Skip to main content

A madárijesztők filozófiája

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Séta


Az emberi méltóság még mindig megtalálja a maga elismerését a természetben; mert ha távol akarják tartani a madarakat a fáktól, akkor kitesznek valamit, ami egy emberhez hasonlít, és még az a távoli hasonlóság is, amely egy ember és egy madárijesztő között felfedezhető, elegendő ahhoz, hogy tiszteletet keltsen… Így elmélkedett főművének bevezetőjében X. Y., filozófus, a modern perszonalista-dialogikus irányzat egyik képviselője. De vajon kiben kelt tiszteletet ez a bizonyos hasonlóság? Amióta kitavaszodott és kertjeinkben, parkjainkban megjelentek a zömmel emberszabásúra formált madárijesztők, egyre élénkebben foglalkoztat a filozófus dilemmája: vajon mennyire tudja elhitetni az ember a madarakkal a maga fennkölt méltóságát, vajon érzékelik-e egyáltalán a madarak azt a hasonlóságot, ami a madárijesztő és az ember között tényleg oly gyakran fennáll?

A tapasztalat eléggé lehangoló. Láttam már olyan madárijesztőt, melynek fején rendőrsapka díszelgett ugyan, de gyanítom, hogy jobban megijedtem tőle, mint a madarak: a sapka peremén sorakozó kis gombócok arról győztek meg, hogy bizonyos szárnyasok nemcsak odamerészkedtek hozzá, hanem még ahhoz is volt lélekjelenlétük, hogy elvégezzék rajta a dolgukat. A puszta tapasztalat azonban korunkban köztudottan keveset nyom a latban. Ahhoz, hogy az ember valamit komolyan állíthasson – még ha adott esetben a kutyája hűségéről is van szó –, ma már tudományos bizonyítékokra van szükség.


Háy Ágnes rajza
Háy Ágnes rajza



Sajnos, a megfelelő tudományág sem hízeleg az emberi hiúságnak. Az állati psziché szakavatott kutatói bebizonyították, hogy a madarak csak kivételes esetekben képesek összetett alakokat érzékelni. Jobbára csupán a megszokott környezet hirtelen megváltozását és egyes riasztó mozzanatokat – fényt, mozgást, szagokat – vesznek tudomásul. A bonyolultabb formákat kizárólag abban az esetben érzékelik, ha fajtabéli társaikról van szó, melyekhez ösztönösen programozott alakfelismerő képességük folytán vonzódnak. Ezért kell például a csalimadarat valósághűen megformálni.

A marxista esztétikában is ünnepelt realizmus a madarakat csak akkor tudja tehát becsapni, ha fajtatársuk az, ami úgymond valósághűen tükröződik. Ezzel magyarázható, hogy az antropomorf madárijesztők vállán rendszerint rigók sokasága pihen. Az ember azonban a maga fennkölt méltóságával nehezen nyugszik bele a tényekbe. Évszázadok óta csökönyösen épp azzal kívánja elijeszteni a madarakat, amitől a jelek szerint maga is a legjobban fél: önnön képmásával, vagyis tulajdonképpen saját magával.

A szorgos néprajzkutatók például a madárijesztőben fölfedezték annak a családtagnak a személyes vonásait, akire készítője tudatosan vagy öntudatlanul gondolt: a madárijesztők prototípusa az esetek többségében maga a félelmetes gazda volt, de gyakori még az anyósról mintázott madárijesztő is, egyik-másik tákolmány pedig az undok szomszéd alakjára emlékeztet. Más kutatók, például jeles művészettörténészek, a madárijesztők kivitelezésének módjáról írtak tudós dolgozatokat, kimutatva, hogy már a múlt századi kertekben olyan ijesztő művészeti irányzatok nyomaira lehet bukkanni, mint a dadaizmus és a szürrealizmus, vagy a pop art és az art brut. Mindez azonban mélységesen l’art pour l’art volt, hiszen az anonim madárijesztő-készítőknek még akkora kompetens közönsége sem volt, mint a mai művészeti irányzatoknak. Természetesen az igazi közönségre, a madarakra gondolunk, akik bármennyire költői jelenségek is, mindenre, ami emberi, vakok.

E tulajdonságuk azonban épp manapság nyer mind nagyobb jelentőséget a kortárs filozófiai irodalomban. A posztmodern elméletek ugyanis, melyek az antropocentrizmus válságát és a szubjektum eltűnését hirdetik, tulajdonképpen épp a madarak nézőpontját aktualizálják. Miközben a perszonalisták szerint a madárijesztők egész létezésükben arra törekszenek, hogy komolyan vegyék, ijesztő rémnek nézzék őket, a madarak szemében egyáltalán nem azok: az ember számukra semmiben sem különbözik a meglebbenő szellőtől, a felvillanó fénysugártól, vagy ahogy a magát anonimitásra ítélt posztmodern teoretikus fogalmazott, a homokban hagyott nyomoktól, melyeket a tenger hullámai bármely pillanatban elsöpörhetnek.

Többek között komoly filozófiai okunk is van tehát arra, hogy – különösen e szép tavaszi napokon – ne dohos múzeumokat és steril képtárakat látogassunk, hanem inkább madárijesztőkkel ékesített kerteket, parkokat. Ott fogunk rádöbbenni, hogyha egy kicsit is komolyan vesszük a bölcs madarak nézőpontját, nem az lesz többé a fő kérdés, hogy a filozófiai vitában mely szerzőknek van igazuk, hanem hogy beszélhetünk-e még egyáltalán szerzőkről. Vagy ahogy egy divatos gondolkodó fogalmazott: van-e még tenyér, vagy már csak csattanás van?

Csak csattanás van – válaszolják a madarak.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon