Iszonyatos versenyfutás kezdődött ezekben a hetekben a litván politikai élet két főszereplője, a tavalyi választások nagy nyertese, Algirdas Brazauskas posztkommunista államelnök, és nagy vesztese, Landsbergis között: Landsbergis és a Konzervatív Unió azon követelések teljesítése érdekében kezdeményezett népszavazást, amelyekkel annak idején Brazauskas Munkáspártja választást nyert (egyebek közt az infláció miatti pénzértékvesztés kompenzálásával). A kormánypárt kutyaszorítóba került: ha teljesíti a követelést, fő ellenlábasát igazolja, ha nem, választási ígéreteivel kerül szembe. Brazauskas köztes megoldást választott: olyan minimális kompenzációt fizet, amely nagyon nem terheli az amúgy is lyukas költségvetést, ugyanakkor nyújt is valamit (pl. 2500 rubeles megtakarítás esetén egy személy kap évi 25 lit kártérítést). Ennek fedezésére pótlólagos forrásként a kormány május elsején újabb 18 százalékos áfát vetett ki minden importárura, ami viszont a forgalomban lévő áruk jó részét érinti, minthogy pl. az élelmiszer-termelés az utóbbi másfél évben további 40 százalékkal esett vissza. Egy átlagnyugdíj most 70-80 lit (19-24 ezer rubel, azaz 10 dollár körül van, a tavaly augusztus óta egyedül érvényes nemzeti fizetőeszközre átszámítva), az állami szektor maximális bére sem haladja meg a 120 ezer rubelt, miközben az élelmiszerárak az oroszországinak másfél-kétszeresét teszik ki.
Brazauskas tehát saját ígéreteinek csapdájába lépett, Landsbergis pedig a teljesítetlen követelésekre játszik rá. Ez a versenyfutás annál tragikusabb, mivel a kormány jelenleg annyi pénzzel sem rendelkezik, hogy a rendes havi fixeket kifizesse. A nyilvános privatizáció leállt – az illetékes minisztérium „jelöl ki” egyes objektumokat, hogy a „munkáskollektívák” privatizálják: egy nagy műtrágyagyárat a napokban magántulajdonba vett egy harmincfős kollektíva, élén az utolsó litván kommunista miniszterelnökkel, aki jelenleg a gyár vezérigazgatója.
A Brazauskas-kormányra az életszínvonal hihetetlen mérvű visszaesése miatt szavaztak: az inflációt megfékezte, ennek következményeit azonban a jelek szerint nem tudja elhárítani. Nincs szisztematikus válságkezelő programja: első intézkedése például az volt, hogy szigorú tilalom alá helyezte az alapvető élelmiszerárak emelését, ami ugyan a másik pillanatban hirdetett piaci reformoknak mélyen ellentmondott, de megfelelt a „nép védelmezője” populista jelszavának. Sokak szemében mégis biztosítja Brazauskas tekintélyét, hogy megóvta Litvániát a „grúz szindrómától”, azaz attól, hogy a függetlenségi program szélsőséges diktatúrába torkolljon. Elfedi viszont az emberek elől azt a tényt, hogy politikai pluralizmus helyett a Munkáspárt „árnyékpolitizálást” folytat: az összes politikai döntést állami intézmények hatáskörébe vonta, melyek szűk csoportérdekeket szolgálnak, a parlamenti ellenőrzés minimálisra csökkentésével. Ezt annál inkább tehetik, mivel nem történt meg a jogrend reformja. Nemcsak a politikai döntések szorultak vissza különféle „árnyékintézményekbe”, a piacgazdaság helyett is „kollektív” árnyékgazdaság alakult ki, a két nómenklatúra, a Litván SZKP és a KGB „szakértőiből”. A hatóságok jelenlegi gazdaságpolitikája potenciális bűnözőkké teszi a vállalkozókat, miközben ők maguk büntetőeszközökkel tartják kézben a gazdaságot. Rendes középosztály helyett a „vörösburzsoázia” a fő bázis, a fő propagandaérv pedig: a legjobb szakértő kommunistákból lesznek a legjobb kapitalisták.
A Brazauskas-kormány eddigi működése két legkiemelkedőbb eredményének a teljes szovjet csapatkivonást (1993. augusztus) és az Európa tanácsi tagfelvételt (1993. május 14.), illetve az Európához való csatlakozást tekinti, holott egyik sem tekinthető valóban elintézettnek: a litván külpolitika súlyos orientációs válsággal küzd. Oroszországgal máig nem kötöttek normális kereskedelmi egyezményt. „A bürokrácia vagy politikai szándék rejlik mögötte? Nem tudni” – jegyezte meg Brazauskas április közepén, amikor első ízben tett jelentést a közgyűlés előtt, miközben üdvözölte ugyan, hogy Oroszország felvételét is kezdi a tanács fontolóra venni, de azért figyelmeztetett, nézzék meg, alkalmas-e egyáltalán erre a szerepre. Az orosz fél viszont a litvánok „alkalmasságát” kérdőjelezi meg: épp a napokban adott helyt a litván alkotmánybíróság egy ellenzéki folyamodványnak, mely szerint meg kell fosztani a megszerzett litván állampolgárságtól kb. nyolcszáz volt szovjet katonatisztet, arra hivatkozva, hogy a szovjet haderő nem törvényesen került az országba, márpedig az alkotmány ezt megkövetelné. Litvánia egyelőre ingadozik az Oroszországhoz tartozás kényszere és az Európához tartozás vágya között: hiába, hogy kezdettől fogva a nyugati integrálódás a hivatalos külpolitikai cél (bár sem stratégiai, sem taktikai, sem szociális-gazdasági szempontból nem készítették elő, amit mind a liberális, mind a nacionalista ellenzék Brazauskasék szemére vet), 1991-től nyomon követhető a politikai megállapodásokban, hogy mintegy Litvánia létezésének előfeltétele, hogy a FÁK geopolitikai teréhez kapcsolódjon. Az egységes energiarendszer az egész posztszovjet területet átfogja, beleértve a Baltikumot is, olyannyira, hogy a jelenlegi vízi és atomerőműtervek is ebből az egységből indulnak ki. Az orosz–litván tárgyalások vezetője ugyan egyre-másra azt nyilatkozza: „Oroszország egyenesen kényszeríti Litvániát arra, hogy a Nyugathoz csatlakozzon”, de ez a kényszer, egyelőre, nem egyéb, mint puszta vágy.
- Külföld [7]