut végig a homoszexualitás értelmezési lehetőségeinek a skáláján. Első szinten elkülöníti a homoszexualitás fokozatait kezdve azokon, akiket a másik nemre jellemző beállítottságok, késztetések jellemeznek anélkül, hogy ez homoszexuális kapcsolatokhoz vezetne, s végezvén azokon; akik minden életmegnyilvánulásukban, külső megjelenésükben, viselkedésükben azonosulnak azzal a nemi szereppel, amelyet homoszexuális kapcsolataikban betöltenek.

Második szinten Tóth László igyekszik rendet rakni a homoszexualitás kialakulásáról alkotott biológiai, pszichológiai, szocializációs és az előzőeket összekapcsoló komplex elméletek bazárjában.

A harmadik szinten a homoszexuálisok iránti gyűlölet, a homofóbia történeti és szociológiai forrásai és a homoszexuális mozgalmak mérsékelt és radikális változatai, a Magyarországon is elkülönülő homofil és liberacionista irányzatok jelennek meg. A homofilek egyenjogúsítási álláspontot képviselnek, az a törekvésük, hogy megoldják a homoszexuálisok társadalmi beilleszkedésének problémáit, elfogadtassák magukat a társadalom normáinak megfelelő polgárokként, akik magánéletüket a többségétől eltérő szexuális preferenciák szerint élik.

A liberacionista irányzat nem a homofóbia tüneteivel, hanem annak gyökérzetével foglalkozik, ezt a gyökérzetet pedig a szexualitást a fajfenntartással, a biológiai produktivitással legitimáló vallási felfogásban, az öncélú gyönyörszerzés elutasításában és szélesebben az antihedonista, teljesítményközpontú civilizációban látja, amely a maga normáit átpréseli a társadalom minden pórusán, s megfosztja a kisebbségeket autentikus, öntörvényű létüktől. A liberacionisták, a gay liberation hívei nem akarják elfogadtatni magukat a társadalommal, mivel ők maguk nem fogadják el a társadalmat és az öntörvényű homoszexuális lét feltételeinek megteremtésére törekednek.














Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon