Nincs nagyobb siker a sikernél
Olyannyira közhellyé vált „történelmi” jelzővel illetni majd’ minden eseményt, hogy az ember szinte meg sem meri kockáztatni: a múlt héten Kairóban aláírt izraeli–palesztin autonómiamegegyezés valóban történelmi jelentőségű. Elsősorban a palesztinok szempontjából. Nemcsak 1967 óta (mint ahogy itt-ott megjegyezték), és nemcsak 1948 óta, hanem egész eddigi történelmük során először adatik a palesztinoknak alkalom arra, hogy önállóan, akaratuk és belátásuk szerint intézzék saját ügyeiket.
Az áttörést jelentő tavalyi oslói, majd washingtoni megállapodások aláírása után sokan úgy képzelték, hogy ettől fogva egy csapásra minden megoldódik. Az ilyen elvárások nagyfokú naivitásról tanúskodnak. Az arab–zsidó, illetve palesztin–izraeli viszály csaknem 120 éve alatt összegyűlt bizalmatlanságot, kölcsönös gyanakvást, vélt és valós sérelmeket egyáltalán nem könnyű eloszlatni. Már csak azért sem, mivel mindkét félnek meg kell küzdenie saját ellenzéke kételyeivel és ellenvetéseivel is. Nem is csoda, hogy hónapokig folyt a vita olyasmiről, hogy legyen-e a palesztin autonómiának saját bélyege vagy saját nemzetközi telefon-hívószáma: az ilyen kérdésekben a palesztinok s az izraeliek némi joggal egyaránt a jövendő nemzeti szuverenitás szimbólumainak megtestesülését látták. És míg a palesztin szélsőséges körök szerint az autonómiamegegyezés nem kielégítő, mert nem vezet el az önálló palesztin államisághoz, addig az izraeli jobboldali ellenzék állítása szerint épp az a baj, hogy a megegyezés a jövendő palesztin államiságot vetíti előre. Így történhetett meg az a groteszk és talán példátlan eset, hogy Kairóban már felhangzottak az első ünnepi beszédek, miközben sok millió tévénéző szeme láttára Arafat megtagadta az egyik okmány aláírását, ami persze azonnal Rabin ellenlépését vonta maga után. Lehet ezen gúnyolódni, de talán hasznosabb megérteni a dolgok hátterét.
Hozzátartozik ugyanis az ügyhöz, hogy amikor végre minden elsimult, és a megegyezés aláírattatott, kiderült, hogy a palesztin fél – amely állandóan sürgette a tárgyalások befejezését – túl korainak találta az izraeli kivonulás időpontját Gázából, és kérte, hogy néhány héttel halasszák el, mert a palesztin rendőrosztagok még nem képesek a maguk kezébe venni a térség felügyeletét.
A bélyeg-, illetve hívószámügyek elterelték a figyelmet a hosszú távon sokkal jelentősebb párizsi palesztin–izraeli gazdasági tárgyalásokról, amelyek pár nappal a kairói megegyezés előtt egy jegyzőkönyv aláírásával értek véget, és amelyeknek leglényegesebb eredménye a palesztin–izraeli vámunió megteremtése. Az izraeli Haaretz így jellemezte a megállapodás lényegét: „A megállapodást nem két egyenlő nagyságú és erejű fél írta alá, és éppen a gyengébb fél számára teszi lehetővé, hogy több előnyre tegyen szert, és egyúttal bizonyos mértékben megőrizze gazdasági önállóságát. A szabadkereskedelem is ugyan inkább a gyengébb félnek kedvez, de az együttműködés Izraelnek is sok gazdasági és főleg politikai előnyt szerezhet.” A gazdasági megállapodás tehát azért nagy politikai siker, mert mindkét felet érdekeltté teszi, hogy a benne foglaltakat betartsák, továbbfejlesszék, és ezzel gyakorlatilag visszafordíthatatlanná tegyék.
Ez persze nem jelenti azt, hogy már elhárultak az akadályok a palesztin–izraeli viszony rendezése elől. Az izraeli közvéleményben természetesen nagyon sok aggodalmat váltott ki Rabin miniszterelnök igen realista megjegyzése: az izraeli társadalomnak még sokáig – legalábbis a végleges rendezésig – „együtt kell élnie” a terrorral. Az izraeli ellenzék váltig bizonygatja, hogy a béketárgyalások kedvezőtlenül befolyásolják a biztonsági helyzetet, és hogy esetleg még sok éven át el kell tűrniük az afulaihoz és a hederaihoz hasonló gyilkos merényleteket. Csakhogy ezek meglehetősen demagóg érvek – hiszen a terrorakciók nem a béketárgyalások megindulásakor kezdődtek el. Az autonómia megalakulása után viszont a palesztinokra fog hárulni a terroristák elleni harc, a palesztin vezetőség érdekelve lesz a terrorellenes akciók sikerében, hiszen ez lehet az a bizalomkeltő tényező, amely Izraelt az autonóm területek kiszélesítésére ösztönözheti. Az izraeli hadsereg viszont sokkal nagyobb erőkkel és eredményesebben küzdhet Izrael területén a terroristák ellen. Rabin miniszterelnök a napokban megjegyezte, hogy a megszállt területeken 400-500 telepes védelmére egy egész ezredet kell kivezényelni, ahelyett, hogy a katonák Afula, Hedera és más izraeli városok lakóit védelmeznék.
