– Az utóbbi időben nem ment a bolt, alig akadt munkánk. Közülünk többen maszekok lettek, nem voltunk velük versenyképesek, hiába, hogy az üzletünk igen jó helyen, a Belváros szívében fekszik. Ráadásul valami hiba történt a könyvelésben, és nagy összegű áfatartozást mutatott ki egy ellenőrzés. Az APEH kezdeményezésére csődeljárás indult. No – gondoltuk –, majd a privatizáció segít rajtunk! Mi, dolgozók is érdekeltek leszünk a szerviz talpra állásában – mondták –, megszűnnek a fusizások, lopások. A főnökség mindent elkövetett, hogy a felszámolást elkerüljük: lecsökkentették az adminisztrációs létszámot, a vidéki telephelyeket eladták. A bevételből rendezték az adótartozást. Az igazgatónk előásott valami régi papírt, és kisütötte: a hetvenes évek elején a szerviz felépítéséhez szükséges 9 millió forint felét a jogelőd Gelka adta, ennek ellenére akkor a tanácstól csak bérleti jogot kaptunk cserébe. Hosszú huzavona után az önkormányzat hozzájárult ahhoz, hogy az Elko az általa használt helyiségek tulajdonjogát megszerezhesse. Ezzel lehetőséget kívánnak teremteni az Elko privatizációjára, ezen belül a munkavállalói tulajdon kialakulásával a gazdaságos működésre. De jól hangzott mindez! Az önkormányzat, a tulajdonról lemondása fejében, az időközben gazdasági társasággá átalakult szerviz kft.-jének tagja lett, néhány százalékos üzletrésszel. A másik tagnak, az ÁVÜ-nek 8 millióra értékelt többségi részesedésére a Dunaholding pályázatot írt ki, 1993. december 20-i ha-táridővel. Mi, dolgozók is pályáztunk, igazgatónkkal együtt összesen tizenhármán. Osztottunk, szoroztunk, s összedobtunk több mint egymilliót készpénzben, vagy 650 ezret pedig kárpótlási jegyben. A beígért egzisztenciahitellel együtt 9,2 milliós ajánlatot tettünk.
Ez év elején, még a hivatalos értesítés előtt megtudtuk, hogy nem mi, hanem egy volt szövetkezeti elnök, H. úr és csapata nyert, ők 12 milliót ígértek. Na persze, nem készpénzben, kárpótlási jegyben! Lett nagy ijedség! Megúsztuk a felszámolást, és most jön ez a H., ő biztos szélnek ereszt bennünket. Bolond is lenne ócska tévéket bütykölni, sokkal jobban jár, ha az épületet butikosoknak bérbe adja! Ezt csinálta a többi céggel is, amelyeket már megszerzett. De az is lehet, hogy sörözőt nyit vagy masszázsszalont. Kínunkban viccelődtünk a titkárnővel, hogy ő lesz majd a madám. Főnökünk persze szaladgált fűhöz-fához, megpanaszolta az egész pályázati eljárást, de hiába. Mindenütt azt mondták, törvényes volt minden. Az a nyerő, aki többet kínál!
Aztán az ÁVÜ felajánlotta, hogy ha akarjuk, az üzletrész 49 százalékát mi dolgozók „méltányossági alapon” megvásárolhatjuk. Teljesen hülyének néztek bennünket! Az egykori szövetkezeti elnök úr úgy jutna a cégünknél döntési pozícióba, hogy az általa felajánlott 12 milliónak is csupán alig több mint a felét kellene megfizetnie. És azt is kárpótlási jegyben! Ami tényleges pénzértékben nem sokkal több hárommilliónál, mi pedig leszurkolhatnánk közel hatmilliót, túlnyomó többségében igazi pénzben. Vagyis a nyertes által befizetett összegnek majdnem a duplájáért jutnánk kisebbségi részesedéshez. Abból a vagyonból, ami döntően a mi munkánkból jött össze az évek folyamán. Ráadásul megszerezné azt az ingatlant is, amelyiket az önkormányzat tulajdonképpen nekünk juttatott. És akkor még nem is számoltuk azt a nyolcszázezret, amibe az átalakulás került: vagyonértékelés, cégbírósági bejegyzés, privatizációs hirdetések költségei stb. Lényegében ezt a pénzt is mi termeltük meg!
Szóval, nagy volt a felháborodás. Ne hagyjuk magunkat H. úrnak eladni! Ekkor az önkormányzat megoldotta a problémát: mint kft.-tag, elővásárlási jogával élve kifizette a H. által felajánlott 12 milliót. Persze, ő is kárpótlási jegyben. Így aztán az egykori tanácsi felügyeletű vállalatból önkormányzati tulajdonú kft. lett. Kollégám jegyezte meg a három évig tartó privatizációs hercehurcáról: adtak a szerviznek egy pofont.