Nyilvánvalóan ez az oka annak, hogy a gázai kivonulást az izraeliek nagy többsége megkönnyebbüléssel, sőt örömmel vette tudomásul. Az ellenzéki Likud ugyan ímmel-ámmal fellép a megegyezés ellen, és előrehozott választásokat követel, de mint Ariel Saron volt honvédelmi miniszter – aki nemigen kedveli a Likud mostani vezetőjét, Benjamin Natanjahut – némi malíciával megjegyezte: az ilyen követelés a mindenkori ellenzék állandó fegyvertárába tartozik. Az autonómiamegegyezést az izraeli közvélemény sikerként könyveli el, sőt az utóbbi időben a nemrég még a béketárgyalások kudarcát hetente többször is jövendölő jobboldali újságírók egy része is irányt és hangot váltott.
A palesztin–izraeli autonómiamegállapodás nem egyedülálló esemény, hanem a közel-keleti békefolyamat szerves része, amely valószínűleg ösztönzően hathat más tárgyalófelekre is. Szíria ugyan bírálta a dokumentumot, de alapjában véve ez nem más, mint elterelő hadművelet. Az egyre több szálon futó folyamatban ugyanis az érdekelt felek most már féltékenyen figyelik egymást, nehogy „lekéssék a vonatot”, és másoknál hátrányosabb helyzetbe kerüljenek.
Yehuda Lahav
Unió vagy koalíció?
A parlamenti választások közeledtével új stratégia kezd körvonalazódni a szlovákiai politikai életben: egyre-másra alakulnak az együttműködni képes erők blokkjai. Egy tömbbe tömörült a baloldal (a szocialisták és a szocdemek), a liberális jellegű középpártok (Jozef Moravcík miniszterelnök vezetésével), megindult az eddig széttöredezett kereszténydemokrata és polgári jobboldal integrálódása Jan Carnogurskyval az élén. A jelenlegi felmérések szerint a most hatalmon lévő koalíció szeptemberben is képes lehet a parlamenti többség megszerzésére s a kormányalakításra a leváltott Meciarral szemben, még akkor is, ha a volt kormányfő vezette Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom 25-30 százalékos eredményt ér el a választásokon (a közvélemény-kutatás adatai ezt jelzik): koalíciós partnert ugyanis rendkívül nehezen találna.
Választási blokk kialakítására törekszik a szlovákiai magyarság is. A Bugár Béla vezette Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és az A. Nagy László elnökletével működő Magyar Polgári Párt olyan hármas koalíció kialakításán fáradozik, amelyikben mindhárom fél megőrzi egyéni politikai arculatát és autonómiáját, Duray Miklós és az általa vezetett Együttélés Politikai Mozgalom azonban másképp képzeli el az együttműködést. Az Együttélés ugyan hivatalosan még nem nyilatkozott erről, de sokat sejtet Batta Istvánnak, az Együttélés külügyi titkárának az Új Szóban megjelent írása: „Tudnunk kell, hogy nincs rosszabb, mint egy össze nem hangolt, kaotikus, kölcsönösen féltékenykedő, egymásra acsarkodó parlamenti képviselet. Ilyen koalíció nemcsak rossz, hanem egyenesen kártékony” – írja a magas tisztséget betöltő politikus. Ha ehhez hozzátesszük azt, amit Duray Miklós a Szabad Újságban a Magyar Polgári Párt megbízhatatlanságáról fejtegetett, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a legnagyobb szlovákiai magyar mozgalom nem támogatja, sőt kifejezetten ellenzi a hármas magyar koalíciót.
Ebben a légkörben meglepetésként hatott, hogy az elmúlt hét csütörtökén éppen a szóban forgó Együttélés Politikai Mozgalom állt elő nyilvánosan azzal a javaslattal, hogy a szlovákiai magyar pártok hozzanak létre bizonyos közelebbről meg nem határozott „uniót”. Az indoklás szerint az unió „megteremti a magyar politikai egységet a külpolitikában, oktatásügyben, nyelvünk és kultúránk védelmében, az önkormányzati politikában, autonómiatörekvéseink megjelenítésében és önrendelkezési jogunk érvényesítésében”. Az unió az Együttélés érvelése szerint jogalapot jelentene arra, hogy bizonyos személyek a szlovákiai magyarság egésze nevében léphessenek fel. A másik két magyar párt nem fogadta osztatlan örömmel az Együttélés fúziós ötletét, bár, mint mondták, a javaslatról készséggel tárgyalnának: Bugár Béla, az MKDM elnöke szerint elhamarkodott és átgondolatlan javaslatról van szó, a Magyar Polgári Párt nyilatkozata inkább egyfajta közös cselekvési terv kidolgozására helyezné a hangsúlyt. A hűvös fogadtatást követően Duka Zólyomi Árpád némileg visszakozott, mondván, hogy szó sincs a pártok egyesítéséről: „Mi előkészítjük a javaslat alapanyagát, s ennek megfelelően érdemben megtárgyalhatjuk a kérdést” – indítványozta az Együttélés alelnöke. Az unióra vonatkozó javaslat azonban továbbra is rendkívül esetleges, megalapozatlan, mintha egyik fél sem tulajdonítana neki különösebb jelentőséget. Az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom az unió beharangozásának napján megtartott tárgyalásain például alig foglalkozott a kérdéssel: a fő téma továbbra is a kettejük közti koalíciós szerződés felújítása volt.
Gyurovszky S. László
- Extra Hungariam [7]